ACC-SB Időodisszeia május 25, 2009
Posted by asterdroid in : sci-fi, SF, regény, földönkívüli, bolygó, olvasmány, történelem, időodissueia, ACC, SB, Nap , 3hozzászólásArthur C. Clarke – Stephen Baxter : Az idő szeme & Napvihar
A két könyvről egy bejegyzésben szeretnék beszámolni, mert bár külön-külön is kerek történetek, a szerzők szándékai szerint azonban szorosan összetartoznak. Az Időodisszeia első kötete, Az idő szeme az SF egy klasszikus témáját, az időutazást helyezi új megvilágításba, illetve az alternatív történelem gondolatával is eljátszadozik egészen újszerűen. A 2037-ben törés következik be az időben a Földön. Az ENSZ-békefenntartók egy helikopterét lelövi egy lázadó Afganisztán és Pakisztán határvidékén, majd ismeretlen környezetben zuhannak le. A brit gyarmatbirodalom egy indiai táborába kerülnek 1885-be, csakúgy, mint néhány majomember az őskorból. A modern brit békefenntartók a 150 évvel korában élt brit gyarmati katonák, s velük Rudjard Kipling és újságíró társa, elindulnak a rejtély nyomában, és találkoznak Nagy Sándorral és hadaival Indiában. Ugyanakkor a Szojuz űrhajósai a Mongol Birodalomban landolnak, majd Dsingisz kán udvarába kerülnek. A két nagy hódító hadsereg az időtörésnek köszönhetően találkozik Babilonban, ahová egy titokzatos rádióadás vezeti őket. Útjuk során mindenhol látnak „szemeket”, azaz a levegőben lebegő, idegen eredetű tárgyakat. A két hatalmas hadsereg össze is csap. Babilonban, Marduk templomában pedig kiderül hogy egy nagy Szem adta a rádiójeleket és talán ez a gömb a kulcs a történtek megértéséhez.
Ami a legjobban tetszett a regényben, az maga az időutazás ötlete, hogy egy földönkívüli hatalom „felparcellázza” a Földet úgy, hogy mindegyikben más az idő. Ez teszi lehetővé a szereplők számára, hogy a múltba vagy a jövőbe jussanak. Az izgalmas kalandok során a két 21. századi csapat - a kéksapkások és a Szojuz legénysége – sorsát követhetjük nyomon. Közben magunk is mintha elutaznánk időben és térben. A mongol udvar, Dzsingisz kán és népe, a brit gyarmati hadsereg, Rudjard Kipling, Nagy Sándor és tanácsadói, mind megelevenednek a mesterien megírt történetben. Az egyébként nevetséges kérdés, hogy mi lett volna, ha Nagy Sándor és Dzsingisz kán találkozik Babilonban, itt az SF-ben íme értelmet nyer Arthur C. Clarke és Stephen Baxter bámulatos meséjében. A szemek rejtélye azonban nem oldódik meg és egyedül Bisesa Dutt kerül vissza londoni otthonába.
A Napvihar pontosan itt veszi fel újra a történet fonalát. Bisesa története persze hihetetlen, a hadsereg szabadságolja, az orvosok vizsgálgatják. Miközben egy nagyon erős napkitörés káoszt okoz a Földön, egy a Holdon állomásozó tudós rájön a Nap titkára. Sikerül meghatároznia, mikor következik majd be a következő hatalmas napvihar, mely már az emberi faj túlélését veszélyezteti. A világ összefog, hogy kidolgozzon és megvalósítson egy grandiózus tervet: a Földet védő pajzs megépítését. A történet középpontjában álló személyek majdhogynem véletlenül keverednek az eseményekbe és több fronton is helyt kell állniuk. A projekt a magánéletben is új kihívásokat jelent számukra és mindannyian tudják, hogy fel kell készülniük arra, hogy a napvihart csak részben fogja le a pajzs és az esemény mindenképpen kataklizma lesz. A katasztrófa valóban elkerülhetetlen és megvannak a maga hősei és hősi halottai. Az események leírása megrázó, ugyanakkor a végkifejlet felemelő, hisz ezúttal az emberiség győzedelmeskedik. A regény nagy erőssége szerintem, hogy nem csupán a tudományos és technológiai újítások teszik érdekessé, hanem a gondolatkísérlet arra vonatkozóan, hogyan foghat össze az emberiség globálisan, mik állhatnak ennek útjában és az előre nem látható problémák miatt csak félsikernek nevezhető végkifejlet. A veszteségek és a tanulságok, melyek megtisztítják a Földet, hogy a következő nemzedékek nyugodtan tekinthessenek fel az égre.
A két történet egyébként szerintem filmre kívánkozik. Az első grandiózus történelmi képeivel és látványos csatajeleneteivel szerintem nagy hatást keltene, a második pedig a űrbéli építkezés megjelenítésével a klasszikus sci-fi rajongók, míg a napvihar borzalmaival a katasztrófafilmeket kedvelők körében arathatna nagy sikert.
Joan Sloczewski: Elízium lánya – avagy: Nők az univerzumban február 6, 2009
Posted by asterdroid in : sci-fi, könyv, SF, regény, földönkívüli, bolygó, nemek, család, szex, társadalom, olvasmány, Slonczewski, nők , 2hozzászólásEgy olyan könyvet olvastam el, mely nagyon sok, engem is izgató problémát vet fel és mely ezekre a kérdésekre próbál felmutatni különböző válaszokat. Joan Sloczewski Elízium-sorozatának második kötete, az Elízium lánya, azonban valóban furcsa és zavarbaejtő könyv, ahogy Crei is kifakadt egyik nap. Sok mindent elénk tár és bizony görbe tükröt is tart elénk. Szerintem pont ezért szenzációs a regény, ahogy a sorozat általam is elolvasott másik két darabja, az Ajtó az óceánba és a Génszimfónia.
Legnagyobb erőssége, hogy komolyan felveti a kérdést, hogy vajon a nők helyzetének az emberi társadalmon belül milyen alternatív lehetőségei vannak. Ezek közül be is mutat néhányat: Bronz Égbolton matriarchális, az Urulanon egy erősen férfi-domináns, Elíziumban leginkább egy nemiségtől független, a Shorán pedig a cserék csupán nőkből álló társadalma áll fenn.
