Arthur C. Clarke – Stephen Baxter : Az idő szeme  &  Napvihar 

A két könyvről egy bejegyzésben szeretnék beszámolni, mert bár külön-külön is kerek történetek, a szerzők szándékai szerint azonban szorosan összetartoznak.   Az Időodisszeia első kötete, Az idő szeme az SF egy klasszikus témáját, az időutazást helyezi új megvilágításba, illetve az alternatív történelem gondolatával is eljátszadozik egészen újszerűen. A 2037-ben törés következik be az időben a Földön.  Az ENSZ-békefenntartók egy helikopterét lelövi egy lázadó Afganisztán és Pakisztán határvidékén, majd ismeretlen környezetben zuhannak le.  A brit gyarmatbirodalom egy indiai táborába kerülnek 1885-be, csakúgy, mint néhány majomember az őskorból.  A modern brit békefenntartók a 150 évvel korában élt brit gyarmati katonák, s velük Rudjard Kipling és újságíró társa,  elindulnak a rejtély nyomában, és találkoznak Nagy Sándorral és hadaival Indiában.  Ugyanakkor a Szojuz űrhajósai a Mongol Birodalomban landolnak, majd Dsingisz kán udvarába kerülnek.  A két nagy hódító hadsereg az időtörésnek köszönhetően találkozik Babilonban, ahová egy titokzatos rádióadás vezeti őket.  Útjuk során mindenhol látnak „szemeket”, azaz a levegőben lebegő, idegen eredetű tárgyakat.  A két hatalmas hadsereg össze is csap. Babilonban, Marduk templomában pedig kiderül hogy egy nagy Szem adta a rádiójeleket és talán ez a gömb a kulcs a történtek megértéséhez. 

Ami a legjobban tetszett a regényben, az maga az időutazás ötlete, hogy egy földönkívüli hatalom „felparcellázza” a Földet úgy, hogy mindegyikben más az idő.  Ez teszi lehetővé a szereplők számára, hogy a múltba vagy a jövőbe jussanak.  Az izgalmas kalandok során a két 21. századi csapat  - a kéksapkások és a Szojuz legénysége – sorsát követhetjük nyomon.  Közben magunk is mintha elutaznánk időben és térben.  A mongol udvar, Dzsingisz kán és népe, a brit gyarmati hadsereg, Rudjard Kipling, Nagy Sándor és tanácsadói, mind megelevenednek a mesterien megírt történetben.  Az egyébként nevetséges kérdés, hogy mi lett volna, ha Nagy Sándor és Dzsingisz kán találkozik Babilonban, itt az SF-ben íme értelmet nyer Arthur C. Clarke és Stephen Baxter bámulatos meséjében.  A szemek rejtélye azonban nem oldódik meg és egyedül Bisesa Dutt kerül vissza londoni otthonába. 

A Napvihar pontosan itt veszi fel újra a történet fonalát.  Bisesa története persze hihetetlen, a hadsereg szabadságolja, az orvosok vizsgálgatják.  Miközben egy nagyon erős napkitörés káoszt okoz a Földön, egy a Holdon állomásozó tudós rájön a Nap titkára.  Sikerül meghatároznia, mikor következik majd be a következő hatalmas napvihar, mely már az emberi faj túlélését veszélyezteti.  A világ összefog, hogy kidolgozzon és megvalósítson egy grandiózus tervet: a Földet védő pajzs megépítését.   A történet középpontjában álló személyek majdhogynem véletlenül keverednek az eseményekbe és több fronton is helyt kell állniuk.  A projekt a magánéletben is új kihívásokat jelent számukra és mindannyian tudják, hogy fel kell készülniük arra, hogy a napvihart csak részben fogja le a pajzs és az esemény mindenképpen kataklizma lesz.  A katasztrófa valóban elkerülhetetlen és megvannak a maga hősei és hősi halottai.  Az események leírása megrázó, ugyanakkor a végkifejlet felemelő, hisz ezúttal az emberiség győzedelmeskedik.  A regény nagy erőssége szerintem, hogy nem csupán a tudományos és technológiai újítások teszik érdekessé, hanem a gondolatkísérlet arra vonatkozóan, hogyan foghat össze az emberiség globálisan, mik állhatnak ennek útjában és az előre nem látható problémák miatt csak félsikernek nevezhető végkifejlet.  A veszteségek és a tanulságok, melyek megtisztítják a Földet, hogy a következő nemzedékek nyugodtan tekinthessenek fel az égre. 

A két történet egyébként szerintem filmre kívánkozik.  Az első grandiózus történelmi képeivel és látványos csatajeleneteivel szerintem nagy hatást keltene, a második pedig  a űrbéli építkezés megjelenítésével a klasszikus sci-fi rajongók, míg a napvihar borzalmaival a katasztrófafilmeket kedvelők körében arathatna nagy sikert.