Tegnapelőtt egy ismerősöm elmesélte mi történt vele múlt csütörtökön. Valahogy így adta elő:
“Meséltem már a szpúki sztorimat? A rémtörténetemet. Nem?
Csütörtök este elmentem misére a zárdába, gondoltam imádkozom a halottakért. Utána még a temetőbe is ki akartam menni. A mise elég gyorsan befejeződött, úgy fél hét körül. Felültem hát a biciklimre – mindig azzal járok – és eltekertem a temetőhöz. Amióta a múltkor lemeszeltek, van lámpám is.
Na szóval, a zárdától az a legegyszerűbb, ha feltekerek a dombtetőre és a temető felső kapuján át megyek be. Így is tettem, és betoltam a bringát is, mert gondoltam, lefelé végigjárom a sírokat és majd utána az alsó kiskapun át megyek ki. Az első lámpát nem kapcsoltam le, hogy jobban lássak, bár nem nagyon volt rá szükség, mert a város fényei elég jól bevilágítottak. Igaz, azok a nagy fák, amelyek annyira széppé teszik a temetőt nappal, helyenként elég nagy árnyékot vetettek és lámpa nélkül csak botorkálna az ember.
Amikor bementem, egy család éppen jött kifelé. Köszöntünk egymásnak – Jó estét! – Aztán ők ki, én be. Nagyon szép volt a temető: a sok világító gyertya, mécses, a sok virág. Nagy nyugalom vett rajtam erőt és csupa derű voltam, amikor az első sírhoz, nagyszüleim sírjához értem. Letámasztottam a bicajt egy hatalmas tuja törzsének, kicsit imádkoztam, aztán a nem messze lévő többi rokonoknál is – két nagybátyámnál, egy unokatestvéremnél – tiszteletemet tettem.
Ezután a férjem anyósához toltam át a bringát. Út közben észrevettem, hogy rajtam kívül senki sincs a temetőben – mármint élő. Mindenhol csak a gyertyák világítottak, jelezvén, hogy azért járnak erre, de minden csendes volt. Szép volt – csak helyenként nagyon sötét. Anyósom sírjánál ez a csendesség nagyon jó volt, mert segített, hogy jobban elmerüljek az imában. Szinte éreztem, ahogy Rózsi néni örül nekem. Mikor újra felmerültem tudatom mélyéről, kinyitottam a szemem és elindultam tovább, egy pár percig még ebben boldog állapotban ballagtam. Elkanyarodtam balra a gyalogúton és meglátogattam a férjem nagyszüleinek sírját is, majd messziről odaintettem a kissé beljebb, a sírok sűrűjében nyugvó távolabbi rokonoknak, a missziós szerzeteseknek (Luigi azt kérte, hogy allelujázzanak a sírjánál, ha meghal) és mentem tovább. Út közben ráláttam a főkapura, ami már zárva volt – hogy ne jöjjön már be senki autóval -, majd elkanyarodtam a kápolna mellett, apai nagyszüleim sírja felé. Ott is megálltam kicsit imádkozni, majd folytattam utam a kiskapu felé. Jó volt végiglátogatni elhunyt rokonaimat, de most már örültem, hogy a sor végére értem és mehetek haza. Azért órákat tölteni sötétedés után egy temetőben, ahol nincs más élő, csak én, nem igazán tartozik a kedvenc időtöltéseim közé, bár nem hiszek a rémtörténetekben.
A kiskapuhoz néhány lépcső vezet le, hát a korláthoz támasztottam a biciklit, hogy kinyissam a gyalogosok számára fenntartott kiskaput. De próbálkozásomra csak egy lánc csörömpölése volt a válasz. A kaput bezárták, rácsain egy nagyszemű lánc és egy lakat akadályozta meg a ki- és bejutást. Remélem nem járt éppen senki az utcán kint, mert attól, hogy valaki rázza a temetőkaput belülről, tuti, hogy szívbajt kapott volna.
Szóval bezárták a temetőt, gondoltam. Akkor most mit csináljak? Végül is tényleg 5-ig szoktak nyitva lenni, de hát halottak hete van, ilyenkor csak később zárnak, vagy nem? És ha nem? Még szerencse hogy ez a Michael Jackson-féle Thriller-marhaság csak kitaláció, én ezekben nem hiszek, a halottak nem szoktak kimászni a sírokból, zombik nincsenek stb.
Azért nagyon kapaszkodtam a bicikli kormányába … Úgy döntöttem, felmegyek a dombon, fel-fel, a fenti kapuhoz, ahol bejöttem, hátha az még nyitva van. Több kijárat pedig nincs.
Erős tempóban toltam a bringát felfelé és csak most imádkoztam igazán! Ó, kérlek add, hogy nyitva legyen!
A nagy, sötét árnyékok már nem a szép fákat juttatták eszembe és az apácák síremlékén azok az “érdekes” kőszobrok inkább baljóslatúnak tűntek. A fehér kavicsok elkezdtek nagyon furcsán csikorogni a talpam alatt és éreztem, hogy egy izzadságcsepp végiggördül a hátgerincemen. Ugye nyitva lesz?
Óráknak tűnt, amíg a felső kapu közelébe értem. Közben egyfolytában az járta fejemben, mi lesz, ha be lesz zárva. Van olyan része a kerítésnek, ahol át tudom emelni a kerékpárt? Emlékeztem rá, hogy valahol a nyugati oldalon vannak alacsonyabb falrészek, de ott olyan sok a régi, elhanyagolt sír, a borostyán befutott már mindent és a fák alá nem hatol be a város lámpáinak messzi fénye – nem, arra inkább nem!
Akkor inkább benn hagyom a bicajt, zálogul a zombiknak, én meg átmászok a rácson. Bár szerintem azok nem akarják az én bringámat. Lelki szemeim előtt megjelent egy elhajított bicikli képe, rajta átrohanó szellemekkel, sántán ugrabugráló túlvilági gonoszokkal, akik egy, a kapun átmászni igyekvő, szerencsétlen emberalak után kapkodnak, próbálják visszarángatni. Élesek a fogaik, világít a szemük és szőrös a pofájuk. Vajon milyen gyorsan tudnék átmászni a kapun? Hogy a ruhám beleakad, az tuti – akkor szakadjon! Már hallottam saját sikolyaimat és a szellemek mély, hörgő morgását, miközben kétségbeesetten próbálom lerázni őket és valahogy átjutni a kapu magas vasrácsán. Vajon mennyi maradna a bicikliből?
Erősebb, gyorsabb lehetek-e náluk? Legyőzhetem-e őket? Vagy nincs esélyem? Hisz sokan vannak, vérszomjasak és …
Miért is vérszomjasak? Mit is akarnak tőlem? De hát ott vannak a nagyszüleim, az anyósom, a többi szeretett rokon, a kedves emlékű szerzetesek, barátok, ők nem akarhatnak nekem rosszat! A horrorfilmekben jó szellemek sosem szerepelnek, mindig csak a pokolfajzatok garázdálkodnak. Hm. Én nem is hiszek ezekben a hülyeségekben!
Na persze, attól még kiderülhet, hogy vannak. Kiskoromban sem tudtam, hogy vannak mérges pókok – amíg egy keresztespók meg nem csípte az öcsémet. Azóta rettegek a pókoktól.
Buzgón imádkoztam, hogy nyitva legyen a kapu és közben ilyen gondolatok keveregtek bennem. Már csak kb. ötven méterre voltam a kaputól, amikor akárhogy is meresztettem a szemem, még mindig nem láttam a sötétben, nyitva van-e vagy sem. Valahogy világosabbnak tűnt az egész hely, amikor bejöttem …
Végre odaértem. És most itt vagyok, bicajostul.”
Ahogy elhallhatott, furcsa vigyor jelent meg a barátom arcán.