A történet nagy vonalakban arról szól, hogy egy Bronz Égbolt-i család Elíziumba költözik, mert a Szövetségnek szüksége van egy urulani tolmácsra és szakértőre, aki a külpolitikai zűrökben segítségükre van. Szélklán Esőfelhő, az anya, a család fejeként és fontos közéleti személyiségként is meg kell, hogy állja a helyét. Az urulani katonai fenyegetés, elízium bel- és külügyei, és a cserékkel való jó viszony fenntartása sok bonyodalmat rejt. Ráadásul Esőfelhő férje, az orvos Feketemedve abban a genom-projektben dolgozik, mely szintén sok etikai kérdést vet fel. Két gyermekük egészségesen eleven és a regény egyik nagy erénye a családok mindennapi gondjainak bemutatása gyakran mulatságos jelenetekben. Életük persze nem mentes a konfliktusoktól és sok megoldandó probléma vár rájuk, amikor úgy döntenek, hogy Elíziumba mennek. A történet végül, köszönhetően Esőfelhőnek és a kiválóan politizáló elíziumi Veridnek, nyugvópontra jut, azonban az emberi civilizáció fejlődésének e következő lépcsőfokára fellépni csak mindenki által elfogadható kompromisszumok által lehet.
Aki űrhajókat és csatákat akar, annak nem, de aki szeret elgondolkodni arról, milyen lehetőségek és utak állnak az emberi társadalom előtt, annak viszont nagyon ajánlom a könyvet!
E rövid könyvajánló után kicsit belemásznék a felvázolt alternatívákba.
Esőfelhőék képviselik az egyik modellt, a matriarchális társadalmi berendezkedést. A Bronz Égbolt-i család feje a nő, akit istennőként tisztelnek. Esőfelhő, aki már két gyermeket szült és a harmadiknak a történet során ad életet, nemcsak tevékeny a munkában és a közéletben, hanem a hagyományoknak megfelelően a rei-gi nevű küzdősportot is magas szinten gyakorolja. Lehetne több férje is, azonban csak egy van, Feketemedve, aki számomra a regény talán legszimpatikusabb figurája. Az ő feladata a gyermekek gondozása, de ő is dolgozik. Munkahelyére be is viszi őket, ahol a nagyobbik sokat tud segíteni neki, de egy játszódoboz (kb. mint az ismert bútor nagyáruházban) is rendelkezésére áll a csöppségeknek. A szexuális életben leginkább a nő a kezdeményező, aki istennőként el is várja férjétől, hogy mindig megszerezze neki az örömet, melyre vágyik.
Elízium lakói számára nem létezik család, hiszen az élethosszabító genetikai beavatkozás, melyen mindegyikük átesik még embrióként, egyik következménye, hogy terméketlenek. Utódaikat a Szövetség világainak genetikai állományából kombinálva hozzák létre és shon-okban, azaz állami nevelőintézetekben nevelik a generen, azaz a szülő-tanár vezetésével. Az egy shonhoz tarozók összetartanak, generenjüket életük végéig mesterükként tisztelik. Társadalmukban monogám párok vannak, de ezek lehetnek egyneműek is, gyakorlatilag nem-nélküli emberek társadalmáról van szó. Egy olyan technikailag fejlett civilizáció ez, mely teljesen gépiesített és a társadalmi érintkezésben feltűnő a távolságtartás, a Szélklán családnak nem kis nehézséget okoz ezt megszokni. Elíziumról elmondható, hogy nemi előítéletektől mentes, toleráns társadalom, bár némi faji előítéleteik nekik is vannak – erről Feketemedve projektje során szerzünk tudomást.
Az urulani társadalomról jóval kevesebbet tudunk meg, de mégis könnyebb elképzelni, mint a többit: egy férfi-domináns, szegény bolygó, gorilla-ember hibridekkel és leszármazottaikkal, ahol a problémákat gyakran véres és erőszakos módon oldják meg és a nők elnyomásban élnek. A Szövetség a kapcsolatok erősítésének egyik feltételéül a nők és a rabszolgák felszabadítását követeli az Urulantól.
A cserék társadalma csak nőkből áll, aki olvasta az Ajtó az óceánba című regényt, mely a sorozat első kötete, az már ismeri őket. Nincsenek férfiak, a fejlett biológiai tudással rendelkező „életformálók” férfiak nélkül is létre tudnak hozni utódokat. Azonban mindig csak annyi gyermeket vállalhat egy pár, amennyit a Gyűlés engedélyez, legtöbbször csak egyet-egyet szülhet mindkét fél, hiszen nagyon vigyáznak, hogy az óceánbolygó nehogy túlnépesedjen és ezzel felélje önmagát. A cserék pacifista és környezetvédő nép, az elíziumiakkal való együttélésük alapja is ez, melyet a Csere Egyezmény is rögzít. A történet során azonban több olyan kérdés is felvetődik, melyet az egyezmény nem szabályoz és a két nép álláspontja oly különböző, hogy nem könnyű egyezségre jutniuk. Ilyen például a Feketemedve munkájához kapcsolódó termékenységi projekt, melynek célja, hogy az elíziumiak is szaporodhassanak, vagy az értelmes gépek emberi jogai. Az írónő erősen hajlik arra, hogy a cseréknek adjon igazat és végül „szószövőiknek” Esőfelhő közreműködésével sikerül is egyezségre jutniuk az elíziumakkal.
A bemutatott alternatívákat különböző nézőpontokból is láthatjuk. Például az cserék demokráciája az elíziumiak számára lassú és kaotikus. Elízium civilizált népe a bronz-égboltiaknak hideg, számító és pénzéhes, az urulaniak szemében barbár, ahol az egyetlen igazi férfi éppen egy nő, Esőfelhő, az is külföldi. Bronz Égbolt családmodellje éppen ellentétes az urulanival, gyakorlati szempontból nehézkes az elíziumiak szemében. A cseréket hóbortos nőszemélyeknek tartja a legtöbb más társadalom, talán csak a bronz-égboltiak nem. A cserék szemében minden társadalom veszélyezteti a Hálót, amely túlszaporodik, vagy amely egyre növekvő igényeket támaszt a természettel szemben, mint például az elíziumiak is. A lehetőségek ilyenfajta bemutatásával az írónő minket is gondolkodásra késztet, mi hogyan látjuk ezeket. Nagyon lényeges elem azonban az, hogy a különböző társadalmakból származó egyének képesek egymással nemcsak kommunikálni, hanem akár barátságot is kötni, ezzel átmenetet biztosítva az alternatívák között. Ugyanakkor megteremtik azokat a kölcsönhatásokat, melyek a fejlődéshez is utat mutatnak.
