Pörgés - Spin március 26, 2008
Posted by asterdroid in : sci-fi, könyv, SF, regény, földönkívüli, Föld, bolygó, Mars, társadalom, olvasmány , 2hozzászólásTíznapos eltávon voltam, mikor is volt időm olvasni. Előre örültem, megmondom őszintén, hogy végre kezembe vehetem Robert Charles Wilson Pörgés (Spin) c. regényét. A történet három barátról szól, közülük Tyler Dupree az, aki elmeséli életüket attól fogva, hogy valakik körülzárják a Földet egy hártya-szerű valamivel. Nincs többé csillagfény, a Nap fénye moderált és a Pörgés-hártyán kívül száguld a valós idő. Benn, a védett Föld az apokalipszist várja, eluralkodik a kétségbeesés, hiszen a Nap közben óriásira nő.
Mindenki másképp éli meg a Pörgést, az emberi kapcsolatok, szerelmek is ennek megfelelően alakulnak. A barátok elsodródnak egymástól, majd újra találkoznak, végleg sosem szakadnak el. Egyikük, Jason, a világmindenség titkaira keresi a választ, a Föld megmentésén fáradozik. Testvére, Diane, elmenekül félelmei és érzelmei elől egy vallási szektába. Tyler pedig mindkettejük mellett kitart, segíti őket, az események sűrűjében is ott van, de magánemberként is, mások problémáiban is helytáll a zűrzavarban.
Nem lehet letenni, annyira izgalmas, klasszikus sci-fi, árnyalt szereplőkkel, igazi emberi történet, társadalomrajz, szóval igazi regény is egyben.
Ajánlom mindenkinek, nem csak SF rajongóknak, mert olyan témákat bonclogat, melyek mindannyiunkat érdekelhetnek.
Pörögj rá!
Aki nincs, nem volt és persze nem is lesz február 20, 2008
Posted by asterdroid in : földönkívüli, gyerek, gyerekek, bolygó, galaxis, nemek, munka, társadalom, szerep , hozzászólás(Akkeb 5.)
Éppen a szokásos tíz napos bázison való tartózkodás közben történt, hogy hírt kaptam az egyik gyerekemről, Hahituóról, hogy nagybeteg. Hogy mi a baja, azt máig nem tudtam meg, és mire visszajött a válasz a Kharhüunnie bolygóról, már letelt az eltávom és újra a Hatta bolygón voltam, tehát várnom kellett tíz napot.
Akkeb észrevette, hogy valami gond gyötör és próbált vigasztalni, a maga gyerekes módján persze, de azért jól esett. Az összes játékát odahozta nekem, megsimogatta a hátam és azt mondta:- Ne sírj!Hogy honnan vette, hogy sírok, azt nem tudom, és azt sem, miből gondolta, hogy egyáltalán szomorú vagyok. Annyira más a mi fajunk, mint az övék, egyszerűen nem értettem. Na mindegy, az a lényeg, hogy ő érezte, tudta, hogy baj van és próbált segíteni. A tíz nap során sokat voltunk csak úgy csendben, egymás mellett, és csak révedtünk a semmibe.
Egyik délután egy ilyen révedezés közben egyszer csak Akkeb felém fordult és hirtelen felugrott. Bebújt az ágy alá és nem volt hajlandó kijönni onnan. Mozdulatlan volt, nem tudtam, mi baja. Másnap is hiába közeledtem hozzá, elfutott előlem, de nem a fogócskázás módján, amikor szinte csalogatott, amíg közel nem értem, majd hirtelen elszökött kacagva. Nem. Rettegve menekült előlem.
Én meg csak leültem a sarokba és néztem magam elé. Nem értettem, mi történt, de tompa voltam, nem is igazán izgatott, egyfolytában csak arra tudtam gondolni, mi lehet az én Hahituómmal. Tudtam, hogy néhány óra múlva, amikor visszatérek a bázisra, megtudhatom végre.
- Hahituo meghalt – mondta a főnököm szárazon, amikor megkérdeztem, jött-e válasz a kérdésemre a Kharhüunnie bolygóról. – Kaphat 30 nap eltávozást a család meglátogatására.
