ACC-SB Időodisszeia május 25, 2009
Posted by asterdroid in : sci-fi, SF, regény, földönkívüli, bolygó, olvasmány, történelem, időodissueia, ACC, SB, Nap , 3hozzászólásArthur C. Clarke – Stephen Baxter : Az idő szeme & Napvihar
A két könyvről egy bejegyzésben szeretnék beszámolni, mert bár külön-külön is kerek történetek, a szerzők szándékai szerint azonban szorosan összetartoznak. Az Időodisszeia első kötete, Az idő szeme az SF egy klasszikus témáját, az időutazást helyezi új megvilágításba, illetve az alternatív történelem gondolatával is eljátszadozik egészen újszerűen. A 2037-ben törés következik be az időben a Földön. Az ENSZ-békefenntartók egy helikopterét lelövi egy lázadó Afganisztán és Pakisztán határvidékén, majd ismeretlen környezetben zuhannak le. A brit gyarmatbirodalom egy indiai táborába kerülnek 1885-be, csakúgy, mint néhány majomember az őskorból. A modern brit békefenntartók a 150 évvel korában élt brit gyarmati katonák, s velük Rudjard Kipling és újságíró társa, elindulnak a rejtély nyomában, és találkoznak Nagy Sándorral és hadaival Indiában. Ugyanakkor a Szojuz űrhajósai a Mongol Birodalomban landolnak, majd Dsingisz kán udvarába kerülnek. A két nagy hódító hadsereg az időtörésnek köszönhetően találkozik Babilonban, ahová egy titokzatos rádióadás vezeti őket. Útjuk során mindenhol látnak „szemeket”, azaz a levegőben lebegő, idegen eredetű tárgyakat. A két hatalmas hadsereg össze is csap. Babilonban, Marduk templomában pedig kiderül hogy egy nagy Szem adta a rádiójeleket és talán ez a gömb a kulcs a történtek megértéséhez.
Ami a legjobban tetszett a regényben, az maga az időutazás ötlete, hogy egy földönkívüli hatalom „felparcellázza” a Földet úgy, hogy mindegyikben más az idő. Ez teszi lehetővé a szereplők számára, hogy a múltba vagy a jövőbe jussanak. Az izgalmas kalandok során a két 21. századi csapat - a kéksapkások és a Szojuz legénysége – sorsát követhetjük nyomon. Közben magunk is mintha elutaznánk időben és térben. A mongol udvar, Dzsingisz kán és népe, a brit gyarmati hadsereg, Rudjard Kipling, Nagy Sándor és tanácsadói, mind megelevenednek a mesterien megírt történetben. Az egyébként nevetséges kérdés, hogy mi lett volna, ha Nagy Sándor és Dzsingisz kán találkozik Babilonban, itt az SF-ben íme értelmet nyer Arthur C. Clarke és Stephen Baxter bámulatos meséjében. A szemek rejtélye azonban nem oldódik meg és egyedül Bisesa Dutt kerül vissza londoni otthonába.
A Napvihar pontosan itt veszi fel újra a történet fonalát. Bisesa története persze hihetetlen, a hadsereg szabadságolja, az orvosok vizsgálgatják. Miközben egy nagyon erős napkitörés káoszt okoz a Földön, egy a Holdon állomásozó tudós rájön a Nap titkára. Sikerül meghatároznia, mikor következik majd be a következő hatalmas napvihar, mely már az emberi faj túlélését veszélyezteti. A világ összefog, hogy kidolgozzon és megvalósítson egy grandiózus tervet: a Földet védő pajzs megépítését. A történet középpontjában álló személyek majdhogynem véletlenül keverednek az eseményekbe és több fronton is helyt kell állniuk. A projekt a magánéletben is új kihívásokat jelent számukra és mindannyian tudják, hogy fel kell készülniük arra, hogy a napvihart csak részben fogja le a pajzs és az esemény mindenképpen kataklizma lesz. A katasztrófa valóban elkerülhetetlen és megvannak a maga hősei és hősi halottai. Az események leírása megrázó, ugyanakkor a végkifejlet felemelő, hisz ezúttal az emberiség győzedelmeskedik. A regény nagy erőssége szerintem, hogy nem csupán a tudományos és technológiai újítások teszik érdekessé, hanem a gondolatkísérlet arra vonatkozóan, hogyan foghat össze az emberiség globálisan, mik állhatnak ennek útjában és az előre nem látható problémák miatt csak félsikernek nevezhető végkifejlet. A veszteségek és a tanulságok, melyek megtisztítják a Földet, hogy a következő nemzedékek nyugodtan tekinthessenek fel az égre.
A két történet egyébként szerintem filmre kívánkozik. Az első grandiózus történelmi képeivel és látványos csatajeleneteivel szerintem nagy hatást keltene, a második pedig a űrbéli építkezés megjelenítésével a klasszikus sci-fi rajongók, míg a napvihar borzalmaival a katasztrófafilmeket kedvelők körében arathatna nagy sikert.
Se veled, se nélküled - Brandon Hackett : Isten gépei március 2, 2009
Posted by asterdroid in : sci-fi, könyv, SF, regény, poszthumán, földönkívüli, társadalom, olvasmány, Hackett, transzhumanizmus , 2hozzászólásHa igazán őszinte akarok lenni, akkor nem tagadhatom, hogy elsősorban azért olvastam el, mert magyar a szerző. Már A poszthumán döntésnél is így volt, és bár összességében tetszett és való igaz, kíváncsivá is tett a szerző következő regényével kapcsolatban, mégis a legnagyobb löketet az adta, hogy a magyar sci-fi rajongók körében oly népszerű lett a könyv. Jó dolog ez az sfblogs, meg az Intergalaktika, meg az SF portál, meg a többi. A mai világban, amikor annyi sok könyv jelenik meg, a tájékozódáshoz szükség van ilyen fogódzókra. Vagy csak egyszerűen sznob vagyok, és azt olvasom, amit a többiek? Így is fel lehet fogni. Na most ez a poszt így elég hülyén indul, na mindegy. Arra készüljön fel, aki tovább akarja olvasni, hogy hosszan fogom ecsetelni, mi nem tetszett a regényben, de valahogy mégis arra jutok, hogy érdemes volt elolvasni és ajánlom mindenkinek, aki még ezt nem tette meg.