A regény az emberiség jövőbeli fejlődésére is különböző modelleket vázol fel, illetve többet elég részletesen ki is dolgoz.
1. Az ősbolygó, a Torr (talán a Föld megfelelője) sok-sok évszázaddal ezelőtt az elgépiesedés áldozata lett és az elszabadult gépek okozták katasztrófáját. A több különböző bolygóra kitelepült emberek más-más utakat jártak be.
2. A L’li túlnépesedett, szegény világ, melyről az emberek folyamatosan települnének át más bolygókra, de persze ezek legtöbbször nem felelnek meg az emberi életnek.
3. A Shora óceánbolygóját a cserék úgy hódították meg, hogy magukat is genetikusan átformálták, hogy alkalmazkodni tudjanak.
4. Bronz Égboltot terraformálták, azaz kiirtottak róla minden eredetileg ott található életet, hogy alkalmassá tegyék az emberi telepesek számára, akik a L’liről érkeztek. Száz év múlva akár ez a bolygó is oly mértékben túlnépesedhet, hogy hasonló gondjaik lesznek.
5. Elízium magasan fejlett civilizációja Shorán él az óceánon lebegő hatalmas gömbökben. A népessége állandó a Csere Egyezmény értelmében. Elgépesedett világukat az öntudatra ébredő gépek forradalma is fenyegeti.
Végül a Háló-ról. A cserék egy régi „könyve”, mely az élőlények egymáshoz való viszonyát fejtegeti, sokszor felbukkan a regényben. Legvitatottabb fogalmai, melyek talán a Slonczewski-féle világkép kulcsai is egyben az együttérzés és a törődés. Ezen elmélkedik a Háló és ezt keresi a regény is minden alternatívában, melyet felmutat. Pontosan az tetszik benne, hogy különböző nézőpontokból világít rá a kérdésekre, melyeket feltesz, például a terraformálásról. Ami a Bronz Égbolt-inak és a l’li-nek az otthonteremtés lehetősége, az a valedoniaknak és Elíziumnak jó üzlet, a cserék szemében viszont gyilkosság.
Szerintem a regény azért zseniális, mert nemcsak megvillantja az alternatívákat, hanem ezek egymáshoz való viszonyát is megvizsgálja. Az olvasót elgondolkodtatja, például, hogy lennék-e férfi Bronz Égbolton? Vagy lennék-e nő az Urulanon? Értelmes gép Elíziumban? Vagy lennék-e csere?
CURLUP Vízkeresztkor - Slonczewski: Génszimfónia január 8, 2009
Posted by asterdroid in : sci-fi, könyv, SF, regény, földönkívüli, gyerek, gyerekek, bolygó, társadalom, olvasmány, exobiológia, Slonczewski , 2hozzászólásA kiváló amerikai írónő, Joan Slonczewski Elízium-ciklusának harmadik kötete, a Génszimfónia, bár nem újonnan megjelent könyv (2006-ban, Kollárik Péter fordításában jelent meg a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatában), csak most jutottam hozzá, hogy elolvassam. A Jézuskától kapott szabadidő ugyan csak arra volt elég, hogy elkezdjem, inkább más dolgoktól csentem el azt a kis időt, ami ahhoz kellett, hogy befejezzem, annyira lenyűgözött a könyv furcsa világa.
A történet főszereplői egy Prokarion nevű bolygón élnek egy árvaházban. Rod testvér és szabadgép társai gyermekeket mentenek és nevelik őket árvaházukban. Az ellenséges kémiájú bolygón azonban nem könnyű, mert az emberi szervezetet át kell alakítani nehéz és fáradságos, ráadásul drága módszerekkel, hogy életképes lehessen ezen az idegen tájon. Az ő válaszuk arra a kérdésre, hogy mi a teendő egy idegen bolygón, az alkalmazkodás.
Mások azonban szeretnék a bolygót földiesíteni és ásványkincseit kiaknázni. Ezekhez azonban csak a prokarioni élővilág teljes kipusztítása árán férhetnek hozzá – legalábbis ők így szeretnék megoldani a problémát. Mielőtt azonban a Szövetség dönt a Prokarion sorsáról, meg kell vizsgálni egy fontos kérdést: vajon mi igaz a bolygó rejtett urainak legendájából? A bolygó növénytakarója és időjárása szabályos mintát követ, önvédelmi reakciói vannak veszély esetén. De vajon miért és hogyan lehetséges mindez? Azok, akik hisznek a bolygón található értelmes lények létében, lázasan keresik a megoldást, mert az idő sürget. Azok, akik bioszférája elpusztítására törekszenek, konkrét bizonyítékokat és érveket követelnek, mégpedig azonnal.
Végül a Szövetség Főtitkára személyesen utazik oda, hogy a rejtélyes „mikroemberekkel” – a bolygó uraival találkozzon és minden ügyességére szükség van, hogy a Szövetséget meggyőzze arról, hogy egy ilyen, még az emberitől oly nagyon eltérő világon is az értelmes életet tiszteletben kell tartani.
Egy idegen fajjal való találkozás sokféle érzést vált ki. Félelmet, csodálkozást, értetlenkedést, akár rettegést. Szerencsére vannak, akikben őszinte kíváncsiságot, tiszteletet és akár megbecsülést is. De nem szabad elfelejteni, hogy az idegen faj talán ugyanúgy érez, mint mi. Tükröt tart elénk, saját érzéseinkkel szembesít. Joan Slonczewski műve csodálatos történet emberségről, toleranciáról és önfeláldozásról. Érdemes elolvasni, mindenkinek sok szeretettel ajánlom!