Amikor a halála részleteiről kérdezősködtem, szinte alig tudtam meg valamit. Egyszerűen senki nem mondott semmit. A család nem beszélt róla, mintha nem is történt volna meg. A többi gyerekkel voltak elfoglalva, a családi tennivalókkal, senkit nem érdekelt Hahituo. Ezt annál is inkább furcsának találtam, mert nekem is volt egy testvérem, aki meghalt egy bánya beomlásakor és őt rendesen megsiratták, őt ábrázoló emléktárgyakat készítettek és tettek ki mindenhol az otthonunkban.
Keserűséget és nagy ürességet éreztem magamban, amikor visszatértem a bázisra. Nem nagyon tudtam ezt megosztani senkivel, mert mindenki a másnapi útra készülődött már. Csak a legjobb barátom, Fainkettyle szakított rám egy rövid időt közvetlenül indulás előtt.- Szóval meghalt? – kérdezte. – De mi volt a baja? Baleset?- Nem tudom – válaszoltam csalódottan. Nem is néztem Fainkettylére, úgy mormoltam:- Senki nem mond semmit. Mintha nem is létezett volna. Egyetlen tárgyat sem találtam, ami az övé volt, vagy őt ábrázolná.- Nincs, megszűnt?- Valahogy úgy.- Furcsa.Egy darabig hallgattunk, majd Fainkettyle rám nézett és közelebb jött hozzám. Szinte megérintett.- Csak egy esetről hallottam, amikor ennyire eltöröltek valakit. Aki nincs, nem volt és nem is lesz. De az tényleg szörnyű volt, jobb nem is gondolni rá.- Mi történt? – kérdeztem, bár nem voltam annyira kíváncsi a mások nyomorúságára éppen abban a pillanatban.
- Volt az iskolánkban valaki, aki … nem, nem hiszem, hogy Hahituóval is ez történt.
Majd, kis hallgatás után, miközben babrált a mütyürkéivel, újra hozzám fordult:
- Őt mindig nagyon életvidámnak írtad le, igaz?
- Az is volt. Úgy tudott örülni nekem, ha meglátogattam. És mindig kérdezősködött, meséljek neki a munkámról, hogy milyen volt amikor még nem volt gyerekem, milyen volt, amikor a testemben neveltem őt … Mindent tudni akart.
- Értem. Mesélj még róla.
Szép lassan, eleinte nehézkesen, elkezdtem az emlékeimet Hahituóról szavakba rendezni. A furcsa, nyomasztó érzelmek kezdtek átformálódni bennem.
Fainkettyle szociológus volt, olyan öreg volt már, hogy semmiféle szakmai kihívás nem tudta lázba hozni. Az utóbbi időben sokat foglakozott pszichológiával, spiritualizmussal és hasonlókkal. Érdekelte a hatták vallásossága is, sokat foglalkozott a hatta okkultizmussal is megfigyelései során, bár erről csak saját magának írt feljegyzéseket, jelentéseiben mindig csak szociológiai kérdésekkel foglalkozott.
Míg meséltem, csendben hallgatott, elővette csüintéjét és elgondolkodva szopogatta. Kissé hintázott is, öreg végtagjait himbálta. Néha hümmögött, bólintott, elmosolyodott, vagy elkomorult, de hintázott tovább. Végül, mikor kis időre elnémultam, csak ennyit mondott:- Értem. Megcsóválta a fejét.- Mennyire felkavart a rá való emlékezés! Ha a főnököd lennék, biztosan azt mondanám, ne gondolj rá. Ilyen egyszerű. Nincs, nem volt és nem is lesz.Nem szóltam, döbbenten meredtem rá.- Persze, mivel nem vagyok a főnököd, se fő-uhat nem vagyok, nem mondom, hogy felejtsd el. Csak gondolj rá nyugodtan. Idézd fel a szép emlékeket. És majd ha visszajöttünk, megbeszéljük. De most sajnos nincs idő mindent végigcsámcsogni.- Sajnos.- Nem, ez nem baj. Csak gondolkodj el róla, idézd fel az emlékét. Sőt, azt mondom, nagyon is fontos, hogy ne felejtsd el! Ha visszajöttünk, lesz tíz napunk mindent megbeszélni.
Egy kisbolygó suhan el a Föld mellett! január 26, 2008
Posted by asterdroid in : Föld, bolygó, Mars, kisbolygó, aszteroida , hozzászólásA Marsot is “meglátogatja” egy kisbolygó!