Volt egy hosszú blogszünetem, de nem teljesen léptem le a színről. Időközben sem lankadt a sci-fi iránti rajongásom, elő is bányásztam pár könyvet a polcomról és a helyi könyvtárból, melyeket még nem olvastam. Csak kevesebb időm volt írni az elolvasottakról. De rájöttem, magamnak is jobb, ha legalább röviden lejegyzem a gondolataimat ezekről az olvasmányokról.
Bár még mindig krónikus időhiányban szenvedek, megpróbálom összeszedni a gondolataimat róluk. Először két olyan könyvet veszek elő, melyek egy atomkatasztrófa utáni társadalmat mutatnak be. Mindkettő elég sötét világot tár elénk.
Margaret Atwood: A szolgálólány meséje
Szerintem ez egy nagyon jó könyv, főleg abból a szempontból, hogy különböző szerepekbe kényszerített nőket mutat be egy diktatúrában. Különösen tetszik az egyes szám első személyű, ezért nagyon személyes hangvétel, a bizonytalanság, a félelem, a vívódások megfogalmazása. Valójában olyan érzésekről szól ez a könyv, melyek mindenkiben megvannak, és ehhez még diktatúra sem kell. Szól még számomra a nő szerepeiről és kapcsolatáról a férfiakkal, igaz extrém világban, de talán még sosem volt olyan társadalom, ahol ne lettek volna meg ezek a típusok és a problémáik. A terméketlen nő és a férje; az öregedő, talán már terméketlen férfi és a fiatalabb, termékeny nő; a lázadó nő, aki elbukik; a szülő nő; a gyermekét elvesztő nő; a férjét/szerelmét elvesztő, majd kereső nő; a szerelmes nő, aki bízik a szeretett férfiban, stb.
Igaz mese.
Walter M. Miller Jr.: Hozsánna néked Leibowitz!
Az emberiség maradéka a szörnyű Tűzözön után teljesen visszasüppedt a civilizáció előtti káoszba. Csak a Leibovitz-rend őrzi hűen, ami megmaradt a kultúrából, és igyekszik összeszedni, ami még fellelhető, a Memorabíliákat. Generációkon át védik, óvják, amit összegyűjtöttek az emberiség valaha is elért eredményeiből és próbálják újra felfedezni azt, ami elveszett. És akkor újra szabaddá válik az út az újabb Tűzözön előtt …

Ó, és ha tudnátok, mit ettem ma! És ha még lenne is időm leírni! Ó gyönyörűség és ó fájdalom!
Na majd legközelebb …

Íme a recept, amit ígértem – sok a mellébeszélés, azért ilyen hosszú, a lényeg 3 sorban összefoglalható, viszont akkor az elkészítés élvezete sem olyan

FOKHAGYMÁS, SÜLT OLDALAS SÜTŐTÖKKEL (kezdők kedvéért jó részletesen leírva)

Kb. fél kiló oldalast vettem, ami két embernek volt elég. Már fel volt darabolva, csak le kellett öblítenem vízzel, leitatni konyhai papírtörlővel, majd egy deszkán bedörzsölni a fűszerekkel. 4 vagy 5 gerezd fokhagymát jó apróra felvágtam – helyesbítek: a robotgép darálójával felaprítottam, de simán késsel is össze lehetett volna zúzni, majd apróra vágni. Nem akartam, hogy tök fokhagymaszagú legyen a kezem, de aztán úgyis az lett és csak a mosogatnivaló lett több.

A húsdarabokat először minden oldalukon bedörzsöltem fokhagymával, majd pirospaprikával, és kis sóval megszórtam. Ennyi a titok. Aztán fogtam egy kuktát, beletettem egy pici vizet és egy fél fej hagymát, majd belehelyeztem a húsdarabokat. Feltettem a tűzre, majd a “fütyüléstől” egész kicsi lángon kb. fél órát pároltam (de lehet, hogy egy kicsit többet, sose nézem az órát, csak figyelem az illatokat). Lábosban, fedő alatt is meg lehet csinálni, csak abból gyorsabban párolog el a víz, lehet, hogy időnként pótolni kell. A lényeg az, hogy sütés előtt párolni kell, és akkor nagyon finom, omlós lesz.

Begyújtottam a sütőt, hadd melegedjen fel. Közben megküzdöttem egy sütőtökkel, ugyanis nagyon kemény a héja ennek a gyönyörű, mély narancssárga színű, édes ízű zöldségnek, és nem kis erőfeszítéssel sikerült csak késsel áthatolni a vastag, kicsit kemény húson.  A magházat ki kell kaparni, azt nem használjuk fel, a magokat esetleg megpiríthatjuk, ha elég nagyok. A héját természetesen le kell hámozni, én olyan farigcsálós mozdulatokkal szoktam. A piacon már kimagozott szeleteket lehet kapni, de én “tökös gyerek” vagyok, van saját sütőtököm a kertemből. Kb. 40 dekát daraboltam fel, ujjnyi vastag, fél tenyérnyi szeletekre. Majd durván felkockáztam egy hagymát – hagyma mindig dukál az oldalashoz.