Szóval. Kicsit ambivalensen viszonyulok a regényhez, hasonlóan a szerző előző művéhez. Tetszik is, meg nem is. Összességében jó könyv, az alapszituáció, az alapötlet kiváló kiindulási pont. Kidolgozott, ha helyenként a tudományosnak hangzó elnevezések (pl. kvantumugrás) inkább a vad képzelet szüleményei is – de hát az SF az nemcsak tudományos, hanem fantasztikus is. Olyan kérdéseket feszeget, melyek mindannyiunkat érintenek, mint például a technikai fejlődés hatása a társadalomra, a földi erőforrások kihasználása, és az, hogy az emberiség hajlamos saját magát felemészteni. Aztán ott vannak az örök sf-témák, úgy mint az értelmes gépek – az omegák – és a genetikailag módosított emberek, például a főszereplő, Szofi. Továbbá feltűnik a „Nagy Testvér” problematikája is, hiszen a fiatal Szofit nemcsak figyelik, hanem befolyásolják is, magánélete szinte nincs, mert nem hagyják élni az életét. Szóval színes a paletta. Ráadásul jó a cselekmény, izgalmas, nem lehet letenni a könyvet.
És mégis. Megint ugyanaz a bajom. Nehezen tudok azonosulni a főszereplővel, illetve főszereplőkkel – tulajdonképpen hány Szofi is van? Ha mondjuk kettő, akkor azért nem tudok azonosulni velük, mert két különböző emberről van szó, más-más történik velük és bár találkozásuk pikáns és izgalmas, a konfliktus kettejük között megnehezíti az azonosulást. Ha meg csak egy Szofi van, aki az egész történetet meséli az elejétől kezdve, akkor viszont azt tudom nehezen kezelni, hogy az elején az idősebb Szofi hangján mesél, a végén pedig már a fiatalabbén. Ez, ha úgy vesszük, tekinthető egyfajta irodalmi újításnak is, hasonlóan A poszthumán döntés kettős narrációjához, de akkor is elidegenít a főszereplőtől. Márpedig én az a fajta olvasó vagyok, aki oly mértékben szeret azonosulni a szereplőkkel, hogy amikor leteszi a könyvet, akkor is még egy darabig a regénybeli főszereplő agyával gondolkodik. Különösen, ha a történet egyes szám első személyben adatott elő. Szóval ez a regény nem „velem” történt, hanem egy (vagy kettő) Szofi nevű csajszival a jövőből, ő mesélte.
Van ráadásul még egy gondom. A történet szereplői a társadalom egy szűk rétegéhez tartoznak, Szofi az intelligenciája miatt, Bastien a társadalmi helyzete miatt, Scott és a többiek mint kutatók, stb. Ők az elit, akik ráadásul túlléptek az emberi létezés határán. Nekem nagyon hiányzik a hétköznapi EMBER. Akinek nincs beleszólása a történelembe, csak megtörténik vele, akár érti valamennyire, akár nem. Azért is hiányolom a kisembert, mert úgy gondolom, a regény törekszik bemutatni a felgyorsult technikai fejlődésnek a társadalomra gyakorolt hatását. Az emberi társadalom bemutatása azonban semmiképp sem lehetséges hétköznapi szereplők nélkül. Ez a hiány indukál egy csomó más kérdést is. Például a családok életére milyen hatással van ez az egész? Egyetlen családot látunk, azt is csak töredékesen és futólag: Szofit, a bátyját, Scottot és az anyját. De igazából nem tudunk meg róluk, illetve a viszonyaikról sokat, vagy hogy például mi lett az anyával később. Annak lehetősége pedig, hogy Szofi családot alapítson, csupán egy másik Földön merül fel és csak közvetetten kerül elő. A szereplők magánélete és annak változása szerintem érdekes lett volna, ahogy ez A poszthumán döntésben oly jól sikerült – akkor talán nem dicsértem meg, de most, ennek a regénynek a fényében már jobban látom, úgyhogy megteszem.
Talán ez az egész abból fakad, hogy a történet nem egyszerűen néhány évtizedet ölel fel, hanem olyan mérvű fejlődést ábrázol, mely évezredekben mérhető. A „történelem” nagyjainak életén keresztül mutatja be a sorsfordító eseményeket. Hozzá, kell tennem, hogy a történelmet sosem igazán szerettem, mert nem emberekről szól, hanem maximum „ikonokról”, a hétköznapi valóság valahogy mindig kimarad belőle. A történelmi regényt már annál inkább, hiszen ott személyesen is részese lehetek az eseményeknek a szereplők hétköznapjain keresztül.
Hát ezt gondolom – de hozzá szeretném tenni, hogy fikázásban jobb vagyok, mint dicséretben. Ebből az következik, hogy a poszt elején említett jó dolgok, melyek tetszettek e regényben, ugyan nincsenek részletesen kifejtve, mégis sokat számítanak. Kábé kilenc olyat említettem, ami a könyvnek előnye, és csak kettőt, ami nekem nem jött be. Ha nagyon szőrösszívűen még egy-két kisebb, a szöveg szintjén számomra érthetetlen
Végül megjegyezném, hogy az olyan tudatlan és egyszerű olvasók számára, mint én vagyok, meg azok számra, akiket a téma komolyan érdekel, a könyv végén megtalálható Bécsi József az önmaga istenévé lett ember című tanulmánya a transzhumanizmus témájáról, ami szintén nagyon érdekes volt.
Galaktikus élményt mindenkinek!!! (Galaktika – 2009 február) február 14, 2009
Posted by asterdroid in : sci-fi, Galaktika, SF, földönkívüli, olvasmány, exobiológia , 2hozzászólásMivel eddig még nem számoltam be az aktuális Galaktika számokról, hadd kezdjem azzal, hogy ez nem azért volt, mintha nem olvasnám, vagy nem lenne fontos, sőt, nagyon is mértékadónak tartom a folyóiratot, a magyar SF-világ fokmérőjének, egyértelműen ízlésformálónak, ugyanakkor az olvasóközönség befogadóképességét is jelzi a novellák színvonala.
Na ilyen befogadó vagyok én is. A februári számmal kapcsolatban azért ragadtam tollat, vagyis inkább billentyűzetet, mert az utóbbi időben ez az a szám, amit még az előtt sikerült végigolvasnom, hogy az adott hónap véget ért volna. Ráadásul olyan témát is boncolgatnak az írások, mint a földönkívüli létformák. Mindig is érdekelt az exobiosz és a hozzá kapcsolódó elméletek, morális kérdések.
