Blog a blogban (folyt.) március 4, 2008
Posted by asterdroid in : Kategória, blog , hozzászólás29 Csütörtök
Ma megkértem Mannikát, mondja el nekem is azt a mesét a sosemvolt gyerekországról. A mesében fiúcskák egy csoportja bolyong a sivatagban élelem és víz nélkül, amikor rátalálnak egy üvegpalotára. Kétségbeesetten keresik a bejáratot, mert látják, hogy bent ennivaló és víz van bőven és jól táplált emberek mozognak a falakon belül. Azonban nem találják a módját, hogy lehetne bejutni és rájönnek arra is, hogy a benti emberek nem látják őket, talán valami van az üveg belső falán, ami ezt megakadályozza. Lassan elfogynak mindannyian a sivatag perzselő forróságában, csak egy fiúcska marad életben, de ő is teljesen le van gyengülve. Amikor meglátja saját anyját belül sétálni, elhatározza, hogy még egy utolsó kísérletet tesz. Elkeseredetten dörömböl a falon, de anyja nem hallja meg. Ekkor előveszi a nyakában függő medált, melynek hátulját tükörként használva próbál villantani anyja szemébe. Valami fel is tűnik anyjának és közelebb megy az üvegfalhoz, megérinti. A fiúcska is megérinti ugyanott. Az anya nekinyomja arcát az üvegnek, szemét leárnyékolja, hogy jobban lásson. A fiúnak már csak annyi ereje van, hogy megcsókolja anyja képét kívülről, mielőtt meghal, de olyan boldog, amilyen még sosem volt.
Kérdeztem Mannikát, honnan vette ezt a mesét. Csak annyit mondott, hogy mindig is ismerte a történetet, a saját anyjától hallotta kiskorában. Hogy vannak-e még hasonló meséi, arra azt felelte, hogy vannak, de gyerekeknek valók, felnőttnek nem akarja elmondani. Ezen nagyon csodálkoztam, mert a fiúcska története az üvegpalotánál egyáltalán nem tűnt esti mesének, inkább rémtörténetnek.
30. Péntek
Boder ma egész nap nem volt itthon, így aztán elhatároztam, kirándulok egyet. Elvitettem magam telehibbel az erdőbe, kértem a sofőrt, hagyjon magamra, egyedül szeretnék sétálni. Egy olyan útvonalon indultam el, amelyen az üvegfolyosó úgy kb. másfél óra kényelmes séta után visszatér oda, ahonnan elindult, ráadásul az útjelző tábla szerint közben egy kis tavacskát is meg lehet nézni. Azért választottam ezt, mert nem akartam gyanút kelteni, és azt mondtam a sofőrnek, a tavacskára vagyok kíváncsi. Ahogy az útvonal kicsit görbült és a sofőr már nem láthatott, megálltam és néztem az erdőt. Enyhe szellő fújta a leveleket. Felröppent egy madárka az egyik fáról a sűrű lombba. Múltak a percek. Nem tudom, meddig lehettem ott. Csak álltam és vártam, néztem, bámultam az erdőt. Egy madárka felröppent a lombkoronába. A szellő fújta a leveleket. A tavacska kicsit odébb volt, egy híd vezetett át rajta. Nem érdekelt már. Megszaporáztam lépteimet és visszamentem a telehibhez. Úgy két órát lehettem távol. Hazahajtottunk.
31. Szombat
Ma újra elvitettem magam oda. Bodert is kérdeztem, de nem akart velem jönni. Jobb is. Megint láttam a madárkát felrebbenni a lombkoronába. Mikor visszamentem a telehibhez, kérdeztem a sofőrt, tud-e olyan helyet, ahol a sivatagot lehet megnézni.
- A sivatagot? – nézett rám értetlenkedve.
- Azt. Még sosem láttam sivatagot. Azt mondják szép.
- Hát, lehet. Errefelé biztos nincs sivatag. Erdő az van, meg rét, folyók, hegyek, még meredek kaptatók is vannak, ha kihívásra vágyik. Elvihetem a Nagy Kopaszra, ha akarja.