Megjegyzés: A könyv magyarul a Génszimfónia címet kapta, eredetileg The Children Star volt. Nekem tetszik az eredeti cím, mert a történethez jobban kapcsolódik, az Antal József által írt, egyébként kiváló utószóra inkább illene a Génszimfónia. A sorozat szerkesztői bizonyára a hard SF rajongóinak akarták megkönnyíteni a dolgát ezzel a címmel, hogy könnyebben rátaláljanak az olvasnivalóra. Én viszont szeretem azt a nagyon humánus szellemiséget, amit Slonczewski művei sugároznak, meséit a toleranciáról és azt, hogy regényei optimistán végződnek. Nekem ez olyan asimovos kicsit, mert azt sugallja, hogy ne keseredjünk el, mert jóra lehet fordítani az emberiség, a világ sorsát, mindig lesznek olyanok, akik a jót választják és erről a többieket is meg tudják győzni. A gyermekek csillagaA közelmúltban megjelent Elízium lánya lesz a következő Slonczewski-könyv, amit elolvasok, már alig várom!
Újévi CURLUP január 3, 2009
Posted by asterdroid in : sci-fi, SF, regény, poszthumán, földönkívüli, bolygó, társadalom, olvasmány, világ , 1 hozzászólásSzóval a Jézuskától ajándékba kapott idővel, azt hiszem, egész jól gazdálkodtam. Ugyanis olvasásra adta. Nem mintha más dolgom nem is lett volna, de ez a kis idő is számomra nagy ajándék volt. Hát lássuk, milyen volt a második regény!
2. elolvasott könyv: Brandon Hackett: A poszthumán döntés Tudom, sokan olvastátok már, de nekem csak most jutott rá elég időm. Először azt mondanám el, ami nem tetszett. Az előző bejegyzésben Salman Rushdie Az éjfél gyermekei c. regényét, főleg annak közvetlen és magával ragadó elbeszélését dicsértem. Lehet, hogy túl egyszerű az agyberendezésem, de A poszthumán döntésben valahogy engem zavart a több mesélő. Ugyanis arról van szó, hogy Eliott Farkas és Nicole Prakesh naplófájljaiból tudjuk követni az eseményeket. (Pontosabban neuronaplójukból, amit csak sejtek, hogy mi lehet a szóösszetételből következően, de nem is baj, hogy nem magyarázta el a szerző szájbarágósan.) Én azt szeretem, amikor bármikor újra visszatérve a történethez, pontosan tudom, miről van szó, szeretem személyes élményként megélni a történetet, de ez esetben ez lehetetlen volt. Tudatosan kellett figyelnem, hogy ki is a mesélő, tehát, bár egyes szám első személyű volt a narráció, mégsem adta azt az élményt, ami pontosan az ilyen típusú elbeszélés nagy előnye. Kívülálló maradtam. Tudom, sokaknak pont ez a technika tetszik, de nekem nem. Én csak egy egyszerű olvasó vagyok Ami viszont tényleg jó a könyvben, az maga a történet és annak minden részletre vonatkozó kidolgozása. A Tau bolygó világa teljesen elképzelhető és „hiteles”, csakúgy mint a Gömbé. Az ötletet, hogy emberi tudatok digitalizálásával akarják az emberi faj jövőjét biztosítani, nem nagyon komáltam, úgyhogy a szereplők idegenkedését ettől abszolút osztottam. Az elméletet, ami az egész mögött van, nagyon érdekesnek találtam, de nem tetszett volna az egész regény, ha nem zárul azzal a csattanóval, amit az egész nagy terv egyik kiötlője tesz hozzá a végén a főszereplők történetéhez. A történet szereplői valóságosak, emberiek, esendők és hősök is. A két főszereplő fejlődése érdekes és jól követhető. Tetszett annak az emberi drámának a megjelenítése, amit a K-vírussal való fertőzés okoz. Nem egyszerűen betegségről, hanem a halálos kór lelki megpróbáltatásokat okozó, majd végül a társadalom összeomlásához vezető hatásáról van szó. Engem még érdekelt volna a Tau társadalmának sorsa, ha már egyszer másként telik az idő a Gömbben, a megfigyelt fejlődésről és változásról szívesen olvastam volna. Szóval gondolatokat ébresztett bennem a könyv, felcsigázott, ami a jó regény egyik biztos jele.
Aki még nem olvasta, tegye meg, mert megéri, szerintem még kapható is.
Összegyűjtöttem pár linket, ahol még további vélemények és részletes értékelések olvashatók. Inkább azoknak érdemes megnézniőket, akik már a könyvet elolvasták. Én nem akartam ilyen részletes elemzésbe belemenni, mert sem nem tisztem, sem stílusom. A lényeg, hogy jó a könyv, érdemes rászánni az időt - már akinek maradt a Jézuskától kapottból …
Hackett blogja:
http://hackett.sfblogs.net/
http://scifikonyvek.wordpress.com/2008/12/13/brandon-hackett-a-poszthuman-dontes-2/
http://zona.hu/article/577/akar-on-a-poszthumanok-koze-tartozni.html
http://fairylona.sfblogs.net/2007/09/30/brandon-hackett-poszthuman-dontes/
http://sayed.sfblogs.net/2007/08/23/poszthuman-dontes/
http://www.sfportal.hu/zsp-dij-biralat-brandon-hackett-a-poszthuman-dontes.scifi
http://bookcrasher.blogspot.com/2008/02/brandon-hackett-poszthumn-dnts.html
F Pohl jelentés - kiegészítés október 20, 2008
Posted by asterdroid in : sci-fi, könyv, SF, bolygó, olvasmány, Frederik, Pohl, Vénusz, hícsík , 3hozzászólásMár másodszor futok neki, ugyanis valamely számomra nem világos okból a “ment és szerkeszt tovább” csak a címet mentette el, a szöveget nem. Szóval kezdem elölről:
Elolvastam - pontosabban átrágtam magam rajta - Frederik Pohl A hícsík nyomában c. könyvét. Amikor az előző bejegyzést írtam, még csak A Vénusz kalmárainál tartottam , amit mindenképpen érdemes elolvasni, de lehet, hogy ezért az egyért nem sokan fogják megvenni a könyvet. A többi ugyanis hús-vér karakterek nélküli, igazi sztori nélküli írások gyűjteménye, amit éppen ezért még novellafüzérnek sem neveznék, bár a könyv beharangozása ezt sugallta. Az Átjáró-sorozat összefoglalása lehetne talán, tudjátok, mint amikor a tévéújságban elolvashatod a sorozatokról, hogy mi történik hétről hétre. Szóval érdekes, de nem olvasmányos.