Ajánlónak szánom ezt az írást mindazoknak, akik még nem olvasták.
Nézzük először a külföldi szerzők novelláit:
S. E. Ward: Ropp!: A földönkívüli élet sok bosszúságot okozhat, de vannak, akiket pont ezek a furcsa lények érdekelnek. Ha pedig értelmesek, netalán még egy univerzális fordítógépet is megtanulnak használni, akár az óriási kék hangyákkal is kommunikálhatunk. Kulturális különbségeink azonban meghatározók lehetnek, ezért vigyáznunk kell, mit és hogyan mondunk vagy teszünk. A főhős eredetileg entomológus volt, de aztán egy szerencsétlen baleset nyomán esküdt ellensége lett az űr-rovaroknak, annak ellenére, hogy a pasija lelkes kutatója a kozmosz ízeltlábúinak. Kalandja a nagy kék hangyákkal sok mindent megváltoztat, az olvasót pedig nemcsak a jó sztori, hanem az írónő humora is elbűvöli.
China Miéville: Jack: A fiatal brit író egy Robin Hood-szerű hőst mutat be egy futurisztikus diktatúrában. Nem akarom lelőni a poént, úgyhogy nem mondok el többet a novelláról, csak annyit, hogy nagyon pörgős és a mesélő személye is van olyan érdekes, mint magáé Jacké. Egyébként egy jövőbeli városban, melyet regényeinek olvasói már ismerhetnek. A város, mint olyan, annak felépítése, működése és viszonyai, a szerző bevallása szerint (lásd az interjút) nagyon izgatja a fantáziáját.
Hal Clement: Többet ésszel: Különös bolygón kényszerül leszállásra egy űrhajó, melynek legénysége fellázadt a főnöke ellen. Azonban a bolygó furcsa lényei között menedéket kereső tudóst éppen e furcsa állatok megfigyelése vezeti rá a megoldásra.
Mauricio-José Schwarz: A kis háború : A túlnépesedés problémájára adható egyik válasz talán az, ha a társadalom maga szelektálja tagjait. A gladiátor-játékokhoz hasonló küzdelem során folytatott, életre-halálra szóló harc azonban megviseli a családokat, különösen, mivel gyermekkorban kerül rá sor. Egy ilyen társadalomban vajon mennyi emberség vagy empátia maradhat az egyénben?
Mircea Oprita: Virág a kapitánynak: Hazafelé tartó útján egy régi és alig használt űrállomásra érkezik egy évtizedekkel ezelőtt útjára indult űrhajós kapitány. Az állomáson dolgozók már nagyon várják, de igencsak meglepődnek, mikor meglátják a nem emberi alakban hazatérő űrutazót. Mi történhetett vele? És: vajon ember-e még?
Larry Niven: Az alakváltó fegyver : A folytatásos történet első része nagyon felcsigázta a kíváncsiságomat. Egy űrhajón két ember (férj és feleség) utazik egy őrült bábossal, azaz egy földönkívüli faj egy képviselőjével. A nagyon-nagyon régen, az űrben elrejtett sztázisdobozok egyikét viszik magukkal, melyet azonban nem tudnak kinyitni. Egy másik faj képviselői, a kzinek azonban csapdába csalják őket. Őket is a sztázisdoboz érdekli, amit ki is tudnak nyitni. Azonban senki sem tudja, mi az ördög lehet az a néhány dolog, amit benne találnak. Remélik, hogy valami szuperfegyver, de nem tudnak vele mit kezdeni. Érdeklődve várom a folytatást!
A magyar szerzők által írt novellák között is sok jó olvasnivalót találunk:
Képes Gábor: Fehér majom feketében: Egy fehér szőrű gorilla képében egy földönkívüli tanulmányozza az emberi fajt. Nagy csodálója a földi irodalomnak, melyből fordít is, különös jelrendszert alkalmazva – amire most gondolsz, na annál legalább tízszer extrémebbre gondolj! - Vagy legjobb, ha elolvasod!
Michael T. Cricket: Csibét a tojásba: Az időutazás az SF egyik legnépszerűbb témája, azonban olyan paradoxont idéz elő, mely állandóan újabb és még újabb gondolatkísérletre hívja az embert. Ebben a jópofa sztoriban a jövőből a múltba való visszatérés hoz létre egy ívet, melynek persze össze kell zárulnia.
Fedina Lívia: Evolúció : Hogyan alkalmazkodnak a fajok egy hirtelen környezeti változáshoz? Egy lepkefaj túlélése talán nem is annyira az evolúción, a természetes kiválasztódáson múlik, hanem valami máson … (Egyébként Darwin-év van.)
Most pedig nézzük, milyen cikkek jelentek meg a februári Galaktika hasábjain különféle, SF-hez kapcsolódó témákban!
A hónap témája: Állatok az űrben, Kovács „Tücsi” Mihály cikke: Hogyan lettek a kutyák az űr meghódításának hősei? Aki szereti a kutyákat, ne mulassza el ezt a nagyon informatív, ugyanakkor szívet melengető, kiváló írást Lajkáról és társairól. (Érzékenyebb olvasók készítsenek ki pár papírzsepit is!) Akit érdekel a kutyaszkafander és a többi, a kísérlethez tartozó információ, különösen örömét fogja lelni benne.
Szintén Kovács „Tücsi” Mihály cikkei a Játékhalál és a Fikció vagy valóság? Előbbi a számítógépes játékok rovására írt halálesetek és balesetek okait boncolgatja megdöbbentő példákkal illusztrálva. Sokan vannak a játékok ellen, de vajon jogos-e érvelésük? A szerző megtörtént esetek alapján keresi a választ, védelmébe véve a játékokat. Másik cikkében az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága című Spielberg-filmmel és az akörül kialakult vitával foglalkozik.
A világ végén is túl, Csordás Attila interjúja China Miéville-lel: A fantasy egyik legjelentősebb megújítójának tartott szerző vall a Bas-Lag világáról, mindig képlékeny írói stílusáról, politikai beállítottságáról, és arról, hogy hogyan viseli el az elődök által „rárakott” nehéz terhet.A Könyvajánlóban egyébként Csordás Attila bemutatja China Miéville Perdido pályaudvar, végállomás című regényét. Még nem olvastam, de előkelő helyen szerepel nálam a feltétlenül elolvasandó könyvek listáján.