- Nem köszönöm, - válaszoltam, - én a sivatagot szeretném látni.
- Azzal sajnos nem szolgálhatok. Ahhoz messzebbre kell utaznia. Mondjuk Líbiába vagy Egyiptomba. De én mondom magának, nem biztonságos. Ha akarja, inkább elviszem egy kiberfunba, ott kedvére játszhat sivatag-szimulációt.
- Nem, köszönöm, inkább menjünk haza.
32. Vasárnap
Furcsát álmodtam. Boder, Honni és én az erdőben sétáltunk. Ezúttal volt üvegfolyosó. Gyönyörködtünk a tájban. Egy házhoz értünk, ami az üvegfalban volt. Zárva volt az ajtaja, az ablakai lefüggönyözve. Kitartóan kopogtattunk. Egyszer csak megjelent egy furcsa, rongyokba öltözött alak az ajtóban. Az arcát nem láttuk. Honnit és engem beengedett, de Bodert nem. Odabent levette a csuklyát, Mannika volt az. A kandallónál ültünk és beszélgettünk. Egy kis idő múlva indultunk volna haza, de addigra a ház belseje átalakult és nem találtuk az ajtót. Mannika kért minket, hogy maradjunk, de mi mindenáron vissza akartunk menni és Boderért kiáltoztunk. Aztán nem tudom, mi történt, mert felébredtem. Már nem érdekel, mit mond, vagy gondol Boder, holnap tennem kell valamit.
33. Hétfő
Ma elmentem egy ügyvédhez azzal, hogy szeretnék elválni. Elmondta, mik a lehetőségek és mik a kilátásaim. Nem valami rózsás. Este Boderrel is közöltem a hírt. Nem lepődött meg annyira, mint vártam. Csak ennyit kérdezett:
- Van valakid?
- Nincs, de nem tudok így élni.
- Értem. Rendben. Nem állok utadba, csak arra kérlek, csendben intézzük el.
- Jó. Nekem sem hiányzik a felhajtás.
34. Kedd Alig hunytam le a szemem az éjjel. Azon pörgött az agyam, mi lesz most. Mit fogok tenni, ha elváltunk. Valamikor hajnaltájt aludtam csak el, már világosodott – legalábbis, sejtésem szerint – az üvegfalra vetített égbolton. Semmit nem csináltam egész nap, csak néztem ki az ablakon, fel az égre és számoltam, hányszor úszik el felettem ugyanaz a szamovár alakú felhő. Tizenkilencnél abbahagytam. Érdekes, hogy a Nap rendesen végigment kelettől nyugatig – talán az nem vetített, vagy nagyon ügyesen csinálták. Este felhívott az ügyvégem azzal, hogy beszélt Boderrel, és ne aggódjak, nem lesz gond, mindent elintéz. Mondtam, hogy nem aggódok.
35. Szerda
Érdekesen alakult az álmom. Ugyanúgy elmentünk Boderrel és Honnival az üvegfalba épített házhoz, Boder kint maradt, mi bementünk és a végén, amikor már átalakult a ház, emlékeztem, hogy nem tudtunk a múltkor sem kimenni. Ezért így szóltam Mannikához:
- Mi lesz, ha nem megyünk ki innen?
- Semmi különös. Akkor örökre itt maradtok. De ne aggódj, nem lesz bajotok. Jól elleszünk. Ha akartok, még kirándulhatunk is. Csak oda nem mehettek vissza.
- Jó, akkor itt maradunk.
Honnival egymásra néztünk és megöleltük Mannikát. Aztán kimentünk hátul a házból egy kis friss levegőt szívni. Honnival kézenfogva sétáltunk a lemenő napot követve.Végre egy álom, amely nem végződik rosszul.
36. Csütörtök Ma megkértem a sofőrt, hogy egy olyan kirándulásra vigyen, ahol valami falumúzeum-szerűséget lehet látni. Elkerekedett a szeme, először csak gondolkodott, majd végül rábökött a térképen egy helyre.