A Vénusz kalmárai viszont kiváló novella. A hícsí emlékek, járatok és egyéb műtárgyak után kutató szerencsevadászok életét mutatja be, illetve az őket kiszolgáló idegenforgalom és az abból élők sorsát.
A főszereplő egy kis légijárgányt vezet, mellyel a turistákat fuvarozza a lehetséges hícsí lelőhelyekre a Vénuszon. Nagyon kell neki a pénz, melyet gazdagnak tűnő kuncsftjától remél, hiszen sürgős májműtétre lenne szüksége. Az ügyfél azonban végül több gondot okoz, mint remélte …
A fordulatokban és izgalmakban gazdag történet lebilincselő, nem lehet letenni. Különösen tetszett még a részletek kidolgozása, a vénuszi körülményekre vonatkozó utalások és átgondolt technikai megoldások, a társadalom összefüggései és így tovább. Szóval klassz volt a sztori.
A könyv többi része azonban sajnos, feledteti ezt az élményt. Bár, ha jobban belegondolok és csak a szépre emlékezem …
Curlup jelentés - Ezt olvastam mostanában / 1. szeptember 12, 2008
Posted by asterdroid in : sci-fi, könyv, SF, regény, földönkívüli, nyelv, bolygó, nemek, társadalom, olvasmány, óceán , 1 hozzászólásSikerült egy vidéki könyvesboltban rábukkannom a P. K. Dick sorozatra, köztük az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című klasszikusra, amire már rég fájt a fogam. Elolvastam, jó volt, kissé nyomasztó, és még mindig emésztem - szóval erről részletesebben csak akkor fogok tudni írni, ha majd még egyszer elolvasom, mert elég összetett, marhaságot meg nem akarok írni. Csak egy kiragadott motívumot: amikor már magad sem tudod, hogy android vagy-e vagy sem, akkor mi van?
Ugyanebben a könyvesboltban még sok jó sci-fit találtam, de érdekes módon PKD nem ott volt elhelyezve. Na mindegy, a nyár másik nagy élménye volt ez a regény, az Ajtó az óceánba, Joan Slonczewski amerikai biológus-író műve.
Egy óceán-bolygón élő, csupa nőkből álló társadalomról szól, ahol ismeretlen a háború, fejlettek a biológiai tudományok, a demokrácia olyan teljes, hogy azt már nem is annak hívják. Nyelvük, a Csere-nyelv kifejezi a kölcsönösséget, a maga teljességében értelmezett emberi kapcsolatokat. A természettel nemcsak harmóniában élnek, hanem egyszerűen olyannyira részének tekintik magukat, hogy annak ritmusa hatja át egész életüket, épségére tudatosan is vigyáznak, hiszen ettől az egyensúlytól függ az életük. A probléma csak az, hogy gazdasági érdekek miatt a Birodalom fennhatósága alá akarja vonni a bolygót. Pont ebben az időszakban él ott a főszereplő fiú, aki nemcsak megismeri az ott élőket és kultúrájukat, de azonosul is vele. A béke szeretete és a humanizmus, a partnerség és együttműködés, az egyén szabadsága és a társadalom érdeke, harmónia a természettel és egymással, mindez nagy hatással volt rám. Szerintem ez egy nagyon fontos könyv, olvassátok el!
(Folyt. köv.)
Pörgés - Spin március 26, 2008
Posted by asterdroid in : sci-fi, könyv, SF, regény, földönkívüli, Föld, bolygó, Mars, társadalom, olvasmány , 2hozzászólásTíznapos eltávon voltam, mikor is volt időm olvasni. Előre örültem, megmondom őszintén, hogy végre kezembe vehetem Robert Charles Wilson Pörgés (Spin) c. regényét. A történet három barátról szól, közülük Tyler Dupree az, aki elmeséli életüket attól fogva, hogy valakik körülzárják a Földet egy hártya-szerű valamivel. Nincs többé csillagfény, a Nap fénye moderált és a Pörgés-hártyán kívül száguld a valós idő. Benn, a védett Föld az apokalipszist várja, eluralkodik a kétségbeesés, hiszen a Nap közben óriásira nő.
Mindenki másképp éli meg a Pörgést, az emberi kapcsolatok, szerelmek is ennek megfelelően alakulnak. A barátok elsodródnak egymástól, majd újra találkoznak, végleg sosem szakadnak el. Egyikük, Jason, a világmindenség titkaira keresi a választ, a Föld megmentésén fáradozik. Testvére, Diane, elmenekül félelmei és érzelmei elől egy vallási szektába. Tyler pedig mindkettejük mellett kitart, segíti őket, az események sűrűjében is ott van, de magánemberként is, mások problémáiban is helytáll a zűrzavarban.
Nem lehet letenni, annyira izgalmas, klasszikus sci-fi, árnyalt szereplőkkel, igazi emberi történet, társadalomrajz, szóval igazi regény is egyben.
Ajánlom mindenkinek, nem csak SF rajongóknak, mert olyan témákat bonclogat, melyek mindannyiunkat érdekelhetnek.
Pörögj rá!
Aki nincs, nem volt és persze nem is lesz február 20, 2008
Posted by asterdroid in : földönkívüli, gyerek, gyerekek, bolygó, galaxis, nemek, munka, társadalom, szerep , hozzászólás(Akkeb 5.)
Éppen a szokásos tíz napos bázison való tartózkodás közben történt, hogy hírt kaptam az egyik gyerekemről, Hahituóról, hogy nagybeteg. Hogy mi a baja, azt máig nem tudtam meg, és mire visszajött a válasz a Kharhüunnie bolygóról, már letelt az eltávom és újra a Hatta bolygón voltam, tehát várnom kellett tíz napot.
Akkeb észrevette, hogy valami gond gyötör és próbált vigasztalni, a maga gyerekes módján persze, de azért jól esett. Az összes játékát odahozta nekem, megsimogatta a hátam és azt mondta:- Ne sírj!Hogy honnan vette, hogy sírok, azt nem tudom, és azt sem, miből gondolta, hogy egyáltalán szomorú vagyok. Annyira más a mi fajunk, mint az övék, egyszerűen nem értettem. Na mindegy, az a lényeg, hogy ő érezte, tudta, hogy baj van és próbált segíteni. A tíz nap során sokat voltunk csak úgy csendben, egymás mellett, és csak révedtünk a semmibe.