A jövő héten a Föld és a Mars mellett suhan el egy-egy kisbolygó, de a csillagászok számításai szerint egyik égitest sem jelent veszélyt a két bolygóra. Szerdára virradóra a 2007 TU24 jelű, mintegy 300 méteres méretű aszteroida 550 ezer kilométerre közelíti meg bolygónkat, vagyis a Föld-Hold távolság nagyjából másfélszerésére. Az apró égitestet az amatőr csillagászok akár már kisebb távcsövekkel is megfigyelhetik, a hivatásos űrkutatók pedig kihasználják a kínálkozó alkalmat, és a kaliforniai Goldstone-ban, valamint a Puerto Rico szigetén fekvő Arecibóban létesített óriásteleszkópokkal háromdimenziós felvételeket készítenek róla.
Pontosan egy nappal később a Marsot közelíti meg egy 50 méteres kisbolygó, amely viszont szinte már vészes közelségben, 26 ezer kilométerre süvít el bolygószomszédunk mellett. A számítások szerint azonban, ha lennének is Mars-lakók, hozzánk hasonlón nekik sem kellene félniük, mert parányi az esélye annak, hogy a 2007 Wd5 becsapódik a felszínbe.
Jó két évtized múlva azonban egy veszélyesebb látogató érkezik a Földhöz. A 320 méteres Apophis kisbolygó 2029. április 13-án, ráadásul pénteken immár 36 ezer kilométerre közelíti meg a Földet, majd ezt a manőverét pontosan hét évvel később megismétli. Annak ellenére azonban, hogy a csillagászok számításai szerint ez a kisbolygó sem csapódik be a Föld felszínébe, néhány szakember máris terveket kezdett gyártani arra, hogy szükség esetén miként téríthetnék ki az Apophist pályájáról az ütközés elkerülése érdekében. A kisbolygókövető, -kutató szakemberek azonban esküsznek: a kozmikus karambol esélye egyenlő a nullával. [nepszava.hu]
A hatták megfigyelése január 25, 2008
Posted by asterdroid in : földönkívüli, dimenzió, kommunikáció, megfigyelés, gyerekek, birodalom, bolygó, galaxis , hozzászólás(Akkeb 2.)
Az első néhány találkozás ugyanúgy folyt, mint korábban. Csak néztük egymást, én a sarokból, Akkeb pedig a kicsi ágyából.
Hogy hogy kerültem Akkeb szobájába? Ott kezdem, hogy a bolygójukra hogy kerültünk.
Már régóta próbáltunk más bolygókon telepeket létesíteni, mert otthonunk, a Kharhüunnie túlnépesedett, erőforrásaink kezdtek elapadni, ásványkincseink fogytak, a bányák kimerültek és a bolygó állapota oly mértékben megváltozott, hogy határt kellett szabnunk a gazdasági fejlődésnek. Aki jobb életet akart, új üzleti vállalkozást, fejlesztéseket, azokat nagyon szorongatták ezek a körülmények, de nem tehettünk mást. A fejlődés egyetlen útja az volt, ha másik bolygóra költözünk.
Sokáig tartott, mire megtaláltuk. A Szanniellet bolygó nem volt messze, és nagyon hasonlított a Kharhüunniére. Volt víz, a légkör és a hőmérséklet is elviselhető volt. Viszont erőforrások és ásványkincsek tekintetében nem volt túl gazdag. A telepek felépítése nem ment valami gyorsan, de nem is kellett túl igényesnek lennünk.
Először azokat telepítettük ki a Szannielletre, akik a Kharhüunnie legjobban túlnépesedett és legszegényebb részein éltek. Bár mesterségesen kialakított környezetben kellett boldogulniuk, a rendelkezésre álló technikával elegendő élelmet tudtak termelni maguknak. Azt a kevés ásványkincset azonban, amit ki lehetett bányászni a Szannielletből, kezdték hamar felélni, tehát új utakat kerestek. Szerencsére a kitelepített szegény gyerekek között sok tanulékonynak és ötletgazdagnak bizonyult, hamar rájöttek, hogyan használják a szomszédos bolygók ásványkincseit.
Néhány évtizeden belül hatalmas fejlődés következett be és egyre mélyebben hatoltak be más naprendszerekbe is, használható ásványkincsek után kutatva. A Szanniellet gazdaságilag megerősödött és folyamatosan igényelt egyre több munkást a Kharhüunniéről. Bár az anyabolygó megmaradt politikai központnak, egyre több polgára vándorolt ki a sokasodó telepekre, hogy szerencsét próbáljon. Úgy tűnt, a világunk problémái kezdenek megoldódni, a bányákból folyamatosan érkezett az import, az erőforrások kezdtek végtelennek tűnni.