- De az messze van ám! Jó négy óra oda az út.
- Nem baj. Látni akarom. Előttünk az egész nap.
Tényleg jó hosszú út volt. Ráadásul elég elhanyagolt állapotban is voltak a falumúzeum házai. Turisták sem voltak, egyedül bolyongtam a házak között. Nem volt üvegfal, de kijelölt útvonalon kellett haladni, erre időnként egy hang is figyelmeztetett az elágazásoknál. Egyre messzebb kerültem a telehibtől és egyre sötétebbek, magasabbak és omladozóak voltak a házak. Egy mocskos kis utcácskában aztán már a figyelmeztető hang helyett csak sercegést lehetett hallani. A kommunikátoromat visszavittem oda, hol még volt hang és felakasztottam egy kerítésre. A mocskos utcában aztán letértem a kijelölt útról. Egy idő után már nem tudtam, hol vagyok, és kezdtem félni. Itt-ott egy-egy leszakadó ereszcsatorna, innen-onnan felbukkanó furcsa rovarok és rágcsálók hozták rám a frászt. A nyelőcsövemben éreztem lüktető szívemet, kapkodtam a levegőt, szinte már futottam. Egy utcasarkon egy elrozsdásodott táblán ez állt: „Hóvirág utca”. Mentem tovább. Egyszer csak megláttam egy takarosabb házat. Megálltam, bekopogtam. Aztán rájöttem, hogy az ajtó nyitva van. Beléptem, kicsit körülnéztem. Egész tiszta volt. Megtaláltam a hátsó kijáratot, de nem tudtam, belül vagyok-e még az üvegfalon, vagy sem. Kinyitottam az ajtót és kiléptem. Forró, száraz homokot fújt arcomba a szél. Kimentem a sivatagba. Egyre távolodtam a háztól. Visszanéztem, ugyanúgy állt ott, nyitott ajtóval. Ez megnyugtatott. Csak mentem egyenesen tovább, nem tudom mennyi ideig, bizonyára órákig. Már alig volt erőm, amikor rátaláltam. Ott feküdt egy üvegfal tövében. Nem messze még más gyerekek is ott voltak. Mind fiúk. Mind halottak voltak. Leroskadtam. Az üvegfalon belül jól táplált emberek sétáltak, volt víz és élelem. Honni testét a karomba vettem és elindultam vissza a házhoz. Már láttam a nyitott ajtót, de épp hogy vonszoltam magam. Magamhoz szorítottam Honnit és leültem. Mannika talált rám. Bevitt a házba, rendbe hozott és visszavezetett a kijelölt útra a falumúzeumban. Elmentem a legközelebbi infokom-kikötőhöz – minden turista látványosság közelében van ilyen – és beírtam ezt itt a blogomba.
Most pedig visszamegyek a sivatagba.
Blog a blogban március 2, 2008
Posted by asterdroid in : blog , hozzászólásEgy sikertelen dimenzió átlépési kísérlet közben jutottunk hozzá egy digitális adatfolyamhoz, melyet sikerült többé-kevésbé megfejtenünk. Egy elektronikus formában tárolt naplónak tűnik. A sorszámozás 22-vel kezdődik, az eleje nincs meg, egyenlőre a vége sincs, mert még a dekódolás folyamatban van. Valami történt a vétel közben, ami megrongálta a szöveget, de rajta vagyunk, hogy összeszedjük. A forrását nem igazán sikerült behatárolni, lehet találgatni, honnan érkezhetett.
22. Csütörtök
Ma megint Honnival álmodtam. Úgy ötéves lehetett. Egy szakadék szélén ültünk és néztük a tájat, ami furcsa, mert a szirt tetején üvegfalnak kellett volna lennie. Fogyalmam sincs, miért nem voltak üvegfolyosók sem. A mélyben egy folyó kanyargott a fák között, messzebb, a dombok tetején szélerőművek forogtak. Honni rám mosolygott, felállt és a szikla peremén egyensúlyozott. Néztem az arcát és nevettem bohóckodásán. Mikor visszaült mellém, hátizsákomból elővettem egy céklás bucit, a kedvencét. Elkerekedett a szeme, elvette tőlem és mohón beleharapott. Lehunyta a szemét a gyönyörűségtől. Olyan szép volt így boldogan! Néztem egy-két pillanatig, aztán lelöktem a mélybe. Nem nézett vissza. Letekintve nem láttam semmit. Nem is hallottam, még egy puffanást sem. Kétségbeesetten sírni kezdtem, ekkor felébredtem. Szörnyű volt. Azt hiszem, el kéne mennem egy pszichiáterhez.