Az SF alapművek könyvajánló rovatban Isaac Asimov Én, a robot című novelláskötetét mutatja be Lacza Gábor, ami valóban alapmű és nekem az egyik az SF-rajongók táborába irányító olvasmányélményem volt.
Végül néhány technikai újdonsággal is megismerkedhetünk a Megvalósult sci-fi rovatban:
Pirítós-nyomtató és LG csuklótelefon: Persze mindenki kedvére válogasson csak a legújabb kütyükből, de ami engem illet a pirítós nem nagyon izgat. Viszont a csuklótelefon király lehet: csak beleszólsz az órádba, mint sok filmben láttuk már, és már jön is a kocsid, vagy vetkőzik a barátnőd … J
Szintetikus üzemanyag: A lassan már nemcsak kísérleti stádiumban lévő fejlesztés, a földgáz alapú Diesel-üzemanyag talán az energiatakarékosság és a tisztább környezet felé vezető út egyik fontos lépcsője lesz.
A borítón egy olasz művész, Francesco Paduano grandiózus festménye látható, belül pedig az amerikai Jacob Charles Dietz munkái.
Végül következzék a 2009/02 Galaktika „bizonyítványa”, pontosabban a novellák értékelése 1-5 skálán. (Larry Niven művét majd a teljes megjelenés után értékelem.) Természetesen ez csak az én ízlésemet tükrözi, különben mindenki döntse el maga, hogy tetszett!
| S. E. Ward: Ropp! | 5 |
| China Miéville: Jack | 5 |
| Hal Clement: Többet ésszel | 4 |
| Mauricio-José Schwarz: A kis háború | 4 |
| Mircea Oprita: Virág a kapitánynak | 5 |
| Képes Gábor: Fehér majom feketében | 4 |
| Michael T. Cricket: Csibét a tojásba | 5 |
| Fedina Lívia: Evolúció | 3 |
Egyébként Boldog Szülinapot, kedves, harmincéves Galaktika!
Joan Sloczewski: Elízium lánya – avagy: Nők az univerzumban február 6, 2009
Posted by asterdroid in : sci-fi, könyv, SF, regény, földönkívüli, bolygó, nemek, család, szex, társadalom, olvasmány, Slonczewski, nők , 2hozzászólásEgy olyan könyvet olvastam el, mely nagyon sok, engem is izgató problémát vet fel és mely ezekre a kérdésekre próbál felmutatni különböző válaszokat. Joan Sloczewski Elízium-sorozatának második kötete, az Elízium lánya, azonban valóban furcsa és zavarbaejtő könyv, ahogy Crei is kifakadt egyik nap. Sok mindent elénk tár és bizony görbe tükröt is tart elénk. Szerintem pont ezért szenzációs a regény, ahogy a sorozat általam is elolvasott másik két darabja, az Ajtó az óceánba és a Génszimfónia.
Legnagyobb erőssége, hogy komolyan felveti a kérdést, hogy vajon a nők helyzetének az emberi társadalmon belül milyen alternatív lehetőségei vannak. Ezek közül be is mutat néhányat: Bronz Égbolton matriarchális, az Urulanon egy erősen férfi-domináns, Elíziumban leginkább egy nemiségtől független, a Shorán pedig a cserék csupán nőkből álló társadalma áll fenn.
A történet nagy vonalakban arról szól, hogy egy Bronz Égbolt-i család Elíziumba költözik, mert a Szövetségnek szüksége van egy urulani tolmácsra és szakértőre, aki a külpolitikai zűrökben segítségükre van. Szélklán Esőfelhő, az anya, a család fejeként és fontos közéleti személyiségként is meg kell, hogy állja a helyét. Az urulani katonai fenyegetés, elízium bel- és külügyei, és a cserékkel való jó viszony fenntartása sok bonyodalmat rejt. Ráadásul Esőfelhő férje, az orvos Feketemedve abban a genom-projektben dolgozik, mely szintén sok etikai kérdést vet fel. Két gyermekük egészségesen eleven és a regény egyik nagy erénye a családok mindennapi gondjainak bemutatása gyakran mulatságos jelenetekben. Életük persze nem mentes a konfliktusoktól és sok megoldandó probléma vár rájuk, amikor úgy döntenek, hogy Elíziumba mennek. A történet végül, köszönhetően Esőfelhőnek és a kiválóan politizáló elíziumi Veridnek, nyugvópontra jut, azonban az emberi civilizáció fejlődésének e következő lépcsőfokára fellépni csak mindenki által elfogadható kompromisszumok által lehet.
Aki űrhajókat és csatákat akar, annak nem, de aki szeret elgondolkodni arról, milyen lehetőségek és utak állnak az emberi társadalom előtt, annak viszont nagyon ajánlom a könyvet!
E rövid könyvajánló után kicsit belemásznék a felvázolt alternatívákba.
Esőfelhőék képviselik az egyik modellt, a matriarchális társadalmi berendezkedést. A Bronz Égbolt-i család feje a nő, akit istennőként tisztelnek. Esőfelhő, aki már két gyermeket szült és a harmadiknak a történet során ad életet, nemcsak tevékeny a munkában és a közéletben, hanem a hagyományoknak megfelelően a rei-gi nevű küzdősportot is magas szinten gyakorolja. Lehetne több férje is, azonban csak egy van, Feketemedve, aki számomra a regény talán legszimpatikusabb figurája. Az ő feladata a gyermekek gondozása, de ő is dolgozik. Munkahelyére be is viszi őket, ahol a nagyobbik sokat tud segíteni neki, de egy játszódoboz (kb. mint az ismert bútor nagyáruházban) is rendelkezésére áll a csöppségeknek. A szexuális életben leginkább a nő a kezdeményező, aki istennőként el is várja férjétől, hogy mindig megszerezze neki az örömet, melyre vágyik.
Elízium lakói számára nem létezik család, hiszen az élethosszabító genetikai beavatkozás, melyen mindegyikük átesik még embrióként, egyik következménye, hogy terméketlenek. Utódaikat a Szövetség világainak genetikai állományából kombinálva hozzák létre és shon-okban, azaz állami nevelőintézetekben nevelik a generen, azaz a szülő-tanár vezetésével. Az egy shonhoz tarozók összetartanak, generenjüket életük végéig mesterükként tisztelik. Társadalmukban monogám párok vannak, de ezek lehetnek egyneműek is, gyakorlatilag nem-nélküli emberek társadalmáról van szó. Egy olyan technikailag fejlett civilizáció ez, mely teljesen gépiesített és a társadalmi érintkezésben feltűnő a távolságtartás, a Szélklán családnak nem kis nehézséget okoz ezt megszokni. Elíziumról elmondható, hogy nemi előítéletektől mentes, toleráns társadalom, bár némi faji előítéleteik nekik is vannak – erről Feketemedve projektje során szerzünk tudomást.