Ahogy egyre messzebb merészkedtünk a galaxisunkban, a szannielletiek átvették a felfedezőutak nehéz és veszélyes munkáját. Etikai kérdések nem nagyon izgatták őket, ezért ahol csupán primitív lényeket találtak, nem haboztak behatolni és kiaknázni a bolygó ásványkincseit. Hogy mennyire maradt meg a megbolygatott élővilág, nem nagyon foglalkoztatta őket; egy-két egysejtűvel több vagy kevesebb, mindegy volt nekik.
Ebből persze adódott probléma is. Mivel nem foglalkoztak ezekkel a primitív életformákkal, nem is figyelték, hogy nem hurcolják-e egyik bolygóról a másikra őket. Többször is volt példa fertőzésekre, amelyek sok áldozatot követeltek és csak kegyetlen elkülönítéssel lehetett megfékezni őket. Bár idővel szigorú szabályokat vezettek be, a veszély nem múlt el.
Mikor viszont a Hatta bolygóra érkeztek a szanielletiek, ott fejlett, technikai civilizációt találtak. Éppen ezért óvatosan közelítették meg őket, nem nagyon akarták, hogy idő előtt felfedezzék őket a hatták. Rájöttek, hogy nem nagyon érzékelnek minket, legalábbis nem elég jól. Kharhüunnie úgy döntött, megfigyelőket kell küldeni és óvatosan körülnézni. Ha nem is tudunk a Hatta bolygón bányászni, akkor is fontos, hogy ne akadályozzák a többi bolygón folytatott tevékenységünket. Bár nem rendelkeztek annyira fejlett technikával, hogy bolygójukon kívül komoly támadást indíthattak volna, már volt űrtechnikájuk, igaz viszonylag kezdetleges.
Így kerültem a Hatta bolygóra, kommunikációs megfigyelőként. Az volt a dolgom, hogy figyeljem a kultúrájukat, szokásaikat, kommunikációjukat, és idővel tanuljam meg nyelvüket (legalább egy-két dialektust), majd ha szükség lesz rá, közvetítőként dolgozzam. Mások is voltak persze, akik ugyanezt a feladatot kapták. A bolygó különböző pontjain, kisebb-nagyobb időeltolódással jelentünk meg. Védőfelszerelésre nem volt szükségünk, úgy tűnt a Hatta bolygón nem voltak olyan kórokozók, melyek veszélyesek lettek volna ránk. Azért minden nap, mielőtt visszatértünk volna a bázisra, fertőtlenítő és csírátlanító kezelést kaptunk. Az egész küldetésben ez volt a legrosszabb.
A hatták nem nagyon foglalkoztak velünk, mert ártani nem ártottunk senkinek, csak itt-ott megjelentünk. Mivel azonban nem tudtak rendesen érzékelni minket, féltek tőlünk. Azt hitték valami kísértet-félék vagyunk, hiszen megjelenésünk állandóan változó, kissé villódzó, de alapjában véve sötét volt. A legtöbben persze nem találkoztak velünk soha életükben és csak szóbeszédnek tartották a rólunk szóló meséket. Parancsba kaptuk, hogy ne keltsünk feltűnést, ezért sosem mutatkoztunk egyszerre több hatta előtt, mindig csak egy láthatott.
Mivel a hatták a negyedik dimenziót alig érzékelték, az általuk készített tárgyak is javarészt háromdimenziósok voltak, így könnyen járkálhattunk közöttük a negyedik dimenziót is használva anélkül, hogy megláttak volna. Persze számukra rejtélyesek voltunk, de nem is gondoltak arra, hogy a galaxis egy más részéből érkezett idegenek lehettünk volna.
Mikor Akkebékhez mentem, már jó ideje a Hatta bolygón voltam. Volt már sok ismeretem a kultúrájukról és a nyelvükről, és számos hattával találkoztam már. Általában hatalmas ijedtséget keltett felbukkanásom és sokat gondolkoztam azon, hogyan tudnék úgy kapcsolatot teremteni velük, hogy ne féljenek tőlem. Talán még azt is megértenék, honnan jöttem.
