A hatták megfigyelése január 25, 2008
Posted by asterdroid in : földönkívüli, dimenzió, kommunikáció, megfigyelés, gyerekek, birodalom, bolygó, galaxis , hozzászólás(Akkeb 2.)
Az első néhány találkozás ugyanúgy folyt, mint korábban. Csak néztük egymást, én a sarokból, Akkeb pedig a kicsi ágyából.
Hogy hogy kerültem Akkeb szobájába? Ott kezdem, hogy a bolygójukra hogy kerültünk.
Már régóta próbáltunk más bolygókon telepeket létesíteni, mert otthonunk, a Kharhüunnie túlnépesedett, erőforrásaink kezdtek elapadni, ásványkincseink fogytak, a bányák kimerültek és a bolygó állapota oly mértékben megváltozott, hogy határt kellett szabnunk a gazdasági fejlődésnek. Aki jobb életet akart, új üzleti vállalkozást, fejlesztéseket, azokat nagyon szorongatták ezek a körülmények, de nem tehettünk mást. A fejlődés egyetlen útja az volt, ha másik bolygóra költözünk.
Sokáig tartott, mire megtaláltuk. A Szanniellet bolygó nem volt messze, és nagyon hasonlított a Kharhüunniére. Volt víz, a légkör és a hőmérséklet is elviselhető volt. Viszont erőforrások és ásványkincsek tekintetében nem volt túl gazdag. A telepek felépítése nem ment valami gyorsan, de nem is kellett túl igényesnek lennünk.
Először azokat telepítettük ki a Szannielletre, akik a Kharhüunnie legjobban túlnépesedett és legszegényebb részein éltek. Bár mesterségesen kialakított környezetben kellett boldogulniuk, a rendelkezésre álló technikával elegendő élelmet tudtak termelni maguknak. Azt a kevés ásványkincset azonban, amit ki lehetett bányászni a Szannielletből, kezdték hamar felélni, tehát új utakat kerestek. Szerencsére a kitelepített szegény gyerekek között sok tanulékonynak és ötletgazdagnak bizonyult, hamar rájöttek, hogyan használják a szomszédos bolygók ásványkincseit.
Néhány évtizeden belül hatalmas fejlődés következett be és egyre mélyebben hatoltak be más naprendszerekbe is, használható ásványkincsek után kutatva. A Szanniellet gazdaságilag megerősödött és folyamatosan igényelt egyre több munkást a Kharhüunniéről. Bár az anyabolygó megmaradt politikai központnak, egyre több polgára vándorolt ki a sokasodó telepekre, hogy szerencsét próbáljon. Úgy tűnt, a világunk problémái kezdenek megoldódni, a bányákból folyamatosan érkezett az import, az erőforrások kezdtek végtelennek tűnni.
Ahogy egyre messzebb merészkedtünk a galaxisunkban, a szannielletiek átvették a felfedezőutak nehéz és veszélyes munkáját. Etikai kérdések nem nagyon izgatták őket, ezért ahol csupán primitív lényeket találtak, nem haboztak behatolni és kiaknázni a bolygó ásványkincseit. Hogy mennyire maradt meg a megbolygatott élővilág, nem nagyon foglalkoztatta őket; egy-két egysejtűvel több vagy kevesebb, mindegy volt nekik.
Ebből persze adódott probléma is. Mivel nem foglalkoztak ezekkel a primitív életformákkal, nem is figyelték, hogy nem hurcolják-e egyik bolygóról a másikra őket. Többször is volt példa fertőzésekre, amelyek sok áldozatot követeltek és csak kegyetlen elkülönítéssel lehetett megfékezni őket. Bár idővel szigorú szabályokat vezettek be, a veszély nem múlt el.
Mikor viszont a Hatta bolygóra érkeztek a szanielletiek, ott fejlett, technikai civilizációt találtak. Éppen ezért óvatosan közelítették meg őket, nem nagyon akarták, hogy idő előtt felfedezzék őket a hatták. Rájöttek, hogy nem nagyon érzékelnek minket, legalábbis nem elég jól. Kharhüunnie úgy döntött, megfigyelőket kell küldeni és óvatosan körülnézni. Ha nem is tudunk a Hatta bolygón bányászni, akkor is fontos, hogy ne akadályozzák a többi bolygón folytatott tevékenységünket. Bár nem rendelkeztek annyira fejlett technikával, hogy bolygójukon kívül komoly támadást indíthattak volna, már volt űrtechnikájuk, igaz viszonylag kezdetleges.
Így kerültem a Hatta bolygóra, kommunikációs megfigyelőként. Az volt a dolgom, hogy figyeljem a kultúrájukat, szokásaikat, kommunikációjukat, és idővel tanuljam meg nyelvüket (legalább egy-két dialektust), majd ha szükség lesz rá, közvetítőként dolgozzam. Mások is voltak persze, akik ugyanezt a feladatot kapták. A bolygó különböző pontjain, kisebb-nagyobb időeltolódással jelentünk meg. Védőfelszerelésre nem volt szükségünk, úgy tűnt a Hatta bolygón nem voltak olyan kórokozók, melyek veszélyesek lettek volna ránk. Azért minden nap, mielőtt visszatértünk volna a bázisra, fertőtlenítő és csírátlanító kezelést kaptunk. Az egész küldetésben ez volt a legrosszabb.
A hatták nem nagyon foglalkoztak velünk, mert ártani nem ártottunk senkinek, csak itt-ott megjelentünk. Mivel azonban nem tudtak rendesen érzékelni minket, féltek tőlünk. Azt hitték valami kísértet-félék vagyunk, hiszen megjelenésünk állandóan változó, kissé villódzó, de alapjában véve sötét volt. A legtöbben persze nem találkoztak velünk soha életükben és csak szóbeszédnek tartották a rólunk szóló meséket. Parancsba kaptuk, hogy ne keltsünk feltűnést, ezért sosem mutatkoztunk egyszerre több hatta előtt, mindig csak egy láthatott.