23. Péntek
Hál’ Istennek, nem álmodtam semmit. Már olyan sokszor volt rémálmom Honnival kapcsolatban, hogy kezdek nagyon megijedni magamtól. Talán mégiscsak az én hibám. Nem lett volna szabad engednem, hogy elvegyék tőlem. Le kellett volna tagadnom a létezését, vagy nem is tudom. Minek beszéltem Bodernek azokról a furcsa, hörgő hangokról. Hiszen Honnit egy cseppet sem zavarták ezek a rohamok és Mannika fúvókája sokat segített. Mannika bölcs asszony. Ő volt az egyetlen, aki mert vígasztalni, amikor Honnit elvitték. Mindenki más csak az emberiség javát emlegette, meg dicsért, hogy milyen bátor vagyok. Boder előtt persze nem mutattam ki, mennyire kétségba vagyok esve. Nem hozhattam szégyent rá, a végén még a sajtó szétkürtölte volna, hogy asztmás a gyereke és hétéves koráig titokban tartotta. Igazából nem ő tartotta titokban, hanem én – Mannika segítségével. Egyszer Boder már megfenyegette Mannikát, hogy lecsukatja, amikor valami sosemvolt gyerekvilágról mesélt Honninak, de végül addig könyörögtem, üvöltöztem, sírtam, fenyegetőztem, míg végül Boder belátta, hogy szükségem van rá. Belátta? Vagy csak rájött, hogy ha botrányt rendezek azzal neki ártok a legtöbbet. Hiszen ott lihegnek a paparazzók a kerítésünk körül, éhesen, mikor csíphetnek valami szaftosat. Honnit is úgy vitte el, hogy egy kiberfunba mennek. Ott aztán valahogy megoldotta, hogy az TSzÜ kezére kerüljön. Nem mondta el soha, hogy történt. Csak annyit tudok, hogy Honni él, csak azt nem tudom, hogy hol.
24. Szombat
Nem értem ezeket az álmokat. Hiszen tudom, hogy Honni él. Miért álmodom mindig azt, hogy meghal?Már megint rémálmom volt. Ezúttal a folyóban fürödtünk. Hancúroztunk, ugráltunk a vízbe egy nagy kőről, bukfenceztünk a kristálytiszta víz alatt, kavicsokat hoztunk fel. Nagyon hideg volt a víz, de a nap melegen sütött, a parton hamar megszáradtunk. Megettük a szendvicseinket és zöldturmixot ittunk hozzá. Aztán összeszedelőzködtünk és már indultunk volna haza, amikor egyszerűen megfogtam Honnit, becipeltem a vízbe, ő még csak nem is kapálózott, csak nézett engem mosolyogva nagy, fekete szemeivel, még akkor is nézett boldogan, amikor lenyomtam a víz alá és belefojtottam. Nem tiltakozott. Mikor kiemeltem volna a vízből, nem volt ott. Hogy tűnt el, nem tudom. Kerestem, ki akartam halászni a testét, hogy megsirassam, de nem volt sehol. Lemerültem a víz alá is, hogy talán úgy megtalálom, de ekkor felébredtem.
25. Vasárnap
Boder sejthet valamit, mert ma reggel megjegyezte:
- Végre nem dobáltad magad éjjel.
Megijedtem, de volt erőm visszakérdezni:
- Miért, szoktam?