Egy mély tepsit kikentem finom, házi disznózsírral, amit szintén a piacon szerzek be – rendelni kell: egyik héten leadom a bödönt névvel, címmel, aztán a következő héten megkapom a csodás, kicsit lágy zsírt. A tepsiben körben elhelyeztem - akarom mondani beledobáltam -, a hagymát, rá a sütőtököt, középre pedig a megpárolt húsdarabokat, a levéből egy kicsit rá is öntöttem. Alufóliával lefödtem és  betoltam a forró sütőbe – gázsütőm van, úgyhogy nem tudom, hány fokos volt, meg ilyenek, de amíg az előkészületek folynak, pont annyira szokott felmelegedni, amennyire kell. Kb. fél órát sütöttem kis lángon, közben hallgatóztam, hogy sül-e, szaglásztam, jön-e már az illata, és amikor már úgy ítéltem meg, hogy elég puha (egy villával lehet ellenőrizni), levettem róla az alufóliát. Megöntöztem a többi lével a kuktából és visszatoltam egy kis időre, amíg kicsit megpirult.

Ó, mennyei lett! Sütés után a hús szinte leomlik a csontról – annyira élvezem ezt! Héjában főtt, majd vajon petrezselyemmel és sóval összekevert krumplit is ettük hozzá – de anélkül is elég köret a sütőtök -, meg céklasalátát (saját az is).

Problémák, változatok, további megjegyzések:

1. Csak utólag jutott eszembe, hogy egy-két rozmaring ágacskát még a húsok közé tehettem volna, akkor még finomabb lehetett volna. De így is igen jó lett.

2. Nemcsak tepsiben lehet oldalast csinálni, aki például nem szereti a sütőtököt, hagyja ki nyugodtan és egy serpenyőben is megsütheti a húst.

3. Más fűszerezéssel is lehet oldalast csinálni: a húsokat sóval, kicsi borssal dörzsöljük be és megszórjuk egész fűszerköménnyel, a kuktában melléteszünk hagymát és fokhagymát egészben – aztán ezeket a tepsibe is beletesszük.

4. Meglepő, de nem is volt zsíros kaja.

5. Ja, hogy miért nincs fénykép? Hát mert túl gyorsan elfogyott! DD

Azon tűnődtem, földi tartózkodásom során mi mindent kénytelen voltam összeenni, ami egy sertés, alias disznó része volt valaha, illetve hogy mit nem ettem még belőle. Természetesen a “megvolt” kategóriába tartozik a karaj, csülök, comb, tarja, borda, oldalas, máj, köröm, töpörtyű, meg hasonló alapkaják, de van itt vér és bél (sülve) is. Ugyanakkor azt hiszem még nem ettem fejhúst, fület, farkat … A múltkor láttam a piacon füstölt fület, de megvették előlem az összeset – állítólag nagyon finom. Legközelebb korábban megyek, hátha tudok szerezni.

Engem nem aggaszt a zsír! Szerintem egészségesebb, mint az agyonvegyszerezett napraforgóból készített, szintén vegyszerekkel “finomított” étolaj. A jó, házi zsír egyáltalán nem rontja el az ételek ízét vagy illatát, de persze mértékkel alkalmazzuk, ne tocsogjon benne a kaja. A zsír “zsír”! ))

Időnként kifejezetten megkívánom a zsírt és nem érzek lelkiismeret furdalást 4 szelet zsíroskenyér után … Az a legjobb, amikor a jó kis házi húsos szalonnát kisütöm (mondjuk egy-két tojáshoz alapnak), a kiolvadt zsírt leszűröm és hagyom kihűlni. Aztán később ebből kenek magamnak kenyérre, külön kiélvezve a leülepedett, pirult szemcséket, és akár csak sóval, meg egy kis hagymával bekebelezem (lehetőség szerint egy pohár Kékfrankossal).

Na ilyen egyszerű kajákat szeretek én. Amikor azt az ízt érzem, ami a hozzávalók alapíze, semmi túlfűszerezés, csicsázás.

Hát így, az egyszerűség jegyében szoktam főzni – ha több, különböző karakterű hozzávaló van, akkor azokat inkább egymás mellé teszem – így még jobban is látszik a sokféleség -, vagy ha keverem, akkor nagyon vigyázok a kifinomult fűzerezésre, hogy tényleg mennyei legyen. De a legtöbbször csak kiélvezem az ízek egymásra felelgető, majd a számban összeolvadó csodáját. (Kicsit olyan, mint a jó szex.)

Hogy a lényegre térjek, ma oldalast sütöttem. Pofon egyszerű kaja,ugyanakkor nagyon finom - agglegények és kezdő szakácsok álma, férfiak kedvence. Az elkészítés lényege, hogy először pároljuk, utána sütjük, a titka pedig a fűszerezés. Én ezúttal fokhagymásan csináltam.

Ezt a hihetetlen egyszerű húsételt ehetjük önálló fogásként krumplival, vagy feltétként például paradicsomos káposztához (olyankor inkább a köménymagos fűszerezést ajánlom). Ősz lévén, a sláger idényzöldséget, a sütőtököt is felhasználtam. A következő posztban jön a receptje, sok mellébeszéléssel ))

Na ez az a könyv, amivel hónapokig szenvedtem, és ráadásul nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e vagy sem. Viszont ez az ambivalens érzés teszi az egészet érdekessé. Izgatja a fantáziámat, elgondolkodtat. Lapozgatom a könyvet, visszakeresek ezt-azt és újra elfog az a kellemetlen érzés, hogy átrágtam magamat valamin, ami elég nehéz olvasmány, rohadt hosszú és nem is igazán az a téma, ami nagyon érdekelne, ráadásul a végére érve nem vagyok biztos benne, hogy felfogtam-e, hogy mi is a lényeg.

Kim Stanley Robinson könyve alternatív történelmi regény – bár a műfaj kereteit  feszegeti.  Abból indul ki, hogy a valóságtól egy ponton elkanyarodik a történelem a 14. században: Európa lakosságát 99%-ban elpusztítja a pestis, ezzel a kereszténység is gyakorlatilag kihal. Ez az alapvetés azért érdekes, mert mindannyian Európa-központú történelmet tanultunk, az átlagember szinte alig tud valamit olyan nagy civilizációkról, mint Kína, India, az iszlám államok vagy az amerikai kontinens őslakos népei. Itt viszont ők viszik a prímet, teszik meg a nagy felfedezéseket, építik fel a technikai civilizációt, harcolják meg a demokráciához vezető forradalmakat, írják meg az emberiség nagy szellemi alkotásait és persze a történelmét.