Az urulani társadalomról jóval kevesebbet tudunk meg, de mégis könnyebb elképzelni, mint a többit: egy férfi-domináns, szegény bolygó, gorilla-ember hibridekkel és leszármazottaikkal, ahol a problémákat gyakran véres és erőszakos módon oldják meg és a nők elnyomásban élnek. A Szövetség a kapcsolatok erősítésének egyik feltételéül a nők és a rabszolgák felszabadítását követeli az Urulantól.
A cserék társadalma csak nőkből áll, aki olvasta az Ajtó az óceánba című regényt, mely a sorozat első kötete, az már ismeri őket. Nincsenek férfiak, a fejlett biológiai tudással rendelkező „életformálók” férfiak nélkül is létre tudnak hozni utódokat. Azonban mindig csak annyi gyermeket vállalhat egy pár, amennyit a Gyűlés engedélyez, legtöbbször csak egyet-egyet szülhet mindkét fél, hiszen nagyon vigyáznak, hogy az óceánbolygó nehogy túlnépesedjen és ezzel felélje önmagát. A cserék pacifista és környezetvédő nép, az elíziumiakkal való együttélésük alapja is ez, melyet a Csere Egyezmény is rögzít. A történet során azonban több olyan kérdés is felvetődik, melyet az egyezmény nem szabályoz és a két nép álláspontja oly különböző, hogy nem könnyű egyezségre jutniuk. Ilyen például a Feketemedve munkájához kapcsolódó termékenységi projekt, melynek célja, hogy az elíziumiak is szaporodhassanak, vagy az értelmes gépek emberi jogai. Az írónő erősen hajlik arra, hogy a cseréknek adjon igazat és végül „szószövőiknek” Esőfelhő közreműködésével sikerül is egyezségre jutniuk az elíziumakkal.
A bemutatott alternatívákat különböző nézőpontokból is láthatjuk. Például az cserék demokráciája az elíziumiak számára lassú és kaotikus. Elízium civilizált népe a bronz-égboltiaknak hideg, számító és pénzéhes, az urulaniak szemében barbár, ahol az egyetlen igazi férfi éppen egy nő, Esőfelhő, az is külföldi. Bronz Égbolt családmodellje éppen ellentétes az urulanival, gyakorlati szempontból nehézkes az elíziumiak szemében. A cseréket hóbortos nőszemélyeknek tartja a legtöbb más társadalom, talán csak a bronz-égboltiak nem. A cserék szemében minden társadalom veszélyezteti a Hálót, amely túlszaporodik, vagy amely egyre növekvő igényeket támaszt a természettel szemben, mint például az elíziumiak is. A lehetőségek ilyenfajta bemutatásával az írónő minket is gondolkodásra késztet, mi hogyan látjuk ezeket. Nagyon lényeges elem azonban az, hogy a különböző társadalmakból származó egyének képesek egymással nemcsak kommunikálni, hanem akár barátságot is kötni, ezzel átmenetet biztosítva az alternatívák között. Ugyanakkor megteremtik azokat a kölcsönhatásokat, melyek a fejlődéshez is utat mutatnak.
A regény az emberiség jövőbeli fejlődésére is különböző modelleket vázol fel, illetve többet elég részletesen ki is dolgoz.
1. Az ősbolygó, a Torr (talán a Föld megfelelője) sok-sok évszázaddal ezelőtt az elgépiesedés áldozata lett és az elszabadult gépek okozták katasztrófáját. A több különböző bolygóra kitelepült emberek más-más utakat jártak be.
2. A L’li túlnépesedett, szegény világ, melyről az emberek folyamatosan települnének át más bolygókra, de persze ezek legtöbbször nem felelnek meg az emberi életnek.
3. A Shora óceánbolygóját a cserék úgy hódították meg, hogy magukat is genetikusan átformálták, hogy alkalmazkodni tudjanak.
4. Bronz Égboltot terraformálták, azaz kiirtottak róla minden eredetileg ott található életet, hogy alkalmassá tegyék az emberi telepesek számára, akik a L’liről érkeztek. Száz év múlva akár ez a bolygó is oly mértékben túlnépesedhet, hogy hasonló gondjaik lesznek.
5. Elízium magasan fejlett civilizációja Shorán él az óceánon lebegő hatalmas gömbökben. A népessége állandó a Csere Egyezmény értelmében. Elgépesedett világukat az öntudatra ébredő gépek forradalma is fenyegeti.
Végül a Háló-ról. A cserék egy régi „könyve”, mely az élőlények egymáshoz való viszonyát fejtegeti, sokszor felbukkan a regényben. Legvitatottabb fogalmai, melyek talán a Slonczewski-féle világkép kulcsai is egyben az együttérzés és a törődés. Ezen elmélkedik a Háló és ezt keresi a regény is minden alternatívában, melyet felmutat. Pontosan az tetszik benne, hogy különböző nézőpontokból világít rá a kérdésekre, melyeket feltesz, például a terraformálásról. Ami a Bronz Égbolt-inak és a l’li-nek az otthonteremtés lehetősége, az a valedoniaknak és Elíziumnak jó üzlet, a cserék szemében viszont gyilkosság.
Szerintem a regény azért zseniális, mert nemcsak megvillantja az alternatívákat, hanem ezek egymáshoz való viszonyát is megvizsgálja. Az olvasót elgondolkodtatja, például, hogy lennék-e férfi Bronz Égbolton? Vagy lennék-e nő az Urulanon? Értelmes gép Elíziumban? Vagy lennék-e csere?
CURLUP Vízkeresztkor - Slonczewski: Génszimfónia január 8, 2009
Posted by asterdroid in : sci-fi, könyv, SF, regény, földönkívüli, gyerek, gyerekek, bolygó, társadalom, olvasmány, exobiológia, Slonczewski , 2hozzászólásA kiváló amerikai írónő, Joan Slonczewski Elízium-ciklusának harmadik kötete, a Génszimfónia, bár nem újonnan megjelent könyv (2006-ban, Kollárik Péter fordításában jelent meg a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatában), csak most jutottam hozzá, hogy elolvassam. A Jézuskától kapott szabadidő ugyan csak arra volt elég, hogy elkezdjem, inkább más dolgoktól csentem el azt a kis időt, ami ahhoz kellett, hogy befejezzem, annyira lenyűgözött a könyv furcsa világa.
