Na ez az a könyv, amivel hónapokig szenvedtem, és ráadásul nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e vagy sem. Viszont ez az ambivalens érzés teszi az egészet érdekessé. Izgatja a fantáziámat, elgondolkodtat. Lapozgatom a könyvet, visszakeresek ezt-azt és újra elfog az a kellemetlen érzés, hogy átrágtam magamat valamin, ami elég nehéz olvasmány, rohadt hosszú és nem is igazán az a téma, ami nagyon érdekelne, ráadásul a végére érve nem vagyok biztos benne, hogy felfogtam-e, hogy mi is a lényeg.

Kim Stanley Robinson könyve alternatív történelmi regény – bár a műfaj kereteit  feszegeti.  Abból indul ki, hogy a valóságtól egy ponton elkanyarodik a történelem a 14. században: Európa lakosságát 99%-ban elpusztítja a pestis, ezzel a kereszténység is gyakorlatilag kihal. Ez az alapvetés azért érdekes, mert mindannyian Európa-központú történelmet tanultunk, az átlagember szinte alig tud valamit olyan nagy civilizációkról, mint Kína, India, az iszlám államok vagy az amerikai kontinens őslakos népei. Itt viszont ők viszik a prímet, teszik meg a nagy felfedezéseket, építik fel a technikai civilizációt, harcolják meg a demokráciához vezető forradalmakat, írják meg az emberiség nagy szellemi alkotásait és persze a történelmét.

Nehéz olvasmány, mert történelemről szól. A történelem, ahogy az iskolából ismerjük, leginkább nagy emberek, nagy háborúk és paktumok története, ami számomra nem különösebben érdekes vagy vonzó. Mindig jobban érdekelt a hétköznapi emberek élettörténete. Robinson szerencsére törekedett arra, hogy könyvét a hétköznapok történetére, “a rizs és a só éveire” alapozza, és ennek a szemléletnek az megerősítésére a könyv vége felé, a történelem-filozófiai kérdések (egyébként elég száraz) fejtegetése közben beiktat egy jelenetet, ahol Csu Isao, a nagy történész bemutatja könyvgyűjteményét, melyben leginkább hétköznapi emberek élettörténetei szerepelnek. Igaz, az író helyenként mégsem tud ellenállni a kísértésnek, hogy a nagy emberek és nagy események történetét írja meg. Ilyenkor az az érzésem van, hogy történelemkönyvet olvasok – és elvesztem érdeklődésemet. Sosem igazán izgattak, és ma sem hoznak lázba a fegyverkezési és forradalmi lépések, sem a háborús manőverek, ezért ezeken a részeken nagyon nehezen rágtam át magam (viszont hamar elaludtam). Sokkal nagyobb érdeklődéssel olvastam viszont azokat a fejezeteket, melyekben kisemberek élik meg a történelmi korszakokat, akikről talán csak későbbi korok emlékeznek meg szellemi örökségük miatt.

Ambivalens érzéseim forrása továbbá, hogy a stílus és a történetvezetés tekintetében egyenetlen a könyv. Van, ahol pörögnek az események, néha túlságosan is (Nyugatrólvaló a Hadonoszóniknál), máskor alig történik valami (Bisztámí, a szúfi mester története, vagy Kang és al-Lancsou házassága). Viszont az a furcsa, hogy a történet sodrása mégsem az események zajlásának intenzitásától függ. A kedvenc részeim között például van olyan is, amely lassú történetvezetésű (Kangék), és van akciódús is (a szamarkandi alkimista és kutatásai). És vice versa. A stílus egyenetlensége az olvasótól megkívánja, hogy alkalmazkodjon a mesélőhöz, ugyanakkor jócskán megnehezíti az olvasást. Időnként filozofikus fejtegetésekkel találkozik, melyben a szerző hosszan “tanítja” – ezt például kifejezetten utáltam.