Nehéz olvasmány, mert történelemről szól. A történelem, ahogy az iskolából ismerjük, leginkább nagy emberek, nagy háborúk és paktumok története, ami számomra nem különösebben érdekes vagy vonzó. Mindig jobban érdekelt a hétköznapi emberek élettörténete. Robinson szerencsére törekedett arra, hogy könyvét a hétköznapok történetére, “a rizs és a só éveire” alapozza, és ennek a szemléletnek az megerősítésére a könyv vége felé, a történelem-filozófiai kérdések (egyébként elég száraz) fejtegetése közben beiktat egy jelenetet, ahol Csu Isao, a nagy történész bemutatja könyvgyűjteményét, melyben leginkább hétköznapi emberek élettörténetei szerepelnek. Igaz, az író helyenként mégsem tud ellenállni a kísértésnek, hogy a nagy emberek és nagy események történetét írja meg. Ilyenkor az az érzésem van, hogy történelemkönyvet olvasok – és elvesztem érdeklődésemet. Sosem igazán izgattak, és ma sem hoznak lázba a fegyverkezési és forradalmi lépések, sem a háborús manőverek, ezért ezeken a részeken nagyon nehezen rágtam át magam (viszont hamar elaludtam). Sokkal nagyobb érdeklődéssel olvastam viszont azokat a fejezeteket, melyekben kisemberek élik meg a történelmi korszakokat, akikről talán csak későbbi korok emlékeznek meg szellemi örökségük miatt.

Ambivalens érzéseim forrása továbbá, hogy a stílus és a történetvezetés tekintetében egyenetlen a könyv. Van, ahol pörögnek az események, néha túlságosan is (Nyugatrólvaló a Hadonoszóniknál), máskor alig történik valami (Bisztámí, a szúfi mester története, vagy Kang és al-Lancsou házassága). Viszont az a furcsa, hogy a történet sodrása mégsem az események zajlásának intenzitásától függ. A kedvenc részeim között például van olyan is, amely lassú történetvezetésű (Kangék), és van akciódús is (a szamarkandi alkimista és kutatásai). És vice versa. A stílus egyenetlensége az olvasótól megkívánja, hogy alkalmazkodjon a mesélőhöz, ugyanakkor jócskán megnehezíti az olvasást. Időnként filozofikus fejtegetésekkel találkozik, melyben a szerző hosszan “tanítja” – ezt például kifejezetten utáltam.

Tulajdonképpen nem is egy könyvről van szó, hanem tízről. Mindegyikben más a helyszín, az idő, a szereplők, és más a stílus is. A történelmet mindig más szemszögből látjuk. A szerző a régi buddhista írások technikáját alkalmazva (erre is utal Csu Isao) a szereplők reinkarnálódását használja fel, hogy egybeforrassza a történelmet. Három főszereplőjét nevük kezdőbetűjét figyelve azonosíthatjuk az újabb és újabb életekben: a kedves, nyugodt és áldozatkész B, a lázadó, gyakran erőszakos, éppen ezért erőszakos halált haló K és a tudásra szomjazó, élénk, gondolkodó I. A mellékszereplők is reinkarnálódnak, pl. a hatalomra törő S, a segítő, alázatos P és a mentor Z. Azonban nemcsak a reinkarnáció gondolata forrasztja eggyé a történeteket, hanem a szintén buddhizmusra, régi kínai, indiai hagyományra való utalások: “Napnyugati utazás”, a Majom – a bölcsességre vezető, gyakran bizony piszkos tréfákat alkalmazó alak, valamint Káli, aki a halál és a megújulás istennője. A könyvek között bardó-beli (túlvilági) jeleneteket találunk, ahol a szereplők értékelik addigi tetteiket, életüket, és felkészülnek a következőre, találkozik a dzsáti, azaz a lelki család, melynek tagjai aztán a földi életben mindig megtalálják egymást, legyenek bár messzi kontinensek szülöttei. Végül a könyv mégis egységgé válik, a szétszabdalt és egyenetlen sodrású történelem összképe kikristályosodik. Igen, talán valóban ilyen egyenetlen a történelem, béke idején lassú, talán eseménytelen, de gondolatilag nagyon is előremutató, forradalmak és háborúk közepette pedig gyorsan pergő, de bizony, sokszor lélektelen.

A hétköznapiság, mint a történelem mozgatója fontos motívuma a könyvnek. Nemcsak a nagy változásokat előkészítő gondolatok, felfedezések, kutatások születésének ideje ez, hanem maguk az események is ekkor kezdenek kicsírázni. A hétköznapi emberek azok, akikben megszületik az elhatározás a nagy dolgokra. Ide tartozik a nők helyzetének követése is a regényben. Egyrészt örvendetes, hogy ez egyáltalán szóba kerül, másrészt azonban meg kell jegyeznem, hogy a női szereplők többsége jobb körülmények között él, mint az adott társadalom többi nőtagja általában. Talán egyedül Bihari mondható tipikus asszonynak, a többiek mind önálló nők, akiket a férfiak hagynak is érvényesülni, még az iszlámon belül is. Ez valahogy túl idealizált, nem illik bele a képbe.

A regény sokrétegű, egy olvasásra képtelenség megragadni mindent, amit az író elrejtett benne, például utalásokat a következő inkarnációkra, metaforákat, mint a piros tojás, reflektálást különböző történelemfilozófiai elméletekre, nemcsak explicit, hanem implicit formában is.

Érdekes, hogy bár alternatív történelmet ír, a szerző mégis a mai korra nagyon hasonlító eredményre jut: a világháború összefogásra készteti az emberiséget, a környezeti problémákra kell sürgősen választ találni, stb. Ami azonban sajnálatos, hogy Robinsonnak mégsem sikerül levetkőznie amerikai nézőpontját néhány olyan dologban, amiben azért illett volna. Például az iszlámot az összes többinél erőszakosabb, elnyomóbb és merevebb vallásnak mutatja be, sőt még az írói igazságszolgáltatás eszközével is él és a Nagy Háború vesztesévé teszi az iszlám államokat. Aztán ott vannak az észak-amerikai hadinoszónik, akik fegyverrel állnak a párizsi nép mellé a katonai puccs megdöntésére, támogatják a demokratikus forradalmat Kínában, stb. Kissé kilóg a lóláb …

Ami a legjobban tetszett: érdekes, sokszínű és sokrétű a könyv, lehet rajta filozofálni.

