Ha igazán őszinte akarok lenni, akkor nem tagadhatom, hogy elsősorban azért olvastam el, mert magyar a szerző.  Már A poszthumán döntésnél is így volt, és bár összességében tetszett és való igaz, kíváncsivá is tett a szerző következő regényével kapcsolatban, mégis a legnagyobb löketet az adta, hogy a magyar sci-fi rajongók körében oly népszerű lett a könyv.  Jó dolog ez az sfblogs, meg az Intergalaktika, meg az SF portál, meg a többi.  A mai világban, amikor annyi sok könyv jelenik meg, a tájékozódáshoz szükség van ilyen fogódzókra. Vagy csak egyszerűen sznob vagyok, és azt olvasom, amit a többiek?  Így is fel lehet fogni.  Na most ez a poszt így elég hülyén indul, na mindegy.  Arra készüljön fel, aki tovább akarja olvasni, hogy hosszan fogom ecsetelni, mi nem tetszett a regényben, de valahogy mégis arra jutok, hogy érdemes volt elolvasni és ajánlom mindenkinek, aki még ezt nem tette meg.

   Szóval.  Kicsit ambivalensen viszonyulok a regényhez, hasonlóan a szerző előző művéhez.  Tetszik is, meg nem is.  Összességében jó könyv, az alapszituáció, az alapötlet kiváló kiindulási pont.  Kidolgozott, ha helyenként a tudományosnak hangzó elnevezések (pl. kvantumugrás) inkább a vad képzelet szüleményei is – de hát az SF az nemcsak tudományos, hanem fantasztikus is.  Olyan kérdéseket feszeget, melyek mindannyiunkat érintenek, mint például a technikai fejlődés hatása a társadalomra, a földi erőforrások kihasználása, és az, hogy az emberiség hajlamos saját magát felemészteni.  Aztán ott vannak az örök sf-témák, úgy mint az értelmes gépek – az omegák – és a genetikailag módosított emberek, például a főszereplő, Szofi.  Továbbá feltűnik a „Nagy Testvér” problematikája is, hiszen a fiatal Szofit nemcsak figyelik, hanem befolyásolják is, magánélete szinte nincs, mert nem hagyják élni az életét.  Szóval színes a paletta.  Ráadásul jó a cselekmény, izgalmas, nem lehet letenni a könyvet.

   És mégis.  Megint ugyanaz a bajom.  Nehezen tudok azonosulni a főszereplővel, illetve főszereplőkkel – tulajdonképpen hány Szofi is van?  Ha mondjuk kettő, akkor azért nem tudok azonosulni velük, mert két különböző emberről van szó, más-más történik velük és bár találkozásuk pikáns és izgalmas, a konfliktus kettejük között megnehezíti az azonosulást.  Ha meg csak egy Szofi van, aki az egész történetet meséli az elejétől kezdve, akkor viszont azt tudom nehezen kezelni, hogy az elején az idősebb Szofi hangján mesél, a végén pedig már a fiatalabbén.  Ez, ha úgy vesszük, tekinthető egyfajta irodalmi újításnak is, hasonlóan A poszthumán döntés kettős narrációjához, de akkor is elidegenít a főszereplőtől.  Márpedig én az a fajta olvasó vagyok, aki oly mértékben szeret azonosulni a szereplőkkel, hogy amikor leteszi a könyvet, akkor is még egy darabig a regénybeli főszereplő agyával gondolkodik.  Különösen, ha a történet egyes szám első személyben adatott elő.  Szóval ez a regény nem „velem” történt, hanem egy (vagy kettő) Szofi nevű csajszival a jövőből, ő mesélte.  

    Van ráadásul még egy gondom.  A történet szereplői a társadalom egy szűk rétegéhez tartoznak, Szofi az intelligenciája miatt, Bastien a társadalmi helyzete miatt, Scott és a többiek mint kutatók, stb.  Ők az elit, akik ráadásul túlléptek az emberi létezés határán.  Nekem nagyon hiányzik a hétköznapi EMBER.  Akinek nincs beleszólása a történelembe, csak megtörténik vele, akár érti valamennyire, akár nem.  Azért is hiányolom a kisembert, mert úgy gondolom, a regény törekszik bemutatni a felgyorsult technikai fejlődésnek a társadalomra gyakorolt hatását.  Az emberi társadalom bemutatása azonban semmiképp sem lehetséges hétköznapi szereplők nélkül.  Ez a hiány indukál egy csomó más kérdést is.  Például a családok életére milyen hatással van ez az egész?  Egyetlen családot látunk, azt is csak töredékesen és futólag: Szofit, a bátyját, Scottot és az anyját.  De igazából nem tudunk meg róluk, illetve a viszonyaikról sokat, vagy hogy például mi lett az anyával később.  Annak lehetősége pedig, hogy Szofi családot alapítson, csupán egy másik Földön merül fel és csak közvetetten kerül elő.  A szereplők magánélete és annak változása szerintem érdekes lett volna, ahogy ez A poszthumán döntésben oly jól sikerült – akkor talán nem dicsértem meg, de most, ennek a regénynek a fényében már jobban látom, úgyhogy megteszem.

   Talán ez az egész abból fakad, hogy a történet nem egyszerűen néhány évtizedet ölel fel, hanem olyan mérvű fejlődést ábrázol, mely évezredekben mérhető.  A „történelem” nagyjainak életén keresztül mutatja be a sorsfordító eseményeket.  Hozzá, kell tennem, hogy a történelmet sosem igazán szerettem, mert nem emberekről szól, hanem maximum „ikonokról”, a hétköznapi valóság valahogy mindig kimarad belőle.  A történelmi regényt már annál inkább, hiszen ott személyesen is részese lehetek az eseményeknek a szereplők hétköznapjain keresztül.

   Hát ezt gondolom – de hozzá szeretném tenni, hogy fikázásban jobb vagyok, mint dicséretben.  Ebből az következik, hogy a poszt elején említett jó dolgok, melyek tetszettek e regényben, ugyan nincsenek részletesen kifejtve, mégis sokat számítanak.  Kábé kilenc olyat említettem, ami a könyvnek előnye, és csak kettőt, ami nekem nem jött be.  Ha nagyon szőrösszívűen még egy-két kisebb, a szöveg szintjén számomra érthetetlen 

   Végül megjegyezném, hogy az olyan tudatlan és egyszerű olvasók számára, mint én vagyok, meg azok számra, akiket a téma komolyan érdekel, a könyv végén megtalálható Bécsi József az önmaga istenévé lett ember című tanulmánya a transzhumanizmus témájáról, ami szintén nagyon érdekes volt.