Egyik délután egy ilyen révedezés közben egyszer csak Akkeb felém fordult és hirtelen felugrott. Bebújt az ágy alá és nem volt hajlandó kijönni onnan. Mozdulatlan volt, nem tudtam, mi baja. Másnap is hiába közeledtem hozzá, elfutott előlem, de nem a fogócskázás módján, amikor szinte csalogatott, amíg közel nem értem, majd hirtelen elszökött kacagva. Nem. Rettegve menekült előlem.
Én meg csak leültem a sarokba és néztem magam elé. Nem értettem, mi történt, de tompa voltam, nem is igazán izgatott, egyfolytában csak arra tudtam gondolni, mi lehet az én Hahituómmal. Tudtam, hogy néhány óra múlva, amikor visszatérek a bázisra, megtudhatom végre.
- Hahituo meghalt – mondta a főnököm szárazon, amikor megkérdeztem, jött-e válasz a kérdésemre a Kharhüunnie bolygóról. – Kaphat 30 nap eltávozást a család meglátogatására.
Amikor a halála részleteiről kérdezősködtem, szinte alig tudtam meg valamit. Egyszerűen senki nem mondott semmit. A család nem beszélt róla, mintha nem is történt volna meg. A többi gyerekkel voltak elfoglalva, a családi tennivalókkal, senkit nem érdekelt Hahituo. Ezt annál is inkább furcsának találtam, mert nekem is volt egy testvérem, aki meghalt egy bánya beomlásakor és őt rendesen megsiratták, őt ábrázoló emléktárgyakat készítettek és tettek ki mindenhol az otthonunkban.
Keserűséget és nagy ürességet éreztem magamban, amikor visszatértem a bázisra. Nem nagyon tudtam ezt megosztani senkivel, mert mindenki a másnapi útra készülődött már. Csak a legjobb barátom, Fainkettyle szakított rám egy rövid időt közvetlenül indulás előtt.- Szóval meghalt? – kérdezte. – De mi volt a baja? Baleset?- Nem tudom – válaszoltam csalódottan. Nem is néztem Fainkettylére, úgy mormoltam:- Senki nem mond semmit. Mintha nem is létezett volna. Egyetlen tárgyat sem találtam, ami az övé volt, vagy őt ábrázolná.- Nincs, megszűnt?- Valahogy úgy.- Furcsa.Egy darabig hallgattunk, majd Fainkettyle rám nézett és közelebb jött hozzám. Szinte megérintett.- Csak egy esetről hallottam, amikor ennyire eltöröltek valakit. Aki nincs, nem volt és nem is lesz. De az tényleg szörnyű volt, jobb nem is gondolni rá.- Mi történt? – kérdeztem, bár nem voltam annyira kíváncsi a mások nyomorúságára éppen abban a pillanatban.
- Volt az iskolánkban valaki, aki … nem, nem hiszem, hogy Hahituóval is ez történt.
Majd, kis hallgatás után, miközben babrált a mütyürkéivel, újra hozzám fordult:
- Őt mindig nagyon életvidámnak írtad le, igaz?
- Az is volt. Úgy tudott örülni nekem, ha meglátogattam. És mindig kérdezősködött, meséljek neki a munkámról, hogy milyen volt amikor még nem volt gyerekem, milyen volt, amikor a testemben neveltem őt … Mindent tudni akart.
- Értem. Mesélj még róla.
Szép lassan, eleinte nehézkesen, elkezdtem az emlékeimet Hahituóról szavakba rendezni. A furcsa, nyomasztó érzelmek kezdtek átformálódni bennem.
Fainkettyle szociológus volt, olyan öreg volt már, hogy semmiféle szakmai kihívás nem tudta lázba hozni. Az utóbbi időben sokat foglakozott pszichológiával, spiritualizmussal és hasonlókkal. Érdekelte a hatták vallásossága is, sokat foglalkozott a hatta okkultizmussal is megfigyelései során, bár erről csak saját magának írt feljegyzéseket, jelentéseiben mindig csak szociológiai kérdésekkel foglalkozott.
Míg meséltem, csendben hallgatott, elővette csüintéjét és elgondolkodva szopogatta. Kissé hintázott is, öreg végtagjait himbálta. Néha hümmögött, bólintott, elmosolyodott, vagy elkomorult, de hintázott tovább. Végül, mikor kis időre elnémultam, csak ennyit mondott:- Értem. Megcsóválta a fejét.- Mennyire felkavart a rá való emlékezés! Ha a főnököd lennék, biztosan azt mondanám, ne gondolj rá. Ilyen egyszerű. Nincs, nem volt és nem is lesz.Nem szóltam, döbbenten meredtem rá.- Persze, mivel nem vagyok a főnököd, se fő-uhat nem vagyok, nem mondom, hogy felejtsd el. Csak gondolj rá nyugodtan. Idézd fel a szép emlékeket. És majd ha visszajöttünk, megbeszéljük. De most sajnos nincs idő mindent végigcsámcsogni.- Sajnos.- Nem, ez nem baj. Csak gondolkodj el róla, idézd fel az emlékét. Sőt, azt mondom, nagyon is fontos, hogy ne felejtsd el! Ha visszajöttünk, lesz tíz napunk mindent megbeszélni.
Egy kisbolygó suhan el a Föld mellett! január 26, 2008
Posted by asterdroid in : Föld, bolygó, Mars, kisbolygó, aszteroida , hozzászólásA Marsot is “meglátogatja” egy kisbolygó!
A jövő héten a Föld és a Mars mellett suhan el egy-egy kisbolygó, de a csillagászok számításai szerint egyik égitest sem jelent veszélyt a két bolygóra. Szerdára virradóra a 2007 TU24 jelű, mintegy 300 méteres méretű aszteroida 550 ezer kilométerre közelíti meg bolygónkat, vagyis a Föld-Hold távolság nagyjából másfélszerésére. Az apró égitestet az amatőr csillagászok akár már kisebb távcsövekkel is megfigyelhetik, a hivatásos űrkutatók pedig kihasználják a kínálkozó alkalmat, és a kaliforniai Goldstone-ban, valamint a Puerto Rico szigetén fekvő Arecibóban létesített óriásteleszkópokkal háromdimenziós felvételeket készítenek róla.