Ami a legkevésbé tetszett: túl hosszú ahhoz, hogy jól befogadható legyen.

Összegezve: akinek van ideje, feltétlenül olvassa el, akinek még több ideje van, olvassa el többször is! (Ha lesz több időm, én is ezt fogom tenni.)

Kedves Isaac!

Bocs, hogy így nyilvánosan írok neked, de talán nem bánod, hogy mások is elolvashatják, végül is olyanokkal osztom meg, akik szintén jó szívvel gondolnak rád.

Tudod, nem is volt olyan rég, hogy elkezdtem olvasni a műveidet, aztán már a párommal olvastuk – mindig türelmetlenül várva, mikor adja már át a másik a könyvet. Különösen az Alapítvány-trilógiát, az Űrvadász-sorozatot (amit álnéven írtál, kis hamis!) és a Robottörténetek novelláit szerettem. Tulajdonképpen neked köszönhetem, hogy rákaptam a sci-fire, sőt azóta sok olyan könyvet is elolvastam, ami az SF-ben felmerülő tudományos kérdésekről szól – ahogyan te is tanítottál.

Kár, hogy már elmentél, mert szerintem izgalmasnak találnád a mai sci-fi írók könyveit is, meg a sok modern kutatást. Azért örülök, hogy olyan sok novellát, regényt, ismeretterjesztő könyvet hagytál magad után, hogy van még bőven mit elolvasnom.

Most, hogy 90 éves lettél, szeretném elmondani a jó hírt, hogy továbbra is nagyon népszerűek a könyveid, szép, új kiadások jelentek meg és tudtad, hogy megfilmesítettek párat a novelláid közül? A két évszázados ember alapján készült film Robin Williams főszereplésével szerintem nagyon jó lett, és igaz, hogy az Én, a robot csak ötleteket vett tőled, azért nekem tetszett (először azt írtam, hogy “bejött”, de nem tudom, a te idődben használták-e ezt a szót). Kíváncsi volnék, meg mernek-e próbálkozni valamelyik regényeddel Hollywoodban.

Szóval, csak el szerettem volna mondani, mennyire nagyra becsüllek, és ha eljut hozzád ez a gondolat – bár te nem hittél a túlvilágban -, hadd köszöntselek szívből és nagy szeretettel szülinapod alkalmából:

Élj sokáig, Isaac Asimov!

Üdvözlettel:

asterdroid

Ma kirándulni voltam kollégáimmal és a párommal. Nemcsak az idő, hanem a jókedv is igazi ünneppé tette ezt a napot.  Hasonló élményeket kívánok mindenkinek, sok jó sf olvasmányt a fa alá, na és időt, hogy el is tudjátok olvasni őket.  Jó pihenést!

(A képet a kiránduláson készítette egy kolléga.)

A kötet már azzal felkeltette érdeklődésemet, amikor az első belelapozáskor kiderült, magyar környezetben játszódik, a 21. század második felének Budapestjén.  Az effajta írások engem mindig elgondolkodtatnak, mert nagyon izgalmas a kérdés, merre tartunk.  A Pest-Buda Agglomerátum Rt., mely a tulajdonképpeni város, el van zárva a külvilágtól, amit azért találok felettébb érdekesnek, mert ezzel a szerző több legyet is üt egy csapásra.  Egyrészt megteremti a CP-ra oly jellemző nagyvállalati környezetet, másrészt  elkerüli azt a csapdát, hogy túl nagy világot kelljen bemutatnia, és ezáltal az esetleges unalmas vagy felületes leírás lehetőségét is kizárja, inkább jobban kidolgozza ezt a hátteret.  Ugyanakkor a város történelmére tett utalásait is ebben a fal-szimbólumban teszi olvasói számára könnyen összefoglalhatóvá.  Végül politikai aspektust is ad a történetnek. 

Mind a városon belüli, mid az azon kívüli világ viszonyait is jellemzi a fal.  Bemutatja a benti életet, ahonnan nemcsak a Q-vírus által fertőzötteket, hanem a rendszer ellenségeit is deportálják kívülre.  A falakon kívüli világról alkotott képünk csak sejtéseken alapszik, legalábbis az Rt. azt sugallja, hogy ott a betegség, a nyomor és a halál vár a deportáltakra.  Azonban egy helyen, Az óriás című novellában Nóra nem egy fekete vonatra száll fel, hanem egy másik városba, Berlinbe utazik, ahol azt remélheti, hogy megmenekül az Rt. karmai közül.  A kép így már tisztább, az Rt. diktatúrájának és politikai elszigeteltségének van ellenpontja is.  Érdekes a falon belüli fal – a Kínai Legitim Körzet is körülfalazta magát, önálló „állam az államban”, és befolyását igyekszik kiterjeszteni. 

Nekem leginkább ez a nagyon sokrétűen kidolgozott Budapest-kép tetszik a novelláskötetben, mely ha kissé xenofób is, mindenképpen nagyon izgalmas és elgondolkodtató.  Az olvasó egyszerűen szembesül a kérdéssel, vajon nem tényleg errefelé haladunk-e?  Akarnék-e egy ilyen világban élni?  Egyáltalán, lenne-e választásom?

Ugyanakkor a történetek maguk is nagyon tetszettek.  Szerintem a CP különösen jól viseli a krimi elemeit, a sztorik izgalmasak, fordulatosak, szórakoztatóak.

A kötet elbeszélései szorosan kapcsolódnak egymáshoz, a szereplők is vissza-visszatérnek, egymásba fonódnak a történetek – ez részemről megint nagy piros pontot érdemel, és nem zavar, hogy a szerző nem fűzte regénnyé őket, mert mindegyik önállóan is megállja a helyét.  Még a Tétre, befutóra - Puszta formalitás és a Kontakthiba – Negatív visszacsatolás alkotta párosok darabjai is, bár így, egymásra utalva mindenképpen izgalmasabbak.  Viszont a Budapest Agglomerátum Rt.-t az olvasó folyamatosan, a novellák olvasása során ismeri meg egyre jobban, ezért szerintem örvendetes, hogy a kiadó (Tuan) egy kötetben jelentette meg őket.

Most nézzük meg az egyes novellákat röviden, néhány szóban értékelve.