A történet főszereplői egy Prokarion nevű bolygón élnek egy árvaházban. Rod testvér és szabadgép társai gyermekeket mentenek és nevelik őket árvaházukban. Az ellenséges kémiájú bolygón azonban nem könnyű, mert az emberi szervezetet át kell alakítani nehéz és fáradságos, ráadásul drága módszerekkel, hogy életképes lehessen ezen az idegen tájon. Az ő válaszuk arra a kérdésre, hogy mi a teendő egy idegen bolygón, az alkalmazkodás.
Mások azonban szeretnék a bolygót földiesíteni és ásványkincseit kiaknázni. Ezekhez azonban csak a prokarioni élővilág teljes kipusztítása árán férhetnek hozzá – legalábbis ők így szeretnék megoldani a problémát. Mielőtt azonban a Szövetség dönt a Prokarion sorsáról, meg kell vizsgálni egy fontos kérdést: vajon mi igaz a bolygó rejtett urainak legendájából? A bolygó növénytakarója és időjárása szabályos mintát követ, önvédelmi reakciói vannak veszély esetén. De vajon miért és hogyan lehetséges mindez? Azok, akik hisznek a bolygón található értelmes lények létében, lázasan keresik a megoldást, mert az idő sürget. Azok, akik bioszférája elpusztítására törekszenek, konkrét bizonyítékokat és érveket követelnek, mégpedig azonnal.
Végül a Szövetség Főtitkára személyesen utazik oda, hogy a rejtélyes „mikroemberekkel” – a bolygó uraival találkozzon és minden ügyességére szükség van, hogy a Szövetséget meggyőzze arról, hogy egy ilyen, még az emberitől oly nagyon eltérő világon is az értelmes életet tiszteletben kell tartani.
Egy idegen fajjal való találkozás sokféle érzést vált ki. Félelmet, csodálkozást, értetlenkedést, akár rettegést. Szerencsére vannak, akikben őszinte kíváncsiságot, tiszteletet és akár megbecsülést is. De nem szabad elfelejteni, hogy az idegen faj talán ugyanúgy érez, mint mi. Tükröt tart elénk, saját érzéseinkkel szembesít. Joan Slonczewski műve csodálatos történet emberségről, toleranciáról és önfeláldozásról. Érdemes elolvasni, mindenkinek sok szeretettel ajánlom!
Megjegyzés: A könyv magyarul a Génszimfónia címet kapta, eredetileg The Children Star volt. Nekem tetszik az eredeti cím, mert a történethez jobban kapcsolódik, az Antal József által írt, egyébként kiváló utószóra inkább illene a Génszimfónia. A sorozat szerkesztői bizonyára a hard SF rajongóinak akarták megkönnyíteni a dolgát ezzel a címmel, hogy könnyebben rátaláljanak az olvasnivalóra. Én viszont szeretem azt a nagyon humánus szellemiséget, amit Slonczewski művei sugároznak, meséit a toleranciáról és azt, hogy regényei optimistán végződnek. Nekem ez olyan asimovos kicsit, mert azt sugallja, hogy ne keseredjünk el, mert jóra lehet fordítani az emberiség, a világ sorsát, mindig lesznek olyanok, akik a jót választják és erről a többieket is meg tudják győzni. A gyermekek csillagaA közelmúltban megjelent Elízium lánya lesz a következő Slonczewski-könyv, amit elolvasok, már alig várom!
Újévi CURLUP január 3, 2009
Posted by asterdroid in : sci-fi, SF, regény, poszthumán, földönkívüli, bolygó, társadalom, olvasmány, világ , 1 hozzászólásSzóval a Jézuskától ajándékba kapott idővel, azt hiszem, egész jól gazdálkodtam. Ugyanis olvasásra adta. Nem mintha más dolgom nem is lett volna, de ez a kis idő is számomra nagy ajándék volt. Hát lássuk, milyen volt a második regény!
2. elolvasott könyv: Brandon Hackett: A poszthumán döntés Tudom, sokan olvastátok már, de nekem csak most jutott rá elég időm. Először azt mondanám el, ami nem tetszett. Az előző bejegyzésben Salman Rushdie Az éjfél gyermekei c. regényét, főleg annak közvetlen és magával ragadó elbeszélését dicsértem. Lehet, hogy túl egyszerű az agyberendezésem, de A poszthumán döntésben valahogy engem zavart a több mesélő. Ugyanis arról van szó, hogy Eliott Farkas és Nicole Prakesh naplófájljaiból tudjuk követni az eseményeket. (Pontosabban neuronaplójukból, amit csak sejtek, hogy mi lehet a szóösszetételből következően, de nem is baj, hogy nem magyarázta el a szerző szájbarágósan.) Én azt szeretem, amikor bármikor újra visszatérve a történethez, pontosan tudom, miről van szó, szeretem személyes élményként megélni a történetet, de ez esetben ez lehetetlen volt. Tudatosan kellett figyelnem, hogy ki is a mesélő, tehát, bár egyes szám első személyű volt a narráció, mégsem adta azt az élményt, ami pontosan az ilyen típusú elbeszélés nagy előnye. Kívülálló maradtam. Tudom, sokaknak pont ez a technika tetszik, de nekem nem. Én csak egy egyszerű olvasó vagyok Ami viszont tényleg jó a könyvben, az maga a történet és annak minden részletre vonatkozó kidolgozása. A Tau bolygó világa teljesen elképzelhető és „hiteles”, csakúgy mint a Gömbé. Az ötletet, hogy emberi tudatok digitalizálásával akarják az emberi faj jövőjét biztosítani, nem nagyon komáltam, úgyhogy a szereplők idegenkedését ettől abszolút osztottam. Az elméletet, ami az egész mögött van, nagyon érdekesnek találtam, de nem tetszett volna az egész regény, ha nem zárul azzal a csattanóval, amit az egész nagy terv egyik kiötlője tesz hozzá a végén a főszereplők történetéhez. A történet szereplői valóságosak, emberiek, esendők és hősök is. A két főszereplő fejlődése érdekes és jól követhető. Tetszett annak az emberi drámának a megjelenítése, amit a K-vírussal való fertőzés okoz. Nem egyszerűen betegségről, hanem a halálos kór lelki megpróbáltatásokat okozó, majd végül a társadalom összeomlásához vezető hatásáról van szó. Engem még érdekelt volna a Tau társadalmának sorsa, ha már egyszer másként telik az idő a Gömbben, a megfigyelt fejlődésről és változásról szívesen olvastam volna. Szóval gondolatokat ébresztett bennem a könyv, felcsigázott, ami a jó regény egyik biztos jele.