Pontosan egy nappal később a Marsot közelíti meg egy 50 méteres kisbolygó, amely viszont szinte már vészes közelségben, 26 ezer kilométerre süvít el bolygószomszédunk mellett. A számítások szerint azonban, ha lennének is Mars-lakók, hozzánk hasonlón nekik sem kellene félniük, mert parányi az esélye annak, hogy a 2007 Wd5 becsapódik a felszínbe.
Jó két évtized múlva azonban egy veszélyesebb látogató érkezik a Földhöz. A 320 méteres Apophis kisbolygó 2029. április 13-án, ráadásul pénteken immár 36 ezer kilométerre közelíti meg a Földet, majd ezt a manőverét pontosan hét évvel később megismétli. Annak ellenére azonban, hogy a csillagászok számításai szerint ez a kisbolygó sem csapódik be a Föld felszínébe, néhány szakember máris terveket kezdett gyártani arra, hogy szükség esetén miként téríthetnék ki az Apophist pályájáról az ütközés elkerülése érdekében. A kisbolygókövető, -kutató szakemberek azonban esküsznek: a kozmikus karambol esélye egyenlő a nullával. [nepszava.hu]
A hatták megfigyelése január 25, 2008
Posted by asterdroid in : földönkívüli, dimenzió, kommunikáció, megfigyelés, gyerekek, birodalom, bolygó, galaxis , hozzászólás(Akkeb 2.)
Az első néhány találkozás ugyanúgy folyt, mint korábban. Csak néztük egymást, én a sarokból, Akkeb pedig a kicsi ágyából.
Hogy hogy kerültem Akkeb szobájába? Ott kezdem, hogy a bolygójukra hogy kerültünk.
Már régóta próbáltunk más bolygókon telepeket létesíteni, mert otthonunk, a Kharhüunnie túlnépesedett, erőforrásaink kezdtek elapadni, ásványkincseink fogytak, a bányák kimerültek és a bolygó állapota oly mértékben megváltozott, hogy határt kellett szabnunk a gazdasági fejlődésnek. Aki jobb életet akart, új üzleti vállalkozást, fejlesztéseket, azokat nagyon szorongatták ezek a körülmények, de nem tehettünk mást. A fejlődés egyetlen útja az volt, ha másik bolygóra költözünk.
Sokáig tartott, mire megtaláltuk. A Szanniellet bolygó nem volt messze, és nagyon hasonlított a Kharhüunniére. Volt víz, a légkör és a hőmérséklet is elviselhető volt. Viszont erőforrások és ásványkincsek tekintetében nem volt túl gazdag. A telepek felépítése nem ment valami gyorsan, de nem is kellett túl igényesnek lennünk.
Először azokat telepítettük ki a Szannielletre, akik a Kharhüunnie legjobban túlnépesedett és legszegényebb részein éltek. Bár mesterségesen kialakított környezetben kellett boldogulniuk, a rendelkezésre álló technikával elegendő élelmet tudtak termelni maguknak. Azt a kevés ásványkincset azonban, amit ki lehetett bányászni a Szannielletből, kezdték hamar felélni, tehát új utakat kerestek. Szerencsére a kitelepített szegény gyerekek között sok tanulékonynak és ötletgazdagnak bizonyult, hamar rájöttek, hogyan használják a szomszédos bolygók ásványkincseit.
Néhány évtizeden belül hatalmas fejlődés következett be és egyre mélyebben hatoltak be más naprendszerekbe is, használható ásványkincsek után kutatva. A Szanniellet gazdaságilag megerősödött és folyamatosan igényelt egyre több munkást a Kharhüunniéről. Bár az anyabolygó megmaradt politikai központnak, egyre több polgára vándorolt ki a sokasodó telepekre, hogy szerencsét próbáljon. Úgy tűnt, a világunk problémái kezdenek megoldódni, a bányákból folyamatosan érkezett az import, az erőforrások kezdtek végtelennek tűnni.
Ahogy egyre messzebb merészkedtünk a galaxisunkban, a szannielletiek átvették a felfedezőutak nehéz és veszélyes munkáját. Etikai kérdések nem nagyon izgatták őket, ezért ahol csupán primitív lényeket találtak, nem haboztak behatolni és kiaknázni a bolygó ásványkincseit. Hogy mennyire maradt meg a megbolygatott élővilág, nem nagyon foglalkoztatta őket; egy-két egysejtűvel több vagy kevesebb, mindegy volt nekik.
Ebből persze adódott probléma is. Mivel nem foglalkoztak ezekkel a primitív életformákkal, nem is figyelték, hogy nem hurcolják-e egyik bolygóról a másikra őket. Többször is volt példa fertőzésekre, amelyek sok áldozatot követeltek és csak kegyetlen elkülönítéssel lehetett megfékezni őket. Bár idővel szigorú szabályokat vezettek be, a veszély nem múlt el.
Mikor viszont a Hatta bolygóra érkeztek a szanielletiek, ott fejlett, technikai civilizációt találtak. Éppen ezért óvatosan közelítették meg őket, nem nagyon akarták, hogy idő előtt felfedezzék őket a hatták. Rájöttek, hogy nem nagyon érzékelnek minket, legalábbis nem elég jól. Kharhüunnie úgy döntött, megfigyelőket kell küldeni és óvatosan körülnézni. Ha nem is tudunk a Hatta bolygón bányászni, akkor is fontos, hogy ne akadályozzák a többi bolygón folytatott tevékenységünket. Bár nem rendelkeztek annyira fejlett technikával, hogy bolygójukon kívül komoly támadást indíthattak volna, már volt űrtechnikájuk, igaz viszonylag kezdetleges.
Így kerültem a Hatta bolygóra, kommunikációs megfigyelőként. Az volt a dolgom, hogy figyeljem a kultúrájukat, szokásaikat, kommunikációjukat, és idővel tanuljam meg nyelvüket (legalább egy-két dialektust), majd ha szükség lesz rá, közvetítőként dolgozzam. Mások is voltak persze, akik ugyanezt a feladatot kapták. A bolygó különböző pontjain, kisebb-nagyobb időeltolódással jelentünk meg. Védőfelszerelésre nem volt szükségünk, úgy tűnt a Hatta bolygón nem voltak olyan kórokozók, melyek veszélyesek lettek volna ránk. Azért minden nap, mielőtt visszatértünk volna a bázisra, fertőtlenítő és csírátlanító kezelést kaptunk. Az egész küldetésben ez volt a legrosszabb.