Kontakthiba

Megismerkedünk Simonnal a parafenoménnal, aki képességeit a bűnügyi nyomozások során veti be, és barátjával Vincével, aki a rendőrség kötelékében végzi nyomozói munkáját.  A krimi-novella E/1-ben íródott, épp ezért megdöbbentő és váratlan a végkifejlet.  Kár, hogy a főszereplő már az indítékra sem emlékszik.

A Sárkány röpte

Zalay András, a törtető története, aki számára a cél, mint bármi áron elérendő létezik csak.  Jó a jellemábrázolás, hatásos a történet, melynek befejezése, a horoszkópcsík elolvasása, többféle értelmezést tesz lehetővé.  Sajnos, számomra nem volt világos, hogy a kiszivárogtatott információ hogyan és miért pont vetélytársát söpörné el az útból, azonban ennek ellenére is tetszett a novella.

Tétre, befutóra

Az egyik legjobban sikerült elbeszélés, több mesélővel, izgalmas gengszter-sztorival.  A főszereplő jószándékú kisember esetlenségében magunkra ismerünk és örülünk szerencséjének.  Az akció tétje nem teljesen világos, csak sejthető, de a novella párjában mindenre fény derül.  A címe is nagyon jó.

Analóg dallamok

Az utolsó zongorista visszaemlékezéseiből megtudunk több fontos információt a város történetéről.  Tetszik, hogy itt, a kötet közepén van és segít összerakni az olvasónak a kirakós darabjait az Rt.-vel kapcsolatban. Továbbá üde színfolt, az emberi értékekben való hit krédója.

Az óriás

Szintén az emberi  mellet teszi le a hitet ez a szerelmes történet, ugyanakkor jó az ellenpont is: a politikai elnyomás kegyetlenségét is bemutatja.  Kontrasztot állít ugyanakkor az Rt. “mindenhatósága” és az egyén cselekvési lehetősége közt is, valamint a bezártság és elszigeteltség ellenpólusaként felvillantja a menekülés lehetőségét, hogy lehet élet a falon kívül is (Berlinben).

Az utolsó utáni pillanat

Nem rossz a történet, bár kicsit hatásvadásznak érzem ezt a keretbe foglalt, „lepereg a életem, mint egy film” típusú megoldást. Ráadásul nem igazán hiteles számomra W indítéka Pubi tönkretételére sem.  A sportok és a versenyfogadás világa, az alvilág bemutatása viszont nagyon klassz.

Puszta formalitás

A Tétre, befutóra c. novella párja. Izgalmas, fordulatos, kibontja a történet hátterét és részleteit.  Feltárja a kínai alvilág és a fallal elkülönített KLK viszonyát, mindeközben félelmetes módon mutatja be, hogyan kerül át egyre inkább a KLK kezébe az gyeplő.  Szerintem ez a legjobb novella-pár, nagyon élveztem.

Szintetikus álom

Kemény cyberpunk.  A Más Világ álmodója, akinek agyi implantátuma van, hogy látomásaival segítse milliók szórakozását, menekülne, de hiába.  Egyáltalán nem volt számomra könnyű olvasmány, nagyon sötét tónusú novella, de tetszett.  Annak is örültem, hogy nem ez volt az utolsó a kötetben, durva lezárás lett volna.

Negatív visszacsatolás

Vince és Simon vagy húsz évvel korábbi időben játszódó története.  Nyomozásuk során az Rt. sötét, politikai oldalával ismerkedhetünk meg jobban.  Szerintem jó, hogy ez az időben a többi történetet megelőző sztori ide került, és nemcsak a Szintetikus álom erőteljes noir-ja miatt, hanem azért is, mert a Pest-Buda Agglomerátum Rt.-ről szerzett tudásunk további elmélyítését szolgálja, azt árnyalja.  Itt érthető, míg például a kötet elején nem lett volna az.

Bár nem vagyok cyberpunk fan, azt kell mondjam, jól sikerült a novelláskötet. A történetek izgalmasak, sokrétűek, a társadalom minden szintjét bemutatják.  A narráció magával ragadó, nem lehet letenni a könyvet.  Sok szeretettel ajánlom mindenkinek, akin szereti cyberpunkot, és mindenkinek, aki (még) nem.

(Tuan Kiadó, 263 oldal, 2590 Ft)

Mikor saját magaddal kapcsolatban rejtélyekkel szembesülsz, vadásznak rád, különleges vagy, de nem vagy tisztában képességeiddel, ráadásul mindez utópisztikus környezetben történik, akkor nagy valószínűség szerint sci-fi hős vagy. Különleges képességeid révén, agyafúrtságod és fegyvered segítségével azonban le tudod győzni ellenségeidet.  Szokványos SF-klisék, jó sztorit lehet belőlük kerekíteni.  Tegyünk hozzá valami tudományos-technikai jövőképet, egy jó nagy galaktikus birodalmat, és kész.  Tuti recept, csak egy gond van vele: Van Vogtnak még nem állt rendelkezésére, amikor A nulla-A világát írta az 1940-es években.  Sőt, a helyzet fordított, az azóta oly sok változatban megfőzött SF menü receptjének kialakulásához éppen ő adott sok ötletet.

Én ezzel a könyvvel úgy éreztem magam, mint aki egy teljesen ismeretlen és idegen világba csöppent.  Mintha nem is a Földön járnánk. Amellett, hogy filozofikus hajlamú a mű alapvetése, még cselekményében is bonyolult.  Csak kapkodtam a fejem az elején.

Aztán nagyon, de nagyon belejöttem.

Van Vogt regényének címe a nem-arisztotelészi logikára utal, melyről a könyv alapján is alkothatunk valamiféle képet, hiszen a szerző egyik célja is volt, hogy bemutassa ezt a gondolkodási rendszert.  Hőse, Gilbert Gosseyn ennek a szellemiségnek, illetve az abból eredő technikáknak segítségével tudja ellenfeleit legyőzni.  Egy rövid összefoglalást hadd adjak erről, mielőtt a regény taglalásába fogok – ugorja át, aki csak magára a könyvre kíváncsi!