Telt az idő, mi próbálkoztunk a Hatta bolygón, tettük a dolgunkat, megfigyeltünk, jelentettünk, meg minden. Közben nagy politikai változások mentek végbe a Kharhüunnién és a Szannielleten. Az anyabolygót már nem a legszegényebbek hagyták ott a legnagyobb számban, hanem a leggazdagabbak. Szépen áttelepültek a Szannielletre és az ottani központot fejlesztették tovább. Hamar eljött az idő, amikor a Karhüunnie befolyása a birodalomra oly mértékben lecsökkent, hogy a lázadások és a merényletek mindennapossá váltak. Most nem részletezem a folyamatokat, de a lényeg az, hogy egy Jabbeöttui nevű elnök szedte ráncba a politikai életet kemény intézkedéseivel és azzal, hogy az egyébként minden területen virágzó és hatékonyan működő Szannielletbe helyezte át a központot.
Mi a Hatta bolygón és a galaxis többi részén, a központtól távol élő többiek, csak azt vettük észre, hogy az utasításokat már nem a Karhüunniéről, hanem a Szannielletről kapjuk. A feladatunk nem változott, de több évtizedes munka után már annyi mindent tudtunk a hattákról, hogy úgy gondoltuk, ha kapcsolatba lépnénk velük, békésen meglennénk és bizonyára együtt tudnánk működni. Nem gondoltunk gyarmatosításra, inkább csak tapasztalatcserére, békés egymás mellett élésre. Na persze, hogy a politikusainknak mi járt a fejében, azt nehéz volt megmondani.
Amikor elérkezett az idő és a Szanniellet utasította a bázist, hogy ha óvatosan is, de kezdjük el keresni a személyes kapcsolatot a hattákkal, sokat próbálkoztunk. Persze kifejlett egyedekkel, azaz felnőttekkel próbálkoztunk, de nagyon kevés sikerrel. Ekkor felvetettem, hogy próbáljuk meg ivaréretlenekkel (hogy jobban megértsétek: gyerekekkel). Talán ők tanulékonyabbak, nyitottabbak, talán nagyobb remény van arra, hogy mire felnőttek lesznek, egyszerűen megszokják, hogy egy más bolygóról származó faj él közöttük.
Akkebbel való találkozásaim igazolták ezt az elképzelést és a többiek közül is sokan megpróbálkoztak gyerekek meglátogatásával. Voltak, akik sikerrel jártak, ennek ellenére feletteseink nem nagyon bíztak benne, hogy a gyerekeken keresztül eljutunk addig, hogy tárgyalni tudunk majd a hatták vezetőivel.
Közben a hatták technikai fejlődése eljutott odáig, hogy komolyan fürkészni kezdték a galaxisukat. Úgy tűnt, csak idő kérdése, hogy felfedezzék bányászati tevékenységünk nyomait, illetve a bázist. Úgy döntöttünk, a bázist áthelyezzük messzebbre, járműveinket nem tároljuk a bolygón és csak ritkábban térünk vissza a bázisra. Addig egyesével jöttünk-mentünk a bolygó és a bázis között, mindenki a saját járművén, attól kezdve viszont adott gyülekezési helyen és időben kellett megjelennünk, és a bázis által küldött járművel tudtunk csak közlekedni. Ez azzal járt, hogy keményebb biztonsági intézkedéseket kellett foganatosítanunk nehogy észrevegyenek, ugyanakkor meg kellett tanulnunk hosszabb-rövidebb ideig élni a Hatta bolygón. Nem volt egyszerű. Először csak egy-két napig, majd egyre hosszabb időre maradtunk a bolygón, egyre komolyabb felszereléssel és álcázó berendezéssel.
Akkebbel való első találkozásom idején már képesek voltunk húsz napig egyfolytában a bolygón maradni, de biztonsági okokból tíz napos ciklusokban dolgoztunk. Tíz nap a Hatta bolygón, tíz nap a bázison. Ennek lejártával a bázis egy járművével visszaérkeztek az előző „műszak” megfigyelői a bázisra, a következő „műszak” pedig átment a bolygóra. Voltak, akik ugyanarra a megfigyelőhelyre mentek, ahonnan egy társuk visszajött, például akik kormányokat, politikai tárgyalásokat figyeltek meg, vagy kutatási folyamatokat kísértek figyelemmel. Mások, mint én is, kapcsolatteremtő projekteken dolgoztak, ezek egyéni feladatok voltak.
Mondhatjuk úgy, az én egyik projektem az Akkebbel való kapcsolatfelvétel volt.