Aki még nem olvasta, tegye meg, mert megéri, szerintem még kapható is.
Összegyűjtöttem pár linket, ahol még további vélemények és részletes értékelések olvashatók. Inkább azoknak érdemes megnézniőket, akik már a könyvet elolvasták. Én nem akartam ilyen részletes elemzésbe belemenni, mert sem nem tisztem, sem stílusom. A lényeg, hogy jó a könyv, érdemes rászánni az időt - már akinek maradt a Jézuskától kapottból …
Hackett blogja:
http://hackett.sfblogs.net/
http://scifikonyvek.wordpress.com/2008/12/13/brandon-hackett-a-poszthuman-dontes-2/
http://zona.hu/article/577/akar-on-a-poszthumanok-koze-tartozni.html
http://fairylona.sfblogs.net/2007/09/30/brandon-hackett-poszthuman-dontes/
http://sayed.sfblogs.net/2007/08/23/poszthuman-dontes/
http://www.sfportal.hu/zsp-dij-biralat-brandon-hackett-a-poszthuman-dontes.scifi
http://bookcrasher.blogspot.com/2008/02/brandon-hackett-poszthumn-dnts.html
CURLUP - Frederik Pohl-jelentés szeptember 30, 2008
Posted by asterdroid in : sci-fi, SF, regény, földönkívüli, Föld, galaxis, aszteroida, olvasmány, világ, Frederik, Pohl, hícsík , hozzászólásCURLUP jelentés – Ezt olvastam mostanában 2. szeptember 16, 2008
Posted by asterdroid in : sci-fi, könyv, SF, regény, földönkívüli, társadalom, USA, olvasmány , 1 hozzászólásNem az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal volt az egyetlen Philip K. Dick regény a nyáron. Ezúttal a könyvtárban bukkantam rá - és szintén nem a sci-fi polcon - a Kizökkent idő-re.
Már megint kiderül, hogy semmi sem biztos, hogy az, aminek látszik. Ragle Gumm élete a megszokott kerékvágásban halad. Ragle fejti a rejtvényeket és nyer, családja körében biztonságban érzi magát. Azonban egy nap a gyerekek furcsa magazinokat találnak egy elhagyott romhalmaznál. Kiderül, hogy Ragle ideje nem a valódi idő, elszigeteltségben él az a közösség, melynek tagja, figyelik minden lépésüket, a körülötte élő személyek, családtagok sem azok, akiknek Ragle hiszi őket. Mikor megszökik, kiderül: a látszólagos nyugalom és békés élet helyett a világban háború van, félelem uralkodik … P. K. Dick 1958-as regénye azt a félelmetes kettősséget érezteti az olvasókkal, mely például az 50-es évek Amerikáját is jellemezte: békés fogyasztói társadalom, jólét, ugyanakkor a hidegháború félelmei, a rendőrség által megfigyelt társadalom, rettegésben tartott értelmiség. És hogy mitől sci-fi? Hát igázából nem az, bár a jövőben játszódik és a háború a holdlakók ellen folyik.
Talán ezek után érthető is, miért nem a sci-fi polcon bukkantam rá … Dick regényeinek megítélése, úgy látszik, nem egyszerű. Olyan kérdéseket vetnek fel, melyek a hagyományosan nem sokra tartott, inkább a szórakoztató irodalom kategóriájába sorolt sci-fiből kiemelik a „nagy” irodalom regényei közé. Ami furcsa, hogy annak ellenére, hogy a science fiction nagyon sok, irodalmilag is nagyszerű és magas színvonalú művet adott az olvasóknak, megítélése nem sokat változott. Magyartanárok lekicsinylő pillantásai, stb. Holott, az olvasás mai népszerűségét tekintve, talán nem lenne rossz, ha a gyerekeket arra biztatnák, olvassanak akár sci-fit vagy fantasyt. Harry Potter sikere is mutatja, hogy a gyerekek igenis olvasnának, ha megfelelő könyveket adhatnánk a kezükbe. 
Például miért-ne lehetne ilyen könyv valamelyik űropera? A keveset és lassan olvasók is meg tudnának birkózni vele, és örömüket is lelnék benne. Mint például én a régebben olvasott Űrvadász-sorozat történeteiben Asimovtól, vagy Harry Harrison Rozsdamentes Acélpatkány-ában, amit nemrég találtam egy antikváriumban, ahol sok SF-klasszikust lehet vásárolni potom 500 forintért. Dzsémszbondos történet, akció, trükkök, álcázás, intelligens rosszfiúk és rosszkislányok … Nagyon szórakoztató volt, igazi könnyed kikapcsolódás. Szeretem az ilyeneket. Ezért olvasok például Leslie L. Lawrence könyveket, utoljára A szrinpók völgyében címűt, ami persze nem sci-fi, bár a Távol-kelet csodái sincsenek hozzánk sokkal közelebb, mint a jövőbeli társadalmak. (Folyt. köv.)
Curlup jelentés - Ezt olvastam mostanában / 1. szeptember 12, 2008
Posted by asterdroid in : sci-fi, könyv, SF, regény, földönkívüli, nyelv, bolygó, nemek, társadalom, olvasmány, óceán , 1 hozzászólásSikerült egy vidéki könyvesboltban rábukkannom a P. K. Dick sorozatra, köztük az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című klasszikusra, amire már rég fájt a fogam. Elolvastam, jó volt, kissé nyomasztó, és még mindig emésztem - szóval erről részletesebben csak akkor fogok tudni írni, ha majd még egyszer elolvasom, mert elég összetett, marhaságot meg nem akarok írni. Csak egy kiragadott motívumot: amikor már magad sem tudod, hogy android vagy-e vagy sem, akkor mi van?
Ugyanebben a könyvesboltban még sok jó sci-fit találtam, de érdekes módon PKD nem ott volt elhelyezve. Na mindegy, a nyár másik nagy élménye volt ez a regény, az Ajtó az óceánba, Joan Slonczewski amerikai biológus-író műve.