Általános szemantika és a nulla-A

Az általános szemantika Korzybski nevéhez fűződik, aki elvetette Arisztotelész téziseit a logikai kétértékűségről.  Filozófiai, egyben nyelvkritikai elmélet, melyhez azonban a szemantikai tréning gyakorlata is tartozik. Ez technikákat és emlékeztetőket tartalmaz, melyek célja, hogy azokat a mentális szokásokat (például nyelvi, vagy leegyszerűsítő gondolkodási módokat) oldja fel, melyek megnehezítik a valósággal való foglalkozást.  A három legfontosabb ilyen emlékeztető a nulla-A, azaz nem arisztotelészi logika, a nulla-I, azaz hogy két jelenség sosem azonos, legfeljebb eléggé hasonló az aktuális vizsgálódás szempontjából, illetve a nulla-E, azaz a nem-euklidészi geometria.

A nulla-A – meglehetősen leegyszerűsítve – az intuitív, induktív érvelésre való képességet illetve ennek gyakorlását jelenti, szemben a reflexív, kondicionált, deduktív logikával.  Ebben egy állításnak nem csupán két logikai értéke (igaz vagy hamis) lehet, hanem több.  Van Vogt értelmezésében egyfajta “szubjektív” következtetést képvisel, mely induktív érvelésből fakad, ily módon ellentettje az arisztotelészi bináris,  logikának. A regény több fejezete előtt találunk mottóként idézeteket ezzel kapcsolatban, például, hogy a szó nem azonos a dologgal, „a térkép nem a táj”. A nulla-A tréning célja, hogy használói tudatosan elkerülhessék azokat a fogalomalkotási hibákat, melyeket a nyelvben való gondolkodás eredményez illetve a józan ész és megszokás diktál.

Van Vogt történetében az általános szemantika elveit használók, a nulla-A követői képesek ennek segítségével mások gondolatmenetét és érvelését is analizálni.  Hősei nulla-A logikát használva múlják felül a rosszakat, míg azok szinte kizárólag a kétértékű, algoritmikus érveléssel dolgoznak és ezáltal alulmaradnak.

A történet

Gilbert Gosseyn egy olyan jövő-beli világban él, ahol a nulla-A gondolkodás határozza meg az emberiség fejlődését. A Játékok Gépezete irányítja azt a folyamatot, melynek során az évente megrendezett játékok győztese a Vénuszra kerülhet, ahol egy ideális, önkéntességen és nulla-A elveken nyugvó, erőszakmentes társadalom épült fel. A többiek pedig  a játékok során bizonyított nulla-A felkészültségük alapján kapnak megfelelő állást a Földön.  Évente sok-sok ember igyekszik a Gépezethez annak reményében, hogy jobb állást, ezáltal jobb életet biztosítson önmagának.

A főhős is ezt teszi, azonban rá kell döbbenjen, hogy emlékeivel valami baj van, mintha nem a sajátjai lennének, mintha valaki más életét élné.  Törvényen kívülivé válik, majd hamarosan az elnöki palotában kerül fogságba.  Az olvasónak fogalma sincs, ki kivel van, miért faggatják és egyáltalán miről van szó.  Gosseyn is csak különleges képességei révén tud elmenekülni.  A Gépezethez, az igazság és a valósághoz való hűség megtestesüléséhez – azaz a nulla-A rendszer központjához – menekül, de közben lelövik és meghal.  Ekkor következik az újabb zavaró meglepetés, mert Gosseyn a Vénuszon ébred tudatára.  Kiderül, hogy valóban meghalt, de elméje egy újabb testbe helyeződött át és a kalandok folytatódnak.

Lassan az olvasó számára is kezd kiderülni, hogy Gosseyn különleges képessége az agyában van, valamiféle plusz, amiről maga sem tud igazán.  Felbukkanása a nulla-A ellenségei számára rossz hír, hiszen éppen a Vénusz inváziójára készülnek.  Egy ilyen különleges képességű nulla-A ember veszélyt jelenthet számukra.  Ezért igyekeznek többet megtudni hősünkről, s ezáltal Gosseyn akaratán kívül kulcsfigurává válik. Próbálja megakadályozni a Vénusz vesztét azzal, hogy figyelmezteti őket, azonban az inváziót nem tudja elhárítani.  Közben kiderül, hogy a Földi hatalmasságok nulla-A ellenes szervezkedése mellett a galaktikus összeesküvés is fenyeget földönkívüli erők részéről. Vannak kettős ügynökök, az összegabalyodott szálak lassan kibomlanak, csak arra nem nagyon akar fény derülni, hogy ki Gosseyn maga. Napvilágra kerül, hogy a Gépezetet torzítják a nulla-A földi ellenségei, hogy saját érdekeik érvényesítése érdekében embereik a megfelelő pozíciókba kerüljenek. Gosseyn meg is találja a Torzító készüléket, melynek segítségével további fantasztikus kalandokat él át és kezdi felgöngyölíteni az összeesküvést

A vénusziak a nulla-A gondolkodási rendszer segítségével visszaverik a támadást és az inváziót irányító Thorson végül már maga sem bízik a sikerben, inkább saját szakállára dolgozik, csak hogy Gosseyn különleges képességeit minél inkább a maga javára tudja kihasználni.  Az Szemantikai Intézetben aztán Gosseyn nagy nehezen megtalálja a kulcsot saját személyiségéhez és önmagával találkozik.

Értékelés

Van Vogt víziója a jövőről nagyon különleges élmény. Figyelembe kell vennünk, hogy a regény az 1940-es években keletkezett, ezért sok technikai vagy tudományos víziója furcsa a mai olvasónak.  Például a Vénusz, ma már tudjuk, nem alkalmas olyan fajta emberi életre, melyet megszoktunk és amit a szerző elképzel.  Ráadásul mai technikánk már sok tekintetben régen túlhaladta a regényben szereplő, csövek és drótok sokaságából felépülő gépezeteket.  Azonban az emberi szellem fejlődésének és az ebből következő társadalmi átalakulások bemutatásának köszönhetően Van Vogt elképzelése a jövőről nagyon is érdekes.  Ezért tehát az olvasó könnyen eltekint a régimódi, elnéző mosolyra késztető részletektől és élvezettel merül el a nulla-A világában.

Mivel jó régi SF-ről van szó, fontos látnunk, hogy azok a már megszokott elemek, melyek természetes részei a mai SF-nek, nem klisék e regény esetében, hanem inkább újdonságok, hiszen a sci-fi hőskorának elején keletkezett klasszikusról van szó – ahogy ezt a bevezetőben már említettem.