A hatták nem nagyon foglalkoztak velünk, mert ártani nem ártottunk senkinek, csak itt-ott megjelentünk. Mivel azonban nem tudtak rendesen érzékelni minket, féltek tőlünk. Azt hitték valami kísértet-félék vagyunk, hiszen megjelenésünk állandóan változó, kissé villódzó, de alapjában véve sötét volt. A legtöbben persze nem találkoztak velünk soha életükben és csak szóbeszédnek tartották a rólunk szóló meséket. Parancsba kaptuk, hogy ne keltsünk feltűnést, ezért sosem mutatkoztunk egyszerre több hatta előtt, mindig csak egy láthatott.
Mivel a hatták a negyedik dimenziót alig érzékelték, az általuk készített tárgyak is javarészt háromdimenziósok voltak, így könnyen járkálhattunk közöttük a negyedik dimenziót is használva anélkül, hogy megláttak volna. Persze számukra rejtélyesek voltunk, de nem is gondoltak arra, hogy a galaxis egy más részéből érkezett idegenek lehettünk volna.
Mikor Akkebékhez mentem, már jó ideje a Hatta bolygón voltam. Volt már sok ismeretem a kultúrájukról és a nyelvükről, és számos hattával találkoztam már. Általában hatalmas ijedtséget keltett felbukkanásom és sokat gondolkoztam azon, hogyan tudnék úgy kapcsolatot teremteni velük, hogy ne féljenek tőlem. Talán még azt is megértenék, honnan jöttem.
Telt az idő, mi próbálkoztunk a Hatta bolygón, tettük a dolgunkat, megfigyeltünk, jelentettünk, meg minden. Közben nagy politikai változások mentek végbe a Kharhüunnién és a Szannielleten. Az anyabolygót már nem a legszegényebbek hagyták ott a legnagyobb számban, hanem a leggazdagabbak. Szépen áttelepültek a Szannielletre és az ottani központot fejlesztették tovább. Hamar eljött az idő, amikor a Karhüunnie befolyása a birodalomra oly mértékben lecsökkent, hogy a lázadások és a merényletek mindennapossá váltak. Most nem részletezem a folyamatokat, de a lényeg az, hogy egy Jabbeöttui nevű elnök szedte ráncba a politikai életet kemény intézkedéseivel és azzal, hogy az egyébként minden területen virágzó és hatékonyan működő Szannielletbe helyezte át a központot.
Mi a Hatta bolygón és a galaxis többi részén, a központtól távol élő többiek, csak azt vettük észre, hogy az utasításokat már nem a Karhüunniéről, hanem a Szannielletről kapjuk. A feladatunk nem változott, de több évtizedes munka után már annyi mindent tudtunk a hattákról, hogy úgy gondoltuk, ha kapcsolatba lépnénk velük, békésen meglennénk és bizonyára együtt tudnánk működni. Nem gondoltunk gyarmatosításra, inkább csak tapasztalatcserére, békés egymás mellett élésre. Na persze, hogy a politikusainknak mi járt a fejében, azt nehéz volt megmondani.
Amikor elérkezett az idő és a Szanniellet utasította a bázist, hogy ha óvatosan is, de kezdjük el keresni a személyes kapcsolatot a hattákkal, sokat próbálkoztunk. Persze kifejlett egyedekkel, azaz felnőttekkel próbálkoztunk, de nagyon kevés sikerrel. Ekkor felvetettem, hogy próbáljuk meg ivaréretlenekkel (hogy jobban megértsétek: gyerekekkel). Talán ők tanulékonyabbak, nyitottabbak, talán nagyobb remény van arra, hogy mire felnőttek lesznek, egyszerűen megszokják, hogy egy más bolygóról származó faj él közöttük.
Akkebbel való találkozásaim igazolták ezt az elképzelést és a többiek közül is sokan megpróbálkoztak gyerekek meglátogatásával. Voltak, akik sikerrel jártak, ennek ellenére feletteseink nem nagyon bíztak benne, hogy a gyerekeken keresztül eljutunk addig, hogy tárgyalni tudunk majd a hatták vezetőivel.
Közben a hatták technikai fejlődése eljutott odáig, hogy komolyan fürkészni kezdték a galaxisukat. Úgy tűnt, csak idő kérdése, hogy felfedezzék bányászati tevékenységünk nyomait, illetve a bázist. Úgy döntöttünk, a bázist áthelyezzük messzebbre, járműveinket nem tároljuk a bolygón és csak ritkábban térünk vissza a bázisra. Addig egyesével jöttünk-mentünk a bolygó és a bázis között, mindenki a saját járművén, attól kezdve viszont adott gyülekezési helyen és időben kellett megjelennünk, és a bázis által küldött járművel tudtunk csak közlekedni. Ez azzal járt, hogy keményebb biztonsági intézkedéseket kellett foganatosítanunk nehogy észrevegyenek, ugyanakkor meg kellett tanulnunk hosszabb-rövidebb ideig élni a Hatta bolygón. Nem volt egyszerű. Először csak egy-két napig, majd egyre hosszabb időre maradtunk a bolygón, egyre komolyabb felszereléssel és álcázó berendezéssel.
Akkebbel való első találkozásom idején már képesek voltunk húsz napig egyfolytában a bolygón maradni, de biztonsági okokból tíz napos ciklusokban dolgoztunk. Tíz nap a Hatta bolygón, tíz nap a bázison. Ennek lejártával a bázis egy járművével visszaérkeztek az előző „műszak” megfigyelői a bázisra, a következő „műszak” pedig átment a bolygóra. Voltak, akik ugyanarra a megfigyelőhelyre mentek, ahonnan egy társuk visszajött, például akik kormányokat, politikai tárgyalásokat figyeltek meg, vagy kutatási folyamatokat kísértek figyelemmel. Mások, mint én is, kapcsolatteremtő projekteken dolgoztak, ezek egyéni feladatok voltak.
Mondhatjuk úgy, az én egyik projektem az Akkebbel való kapcsolatfelvétel volt.