Csak annyit mondott, hogy mostanában észrevette, hogy nagyon nyugtalanul alszom. Talán nem gyanakszik Honnival kapcsolatban, mert az a dolog már fél éve történt. Akkor csak Mannika titkos gyógyvize segített, hogy nyugodtan tudjak aludni.
Nem akarok arra az időre visszagondolni. Holnap elmegyek egy pszichiáterhez.
26. Hétfő
Mégse mentem el pszichiáterhez, mert a végén még bezárnak. Bár nem tudom, nem lenne-e jobb, mint ez az állandó színlelés Boder előtt.
Azelőtt annyira megbíztam benne, olyan jókat beszélgettünk, vagy csak szótlanul sétáltunk a parkban, kéz a kézben. Nem is tudom, mikor romlott el, de az biztos, hogy amikor annyira belemerült a politikába, már nem voltunk annyira összenőve lelkileg. A szex még jó volt, de ma már az sem. Nyolc éve, amikor teherbe estem, legalább az ágyunk forró volt. Aztán az is kihűlt. Boder szerint a házasságnak ez egy természetes stádiuma, nem kell kétségbe esni, eljutottunk a „szeretve tisztelni egymást és szövetségesként együtt élni” fázisba. Csak azt nem tudom, hogy mi mire szövetkeztünk.
27. Kedd
Lehet, hogy nem is pszichiáter kellene nekem, hanem válóperes ügyvéd.
Ma egy hivatalos fogadáson vettünk részt a Belügyminisztériumban. Mosolyvillantások, pózok, vakuk villogása, kézfogások, puccos ebéd, lebegő kameraszemek mindenhol. Egy csomó embert már ismertem, de azt nem tudom, mire volt jó ez az egész. Boder szerint benne kell lennünk a dolgok sűrűjében, hogy alkalom adtán élni tudjunk a lehetőségekkel. Hogy milyen lehetőségekről van szó, azt nem sikerült kihámoznom, gondolom valami politikai dolog. De nem is nagyon érdekel, csak rohadtul untat. Lassan már azt sem tudom, mi az én szerepem ebben a házasságban. Majd megkérdezem Bodert.
28. Szerda
Csatakosan ébredtem. Izzadtságban fürödve, zihálva, és valami ismeretlen félelemmel a szívemben riadtam fel az éjszaka közepén. Mikor rádöbbentem, hol vagyok, gyorsan kimentem vécére, nehogy Boder, ha netán felébredne, megsejtsen valamit. Le is zuhanyoztam. Még jó, hogy a fürdőszobám odébb van és nem hallatszik be semmi a hálószobába. Mikor visszamentem, Boder ugyanúgy feküdt, mint mikor felkeltem, mélyen aludt, bizonyára nem vett észre semmit.
Hogy mit álmodtam, arra csak halványan emlékszem. Persze Honniról szólt. Egy erdőben voltunk, úgy rémlik és én futottam, ő meg valahol ott volt mögöttem. Nem üldözött, nem is kiáltozott, nem tudom, miért futottam előle. De ott volt valahol. Nem is előle menekültem, azt hiszem. Talán csak ott hagytam valahol és igyekeztem eltűnni minél hamarabb, nem vagyok benne biztos.
Smink február 27, 2008
Posted by asterdroid in : blog , hozzászólásNa most kipróbálok egy új sablont. Az előző nem tetszett, ez jobban olvasható, bár kicsit túl egyszerű. Mindegy, megteszi. Viszont amikor beálítottam, majd újra megnéztem, nem tudtam a szokott módon bejelentkezni, magán az oldalon. Meg is ijedtem, hogy fogok én ide bemenni? De itt vagyok.
Nem is rossz, talán megszeretem majd.
Eltűntem február 5, 2008
Posted by asterdroid in : blog , hozzászólásEltűntem egy időre, mert el vagyok havazva rendesen. Látom, közben sikerült leleplezi a “géplelkű” kommentelőt, aki nemrég hozzám is eljutott. Tudja valaki, hogy lehet megelőzni az ilyeneket? Én valóságos emberekkel szeretnék kommunikálni …
Látom, eluralkodott az ötös toplista, nem is rossz végigböngészni.