A szerző utópiáját az általános szemantikára és azon belül a nem arisztotelészi gondolkodásra épülő szellemi fejlődésre alapozza. Ebben a társadalmi igazságosság alapját a Játékok Gépezete jelenti, mely minden évben érdemeiknek megfelelően választja ki a megfelelő embereket a társadalomban betöltendő különböző szerepekre. Ugyanakkor ez csak egy emberek által alkotott szerkezet, ezért nem múlhatja felül magát az embert. A Gépezet demokráciájának, azaz a nulla-A-nak ellenségei el is tudják torzítani annak ítélőképességét. A szerző hisz az emberi faj olyanfajta szellemi fejlődésében, mely képes legyőzni a hatalomvágyat, az agressziót, a hamisságot. Az itt-ott megjelenő sötét tónusok ellenére a regény alapvetően optimista.

Az író sűrűn lakott univerzumot képzel el, benne a Galaktikus Ligával, mely hasonlóan az ENSZ-hez próbálja a világok között a tisztesség szabályait betartatni, ám nehezen ér el a távoli kis zugokba a keze, ahol bizony nagyhatalmi törekvések is folynak.  Hasonlóan Asimov Alapítványához, valószínű, hogy a szerző történelmi példák alapján, különösen a Római Birodalom bukását alapul véve képzelte el ezt a hatalmas civilizációt. Fontos érdeme, hogy a helyi, kis közösség – a Föld – fejlődését dolgozza ki, nem merül el a galaktikus birodalom bonyolultságának részletezésében, csak nagy vonalakban vázolja, de az olvasó számára ez tökéletesen elegendő.

A diktatúráról megrajzolt kép szintén nagyon lényegre törő: a propaganda a médiában, a torzítás technikája, az erőfitogtatás gyakorlata, a korrupció működése, stb. világosan megrajzolja a 20. században sajnos oly sokszor megjelent politikai rendszert, mely az igazságos társadalom látszatát igyekszik kelteni, holott valójában manipulatív és elnyomó.  Ne felejtsük el, hogy a regény éppen a második világháború után jelent meg (először ’45-ben folytatásokban, majd ’48-ban könyvalakban)!

A cselekmény pergő és változatos, sok az akció. Érdekes, hogy a könyv elején még az erőszakmentesség elvéhez ragaszkodó főhős a történet végére már jobban hasonlít egy népszerű, lövöldözős akcióhőshöz – ez nekem nem annyira tetszett, mert ha ő valóban szellemileg felette áll ellenfeleinek, akkor nagyon elegáns lett volna, ha gyilkolás nélkül oldja meg a helyzeteket. Azonban a regény keletkezési idejét figyelembe véve, ez abszolút helyénvaló, a SF-hez szorosan kapcsolódó elem.

Gyakoriak az álom-szerű jelenetek, melyek a szubjektivitást erősítik.  Bár a regény E/3-ban íródott, az olvasó teljesen azonosul Gosseynnel, az ő szemén keresztül látja az eseményeket, az ő fejével gondolkodik.  Van Vogt nagyon fontosnak tekintette az álmokat, az intuíciót és a nulla-A rendszerébe ezek tökéletesen belesimulnak.

A könyv filozófiai alapjaival kapcsolatban, a nulla-A-ról a szerző az olvasót úgy tájékoztatja, hogy az szinte úgy érzi, jobban meg kell ismerkednie a témával.  Mivel töredékekben kapunk csak információt,  nekünk kell kirakni ezekből az összképet, a szerző bizony megdolgoztatja az agyunkat – jól eső agytorna.  Viszont sok más technikai vagy tudományos elem elégséges és összefüggő magyarázattal együtt került be a műbe, így könnyebben követheti az olvasó.  Ilyenek a húsz tizedesig való összehangolás elve, a Torzító, vagy a duplikálás elve, melyek azonban csak másodrangúak a vezérgondolathoz képest – nem is agyal rajtuk nagyon az ember olvasás közben.  A nulla-A-ról adott  szilánkos információ morzsák azonban jól szolgálják azt a célt, hogy a regény olvasása közben mi magunk is gondolkodjunk, forgassuk magunkban, értelmezzük a leírtakat.  Szóval az agytorna révén fejlődhetünk – gyakorlatilag a szerző olvasót nevel magának.

Nem nevezném könnyű olvasmánynak az Agave kiadásában megjelent, 178 oldalas könyvet, azonban nagyon élveztem az olvasását.  Szinte egy más világba kerültem általa, így kikapcsolódtam olvasás közben.  Sok szeretettel ajánlom mindenkinek, akit a nulla-A taglalásával nem sikerült elriasztanom.

Tegnap különleges nap volt: el tudtam menni a Tromitásba az SFportal 4 éves szülinapjára.  Éppen aznap Budapesten tartózkodtam, így aztán megbeszéltem Szélesi Sándorral, hogy még mielőtt a hazafelé tartó vonatra rohanok, összefutunk.  Közben kiderült, hogy nem kell vonatoznom, és egy órával később indulhatok, mert egy ismerősöm el tud hozni.

Innentől kezdve, örömmel néztem elébe a programnak, már csak el kellett jutnom a Trombitásba. Na ez nem volt egyszerű kihívás számomra…

A megbeszélt 18.20-as találkozóra a Moszkva téri metrómegállóba ugyanis nem sikerült odaérnem, mert az “Ismerd meg Budapestet a BKV járataival” című vetélkedőn nem sikerült teljesítenem a szintidőt.  Addig villamosoztam, buszoztam, míg sikeresen el nem keveredtem.  Közben viszont volt időm megismerkedni egy festőművésszel, aki aztán eligazított a Moszkva térig. A lényeg, hogy a Frangepán utcától odáig kb. másfél  óráig tartott az út, ott még egy kicsit még kavarogtam, többször útbaigazítást kértem, mire a Trombitásban már gyülekező társaságot megtaláltam.

Miután előadtam, ki vagyok, nagyon kedvesen fogadtak, csak azt a piros hátizsákot hiányolták, amit a Moszkva térre ígértem különös ismertető jegyül.  Hát itt van:

Igazából csak az volt a baj, hogy ha nem tömegközlekedéssel töltöm az időt, több maradt volna beszélgetésre, bár az a rövid kb. fél óra, amit ott töltöttem, nagyon jó hangulatban telt.  Kár, hogy a 8-kor induló, hazafelé tartó űrhajót el kellet érnem, hogy még aznap éjjel visszatérhessek saját univerzumomba. Talán legközelebb majd másképp alakul …

Most viszont jól el leszek foglalva azon könyvek olvasásával, melyeket kritikára kaptam.  Szóval, nem fogok unatkozni.  ))