CURLUP - Elizabeth Moon: A sötét sebessége június 30, 2009
Posted by asterdroid in : sci-fi, könyv, SF, regény, olvasmány, autizmus, Moon , trackbackA múlt héten vettem kezembe a könyvet és őszintén megmondom, eleinte vontatottnak találtam. Egy autistáról szól, legtöbbször az ő szemszögéből is íródott. Valamikor a jövőben játszódik, amikor már lehetőség van az autizmus kezelésére, a főszereplő is kapott kisgyermekként ilyen kezelést, és sok mindent meg is tanítottak neki, ezért jól elboldogul a világban, állása van, melyben kiváló matematikai képességeit használhatja, önállóan él, stb. A nehézkes olvasásnak az az oka, hogy a könyv elején ebbe, a számomra idegen felfogásba, érzékelésbe és gondolkodásba kellett belehelyezkednem, megismerni az életkörülményeket, a mindennapi életet, ahogyan egy autista látja azt. És ő már egy kezelt autista, aki sok tekintetben alkalmazkodott a „normálisok” világához – ezáltal az író még igyekszik is megkönnyíteni az olvasó dolgát!
Lou Arrendale sémaelemzéssel foglalkozik egy olyan munkahelyen, ahol segítik az autistákat különböző létesítményekkel, a számukra megfelelő munkakörnyezettel. Ez azonban nem tetszik az új főnöknek, Mr Crenshawnak, aki szeretné ezeket az extrákat megnyirbálni. Vannak mások is, akiknek böki a csőrét az autistákkal való bánásmód. Lout több támadás is éri, melyek egyre erőszakosabbakká válnak. Mivel az autisták nehezen szocializálódnak és nem igazán értik az emberi viselkedést és sok tekintetben a kommunikációt, Lou bajban van. Persze vannak, akik szívesen segítenek neki, például a rendőrök, vagy a barátai. Magánéletében sok pozitív és biztató dolog történik vele, vívni jár, mely elfoglaltság sikerélményt nyújt neki és melynek révén barátokat is talál. Tom és Lucia őszintén fordulnak feléje, segítik és hatásukra Lou fejlődik. A legnehezebbet, hogy kezdeményezzen a lánynál, aki tetszik neki, azonban még nem tudja megtenni.
Lout több oldalról is fenyegetik. Crenshaw kényszeríteni akarja az autista alkalmazottakat, hogy vessék alá magukat egy kísérleti gyógymódnak, melynek eredményeképpen „normálisak” lehetnek, ugyanakkor Lout egy személyes ellensége is megtámadja. Mindkét probléma azt példázza, milyen eszközöket próbálnak meg használni azok, akik nem akarják megérteni az autistákat, azonban a törvény mindkét esetben a gyengék oldalára áll. Csakhogy Lou és társainak problémája ezzel még nem oldódott meg, ugyanúgy nehézségekkel kell szembenézniük az életben.
A kísérleti gyógymód talán valóban megoldást hozhat, azonban egy fontos dilemma is felmerül: az autista személy autistaként önazonos saját magával, Lou egy barátja meg is fogalmazza, hogy szeret autista lenni. Emlékei, melyek meghatározzák, autistaként átélt emlékek, ezért nem lesz-e a kezeléstől más ember? Az immár önkéntesen választható kezelést nem mindenki tudja elfogadni, leginkább az önazonosság dilemmája miatt, illetve azért, mert ők lennének az első emberek, akiken alkalmazzák, ezért úgy érzik csak kísérleti alanyoknak kellenek. Lou végül önként választja a gyógymódot, mely azonban nem mindenkinél válik be. Dönt a saját életéről, kockáztat, kilép a megszokott, jól begyakorolt, biztonságos hétköznapokból. A súlyos agyműtét utáni lábadozását is átélhetjük a könyv lapjain, amikor például nem ismeri meg a legjobb barátját sem …
A regényt nemcsak azért érdemes elolvasni, hogy megtudjuk, végül mi lett a sorsa az oly szimpatikus főhősnek (mert ezt most nem árulom el), hanem azért is, mert tényleg nagyon különleges könyv. Egy tőlünk teljesen eltérő gondolkodású, sérült, mindent „más”-ként érzékelő és felfogó ember bőrébe bújni nem kellemes, sőt fárasztó, sokszor bosszantó. Azonban egy ilyen élmény felnyitja a szemünket, megváltoztatja látásmódunkat, ezáltal izgalmas kaland is lehet. Mindent összevetve, a könyv végére érve az olvasó megérti, miért volt szükség a nehezebben emészthető első részekre. Az író olvasót kell, hogy neveljen először magának, hogy az később be tudja fogadni, amit mondani akar. Ezért mindenkinek ajánlom a regényt, azoknak is, akik nehezen vergődnek át az ilyen típusú szövegeken, mert megéri.
A könyv egyébként nagyon aktuális ma Magyarországon is. Most, amikor sok cég tiltakozik az ellen, hogy bevezessék a legalább 20 főt foglalkoztató vállalkozások esetében, hogy vagy 5%-ban csökkent munkaképességűeket foglalkoztatnak, vagy jócskán megemelt „rehabilitációs” járulékot kell fizetniük, elgondolkodhatunk a problémáról egy ilyen sérült ember szemszögéből is. Az E/1-es elbeszélésmód lehetővé teszi, hogy jobban megértsük Lout és társait és eldöntsük, az őket fenyegető, őket csak gazdasági tényezőnek látó „normálisok” közé tartozunk, vagy az őket segítő, sorsukkal, fejlődésükkel törődő barátok közé.
Hozzászólások»
Adeptussal egyetértek, olvassátok el az ő kapcsolódó bejegyzését is:
http://voxadepti.sfblogs.net/2009/07/28/v300-000-ms/