Mivel a hatták a negyedik dimenziót alig érzékelték, az általuk készített tárgyak is javarészt háromdimenziósok voltak, így könnyen járkálhattunk közöttük a negyedik dimenziót is használva anélkül, hogy megláttak volna. Persze számukra rejtélyesek voltunk, de nem is gondoltak arra, hogy a galaxis egy más részéből érkezett idegenek lehettünk volna.
Mikor Akkebékhez mentem, már jó ideje a Hatta bolygón voltam. Volt már sok ismeretem a kultúrájukról és a nyelvükről, és számos hattával találkoztam már. Általában hatalmas ijedtséget keltett felbukkanásom és sokat gondolkoztam azon, hogyan tudnék úgy kapcsolatot teremteni velük, hogy ne féljenek tőlem. Talán még azt is megértenék, honnan jöttem.
Telt az idő, mi próbálkoztunk a Hatta bolygón, tettük a dolgunkat, megfigyeltünk, jelentettünk, meg minden. Közben nagy politikai változások mentek végbe a Kharhüunnién és a Szannielleten. Az anyabolygót már nem a legszegényebbek hagyták ott a legnagyobb számban, hanem a leggazdagabbak. Szépen áttelepültek a Szannielletre és az ottani központot fejlesztették tovább. Hamar eljött az idő, amikor a Karhüunnie befolyása a birodalomra oly mértékben lecsökkent, hogy a lázadások és a merényletek mindennapossá váltak. Most nem részletezem a folyamatokat, de a lényeg az, hogy egy Jabbeöttui nevű elnök szedte ráncba a politikai életet kemény intézkedéseivel és azzal, hogy az egyébként minden területen virágzó és hatékonyan működő Szannielletbe helyezte át a központot.
Mi a Hatta bolygón és a galaxis többi részén, a központtól távol élő többiek, csak azt vettük észre, hogy az utasításokat már nem a Karhüunniéről, hanem a Szannielletről kapjuk. A feladatunk nem változott, de több évtizedes munka után már annyi mindent tudtunk a hattákról, hogy úgy gondoltuk, ha kapcsolatba lépnénk velük, békésen meglennénk és bizonyára együtt tudnánk működni. Nem gondoltunk gyarmatosításra, inkább csak tapasztalatcserére, békés egymás mellett élésre. Na persze, hogy a politikusainknak mi járt a fejében, azt nehéz volt megmondani.
Amikor elérkezett az idő és a Szanniellet utasította a bázist, hogy ha óvatosan is, de kezdjük el keresni a személyes kapcsolatot a hattákkal, sokat próbálkoztunk. Persze kifejlett egyedekkel, azaz felnőttekkel próbálkoztunk, de nagyon kevés sikerrel. Ekkor felvetettem, hogy próbáljuk meg ivaréretlenekkel (hogy jobban megértsétek: gyerekekkel). Talán ők tanulékonyabbak, nyitottabbak, talán nagyobb remény van arra, hogy mire felnőttek lesznek, egyszerűen megszokják, hogy egy más bolygóról származó faj él közöttük.
Akkebbel való találkozásaim igazolták ezt az elképzelést és a többiek közül is sokan megpróbálkoztak gyerekek meglátogatásával. Voltak, akik sikerrel jártak, ennek ellenére feletteseink nem nagyon bíztak benne, hogy a gyerekeken keresztül eljutunk addig, hogy tárgyalni tudunk majd a hatták vezetőivel.
Közben a hatták technikai fejlődése eljutott odáig, hogy komolyan fürkészni kezdték a galaxisukat. Úgy tűnt, csak idő kérdése, hogy felfedezzék bányászati tevékenységünk nyomait, illetve a bázist. Úgy döntöttünk, a bázist áthelyezzük messzebbre, járműveinket nem tároljuk a bolygón és csak ritkábban térünk vissza a bázisra. Addig egyesével jöttünk-mentünk a bolygó és a bázis között, mindenki a saját járművén, attól kezdve viszont adott gyülekezési helyen és időben kellett megjelennünk, és a bázis által küldött járművel tudtunk csak közlekedni. Ez azzal járt, hogy keményebb biztonsági intézkedéseket kellett foganatosítanunk nehogy észrevegyenek, ugyanakkor meg kellett tanulnunk hosszabb-rövidebb ideig élni a Hatta bolygón. Nem volt egyszerű. Először csak egy-két napig, majd egyre hosszabb időre maradtunk a bolygón, egyre komolyabb felszereléssel és álcázó berendezéssel.
Akkebbel való első találkozásom idején már képesek voltunk húsz napig egyfolytában a bolygón maradni, de biztonsági okokból tíz napos ciklusokban dolgoztunk. Tíz nap a Hatta bolygón, tíz nap a bázison. Ennek lejártával a bázis egy járművével visszaérkeztek az előző „műszak” megfigyelői a bázisra, a következő „műszak” pedig átment a bolygóra. Voltak, akik ugyanarra a megfigyelőhelyre mentek, ahonnan egy társuk visszajött, például akik kormányokat, politikai tárgyalásokat figyeltek meg, vagy kutatási folyamatokat kísértek figyelemmel. Mások, mint én is, kapcsolatteremtő projekteken dolgoztak, ezek egyéni feladatok voltak.
Mondhatjuk úgy, az én egyik projektem az Akkebbel való kapcsolatfelvétel volt.