Tulajdonképpen nem is egy könyvről van szó, hanem tízről. Mindegyikben más a helyszín, az idő, a szereplők, és más a stílus is. A történelmet mindig más szemszögből látjuk. A szerző a régi buddhista írások technikáját alkalmazva (erre is utal Csu Isao) a szereplők reinkarnálódását használja fel, hogy egybeforrassza a történelmet. Három főszereplőjét nevük kezdőbetűjét figyelve azonosíthatjuk az újabb és újabb életekben: a kedves, nyugodt és áldozatkész B, a lázadó, gyakran erőszakos, éppen ezért erőszakos halált haló K és a tudásra szomjazó, élénk, gondolkodó I. A mellékszereplők is reinkarnálódnak, pl. a hatalomra törő S, a segítő, alázatos P és a mentor Z. Azonban nemcsak a reinkarnáció gondolata forrasztja eggyé a történeteket, hanem a szintén buddhizmusra, régi kínai, indiai hagyományra való utalások: “Napnyugati utazás”, a Majom – a bölcsességre vezető, gyakran bizony piszkos tréfákat alkalmazó alak, valamint Káli, aki a halál és a megújulás istennője. A könyvek között bardó-beli (túlvilági) jeleneteket találunk, ahol a szereplők értékelik addigi tetteiket, életüket, és felkészülnek a következőre, találkozik a dzsáti, azaz a lelki család, melynek tagjai aztán a földi életben mindig megtalálják egymást, legyenek bár messzi kontinensek szülöttei. Végül a könyv mégis egységgé válik, a szétszabdalt és egyenetlen sodrású történelem összképe kikristályosodik. Igen, talán valóban ilyen egyenetlen a történelem, béke idején lassú, talán eseménytelen, de gondolatilag nagyon is előremutató, forradalmak és háborúk közepette pedig gyorsan pergő, de bizony, sokszor lélektelen.

A hétköznapiság, mint a történelem mozgatója fontos motívuma a könyvnek. Nemcsak a nagy változásokat előkészítő gondolatok, felfedezések, kutatások születésének ideje ez, hanem maguk az események is ekkor kezdenek kicsírázni. A hétköznapi emberek azok, akikben megszületik az elhatározás a nagy dolgokra. Ide tartozik a nők helyzetének követése is a regényben. Egyrészt örvendetes, hogy ez egyáltalán szóba kerül, másrészt azonban meg kell jegyeznem, hogy a női szereplők többsége jobb körülmények között él, mint az adott társadalom többi nőtagja általában. Talán egyedül Bihari mondható tipikus asszonynak, a többiek mind önálló nők, akiket a férfiak hagynak is érvényesülni, még az iszlámon belül is. Ez valahogy túl idealizált, nem illik bele a képbe.

A regény sokrétegű, egy olvasásra képtelenség megragadni mindent, amit az író elrejtett benne, például utalásokat a következő inkarnációkra, metaforákat, mint a piros tojás, reflektálást különböző történelemfilozófiai elméletekre, nemcsak explicit, hanem implicit formában is.

Érdekes, hogy bár alternatív történelmet ír, a szerző mégis a mai korra nagyon hasonlító eredményre jut: a világháború összefogásra készteti az emberiséget, a környezeti problémákra kell sürgősen választ találni, stb. Ami azonban sajnálatos, hogy Robinsonnak mégsem sikerül levetkőznie amerikai nézőpontját néhány olyan dologban, amiben azért illett volna. Például az iszlámot az összes többinél erőszakosabb, elnyomóbb és merevebb vallásnak mutatja be, sőt még az írói igazságszolgáltatás eszközével is él és a Nagy Háború vesztesévé teszi az iszlám államokat. Aztán ott vannak az észak-amerikai hadinoszónik, akik fegyverrel állnak a párizsi nép mellé a katonai puccs megdöntésére, támogatják a demokratikus forradalmat Kínában, stb. Kissé kilóg a lóláb …

Ami a legjobban tetszett: érdekes, sokszínű és sokrétű a könyv, lehet rajta filozofálni.

Ami a legkevésbé tetszett: túl hosszú ahhoz, hogy jól befogadható legyen.

Összegezve: akinek van ideje, feltétlenül olvassa el, akinek még több ideje van, olvassa el többször is! (Ha lesz több időm, én is ezt fogom tenni.)