Na, megyek vissza a 4D-be, mert sok a dolgom.
Azért figyelek ám!
A kód január 22, 2008
Posted by asterdroid in : blog, földönkívüli, dimenzió, Föld, kommunikáció, nyelv , 1 hozzászólásKommunikációs megfigyelőként az a feladatom, hogy vizsgáljam, különböző fajok hogy kommunikálnak. Nemcsak a Földön, de más világokon is. Jó pár nyelvet is megtanultam már.Mindenféle emberi kommunikációt tanulmányozok, szóbelit, írásbelit, elektronikusat, a művészetet, stb. Vannak olyan kultúrák, ahol csak szóban kommunikálnak, ami szuper, és a metakommunikációval együtt igen mély és sokrétű. Fantasztikus, hogyan hagyományozódik minden tudásuk nemzedékről nemzedékre csupán szóban, minden írásos feljegyzés nélkül. Azok a kultúrák, melyeknek van írása, nagy tudást őriztek meg, de mi van, ha azóta a nyelvük eltűnt és senki sem tudja, megfejteni az írásukat? Sok példa van rá, hogy ha nem áll rendelkezésre egy ugyanolyan tartalmú ismert szöveg, igen-igen nehéz , gyakran lehetetlen megfejteni az írást. A másik irányban sincs egyszerű dolgunk, hiszen még ha ismerjük is az írást, gyakran nem lehet rekonstruálni a beszélt nyelvet. Az egyiptomi hieroglifák esetében például, bár az írást megfejtették, sok jel beszélt formája ismeretlen maradt.A SETI projectben elküldött üzenetek megfejtéséhez először látni kell azt a kultúrát, amely küldte, megtanulni a kommunikációjuk módját, majd azután lehet megtudni, mi is jelentett az üzenet. A ti esetetekben, azt hiszem a legfontosabb üzenet az volt, hogy lézettek.Hát, ami azt illeti, most hogy már majdnem 29 éve élek ’itt’, el tudom mondani nektek, hogy azok az üzenetek elég bénák voltak, különösen azok a keresztszemes hímzésminták. Hogy is tudná valaki, aki még sosem látott benneteket értelmezni azokat a képeket? Most hogy már megtaláltunk benneteket és elkezdtünk kommunikálni veletek, sokkal könnyebb a dolgunk. Nektek sem kell kódolnotok, amit akartok mondani, és most, hogy az elektronikus kommunikációt megoldottuk, én is megtalálom a módját, hogy „beszélhessek” veletek, és ti is velem. Szóban, vagy más módon sokkal nehezebb lenne érintkeznünk, és nem is jutottunk el még technikailag oda, hogy meg tudjuk tenni.Látom, volt, aki elolvasta, amit írtam és reagált is rá. Ez jó, mert egy idő után rá fogtok jönni, milyen fontos, hogy „halljátok a hangunkat”, és talán még fontosabb, hoby mások is hallják a tiéteket.Eddig közülünk nem nagyon volt senki képes arra, hogy üzenjen nektek. Igazság szerint csak én beszélek magyarul elég jól ahhoz, hogy kommunikáljak veletek. Még azoknak a kollégáimnak, akikkel együtt dolgozom ezen a projekten sincs fogalmuk arról, miket beszélek nektek és ti hogyan reagáltok rá. Nem is nagyon érdekli őket a beszélgetésünk tartalma. Csak a digitális technológiátok és az elektronikus kommunikáció technikai háttere izgatja őket. Tanulni akarnak tőletek. Az igazat megvallva, nem is törődnek vele, mit csináltok vagy beszéltek. Én viszont igen. Szerintem lehet, hogy többet tudunk egymásról tanulni, ha nemcsak a technikai részletek fontosak, hanem maga a kommunikáció, az egymással beszélgetés. Fontosak a faj hagyományai, emlékei, értékei, céljai. Fontosak az egyének, a vélemények, a szokványostól eltérő gondolatok. Úgyhogy csak meséljetek magatokról. Különösen az érdekel, mit gondoltok a blogolásról.