Egy óceán-bolygón élő, csupa nőkből álló társadalomról szól, ahol ismeretlen a háború, fejlettek a biológiai tudományok, a demokrácia olyan teljes, hogy azt már nem is annak hívják. Nyelvük, a Csere-nyelv kifejezi a kölcsönösséget, a maga teljességében értelmezett emberi kapcsolatokat. A természettel nemcsak harmóniában élnek, hanem egyszerűen olyannyira részének tekintik magukat, hogy annak ritmusa hatja át egész életüket, épségére tudatosan is vigyáznak, hiszen ettől az egyensúlytól függ az életük. A probléma csak az, hogy gazdasági érdekek miatt a Birodalom fennhatósága alá akarja vonni a bolygót. Pont ebben az időszakban él ott a főszereplő fiú, aki nemcsak megismeri az ott élőket és kultúrájukat, de azonosul is vele. A béke szeretete és a humanizmus, a partnerség és együttműködés, az egyén szabadsága és a társadalom érdeke, harmónia a természettel és egymással, mindez nagy hatással volt rám. Szerintem ez egy nagyon fontos könyv, olvassátok el!
(Folyt. köv.)
A bolyhok biológiája május 19, 2008
Posted by asterdroid in : földönkívüli, óceán, világ, exobiológia , 3hozzászólásMost egy kicsit visszatérek exobiológiai témámhoz:
A bolyhok biológiája
A kis gömb nagy élvezettel indult növekedésnek a vörös bolyhok védelmében. Azok táplálták, tisztogatták, melengették, egész burkot fontak köréje. Más gömbök is laktak a vörös bolyhok mezőin, kisebbek, nagyobbak, sőt olyanok is voltak, melyek a burokban már egészen differenciálódva, szerveket fejlesztve éldegéltek. A mező pedig lassan, szinte észrevehetetlenül mozgott.
A hidegebb óceánfenéken születő friss bolyhok egészen világosak voltak. Ahogy hónapról hónapra távolodtak szülőhelyüktől és mentek a melegebb óceánfenék felé, úgy váltak egyre vörösebbé. Néhány tized fok eltérés is elég volt, hogy útbaigazítsa őket. Persze előfordult, hogy a fenék domborzata zsákutcába vitte őket, például egy kiemelkedésre, ahonnan nem volt visszaút. A csapdába került bolyhok éldegéltek ott egy darabig, talán egy-két évig is, de aztán már nem bírták az egyre több fiatal bolyhot, akik szintén erre a vakvágányra kerültek. Ilyenkor egy kis részen elkezdtek halódni, leszakadtak a kőzetről és vagy elsodródtak, vagy, ha nem volt hullámzás, fiatal társaik hátát kezdték ellepni, mint valami fekély, és mérgezték őket elpusztult testükkel. Ez sokszor láncreakciót váltott ki és a kiemelkedésről egyre többen szakadtak le, legtöbbjük a kőzet egy morzsáját is magával rántva. Sok-sok év alatt lepusztultak az ilyen kiemelkedések, egyre alacsonyabbak lettek. A kisebbek el is tűntek, a karcsúbbak gyakran derékba törtek, de a legnagyobbak még évezredek után is kiemelkedtek.
A láncreakció-szerű leszakadások során, ha volt egy kis hullámzás, az élettelen bolyhok összeragadva, ragacsos, sötét, bordó vagy barna, oszló tömeggé álltak össze, úgy sodródtak az óceánban. Ha egy kisebb lény az útjukba került és hozzájuk ragadt, azt is elsodorták.
Azok a bolyhok, melyek nem kerültek csapdába és folyamatosan tudtak mozogni a melegebb aljzat felé, egyre élettel telibb vörös színt kaptak, nőttek, elágaztak. Az aljzathoz tapadva, annak ásványait szívták fel és az óceánfenék hőjét használták energiaforrásul. Ahogy nőttek, egyre több melegre volt szükségük, ezért elindultak a magasabb hőmérséklet felé. Az aljzathoz tapadó végük általában hat ágú volt, ebből egy-kettő mindig a környezetet tapogatta, melegség és ásványi anyagok után kutatva. A kőzet minden egyes atomját képesek voltak hasznosítani, így szép lassan koptatták az óceán fenekét. Középső részük felfelé nyújtózkodó, hajlékony test volt, apró lyukakkal, vagyis inkább a testüket alkotó fonalak közötti résekkel, melyeken behatolhatott a víz. Ezek a szálak valójában kis csövecskék voltak, ezek szállították a tápanyagot és az energiát a test felső részébe és falukon át beszívták a szükséges vizet. A felső részük újra sokfelé ágazott, ezekkel a kacsokkal tudták a gömböket megfogni és gondozni.
Minden gömb áldás volt számukra, mert a gömbök „melegvérűek” voltak, mindig bocsátottal ki hőt, ez pedig a termofil bolyhoknak nagyon fontos volt. Ásványi anyagok nélkül el tudtak lenni, legfeljebb nem növekedtek, de meleg nélkül nem létezhettek. Ezért a gömböket nemcsak a „hátukra” vették, hanem körbe is fonták, burokba zárták, még táplálták is. A gömbök pedig meghálálták a gondoskodást, a bolyhoktól kapott ásványi anyagokból és vízből nemcsak a saját testük növekedett, hanem folyamatosan hőt is termeltek.
Ahogy a bolyhok lassan haladtak a melegebb óceánfenék felé, a gömbök is növekedtek. Kifejlett állapotukban leváltak a bolyhokról és önálló életet kezdtek élni. A bolyhok ekkor már olyan meleg részen voltak, hogy szinte „nyaraltak” a gömbnevelés hosszú és fáradtságos munkája után. Telhetetlenségükben és persze ösztöneiktől hajtva, még tovább mentek, egyre forróbb területekre. Ha a sodrás ellenkező irányú volt, megálltak és spóráikat eregették. Azok egyesültek más egyedek spóráival, majd ha kellően hűvös aljzaton sikerült leereszkedniük a hullámzás megszűntekor, akkor növekedni kezdtek, aprócska, halványrózsaszín bolyhokká fejlődtek, majd megkezdték útjukat.
„Szüleik”, miután kieresztették spóráikat, kezdtek szétesni, szálaik elváltak egymástól, a fonalas „óceáni gyapjú” pedig felszállt a felszínre, ahol sok más élőlény táplálékául szolgáltak.