A bolyhok biológiája május 19, 2008
Posted by asterdroid in : földönkívüli, óceán, világ, exobiológia , 3hozzászólásMost egy kicsit visszatérek exobiológiai témámhoz:
A bolyhok biológiája
A kis gömb nagy élvezettel indult növekedésnek a vörös bolyhok védelmében. Azok táplálták, tisztogatták, melengették, egész burkot fontak köréje. Más gömbök is laktak a vörös bolyhok mezőin, kisebbek, nagyobbak, sőt olyanok is voltak, melyek a burokban már egészen differenciálódva, szerveket fejlesztve éldegéltek. A mező pedig lassan, szinte észrevehetetlenül mozgott.
A hidegebb óceánfenéken születő friss bolyhok egészen világosak voltak. Ahogy hónapról hónapra távolodtak szülőhelyüktől és mentek a melegebb óceánfenék felé, úgy váltak egyre vörösebbé. Néhány tized fok eltérés is elég volt, hogy útbaigazítsa őket. Persze előfordult, hogy a fenék domborzata zsákutcába vitte őket, például egy kiemelkedésre, ahonnan nem volt visszaút. A csapdába került bolyhok éldegéltek ott egy darabig, talán egy-két évig is, de aztán már nem bírták az egyre több fiatal bolyhot, akik szintén erre a vakvágányra kerültek. Ilyenkor egy kis részen elkezdtek halódni, leszakadtak a kőzetről és vagy elsodródtak, vagy, ha nem volt hullámzás, fiatal társaik hátát kezdték ellepni, mint valami fekély, és mérgezték őket elpusztult testükkel. Ez sokszor láncreakciót váltott ki és a kiemelkedésről egyre többen szakadtak le, legtöbbjük a kőzet egy morzsáját is magával rántva. Sok-sok év alatt lepusztultak az ilyen kiemelkedések, egyre alacsonyabbak lettek. A kisebbek el is tűntek, a karcsúbbak gyakran derékba törtek, de a legnagyobbak még évezredek után is kiemelkedtek.
A láncreakció-szerű leszakadások során, ha volt egy kis hullámzás, az élettelen bolyhok összeragadva, ragacsos, sötét, bordó vagy barna, oszló tömeggé álltak össze, úgy sodródtak az óceánban. Ha egy kisebb lény az útjukba került és hozzájuk ragadt, azt is elsodorták.
Azok a bolyhok, melyek nem kerültek csapdába és folyamatosan tudtak mozogni a melegebb aljzat felé, egyre élettel telibb vörös színt kaptak, nőttek, elágaztak. Az aljzathoz tapadva, annak ásványait szívták fel és az óceánfenék hőjét használták energiaforrásul. Ahogy nőttek, egyre több melegre volt szükségük, ezért elindultak a magasabb hőmérséklet felé. Az aljzathoz tapadó végük általában hat ágú volt, ebből egy-kettő mindig a környezetet tapogatta, melegség és ásványi anyagok után kutatva. A kőzet minden egyes atomját képesek voltak hasznosítani, így szép lassan koptatták az óceán fenekét. Középső részük felfelé nyújtózkodó, hajlékony test volt, apró lyukakkal, vagyis inkább a testüket alkotó fonalak közötti résekkel, melyeken behatolhatott a víz. Ezek a szálak valójában kis csövecskék voltak, ezek szállították a tápanyagot és az energiát a test felső részébe és falukon át beszívták a szükséges vizet. A felső részük újra sokfelé ágazott, ezekkel a kacsokkal tudták a gömböket megfogni és gondozni.
Minden gömb áldás volt számukra, mert a gömbök „melegvérűek” voltak, mindig bocsátottal ki hőt, ez pedig a termofil bolyhoknak nagyon fontos volt. Ásványi anyagok nélkül el tudtak lenni, legfeljebb nem növekedtek, de meleg nélkül nem létezhettek. Ezért a gömböket nemcsak a „hátukra” vették, hanem körbe is fonták, burokba zárták, még táplálták is. A gömbök pedig meghálálták a gondoskodást, a bolyhoktól kapott ásványi anyagokból és vízből nemcsak a saját testük növekedett, hanem folyamatosan hőt is termeltek.
Ahogy a bolyhok lassan haladtak a melegebb óceánfenék felé, a gömbök is növekedtek. Kifejlett állapotukban leváltak a bolyhokról és önálló életet kezdtek élni. A bolyhok ekkor már olyan meleg részen voltak, hogy szinte „nyaraltak” a gömbnevelés hosszú és fáradtságos munkája után. Telhetetlenségükben és persze ösztöneiktől hajtva, még tovább mentek, egyre forróbb területekre. Ha a sodrás ellenkező irányú volt, megálltak és spóráikat eregették. Azok egyesültek más egyedek spóráival, majd ha kellően hűvös aljzaton sikerült leereszkedniük a hullámzás megszűntekor, akkor növekedni kezdtek, aprócska, halványrózsaszín bolyhokká fejlődtek, majd megkezdték útjukat.
„Szüleik”, miután kieresztették spóráikat, kezdtek szétesni, szálaik elváltak egymástól, a fonalas „óceáni gyapjú” pedig felszállt a felszínre, ahol sok más élőlény táplálékául szolgáltak.
Two in One május 9, 2008
Posted by asterdroid in : sci-fi, könyv, SF, regény, földönkívüli, társadalom, olvasmány, világ, történelem, Zsoldos, Éden, Távolitűz , 3hozzászólásLegyen most kettő az egyben! Két olyan könyv, melyeket nemrég olvastam, de még nem volt időm írni róluk. Két klasszikus szerző, két földönkívüli világ, két kiváló regény.
Az első könyvet már nézegettem korábban is, kívülről persze. Egy elég visszataszító lény van az elején, meg más, nyálkás lényeknek tűnő alakok. Gusztustalan kinézetű egy könyv, mondhatom, de talán pont ezért izgatta a fantáziámat. Nemrég aztán el is olvastam.
Stanislaw Lem Éden című regényéről van szó. Az Éden bolygóra lezuhanó űrhajó legénysége idegen életformákkal és egy először érthetetlen civilizációval találkozik. Néha nem is olyan könnyű eldönteni, mit is látnak, mi mire való, ki kicsoda, és persze, hogy ellenségesek-e vagy nem. Egy idegen világ, mely érthetetlen, félreértelmezhető és félelmetes. Itt a Földön is sok a félreértés és az értetlenség a különböző társadalmak között, hát még egy földönkívüli civilizációval! Néha a rémület felülkerekedik a megismerés vágyán. A kapcsolatfelvétel pedig nem könnyű, kibogozhatatlan foszlányokból kell összerakni, hogy mit mond a másik. Van, amit nem lehet tudni, amit nem szabad tudni, amiről nem lehet beszélni. Az információ a diktatúra eszköze is lehet. Az információ hiánya annál inkább. Ha az happy end-nek számít, hogy a földiek végül el tudják hagyni a bolygót, akkor vegyük úgy, hogy jó a vége. Csak az zavar, hogy az öldöklés tovább folyik azon az űrből oly szép, éden nevű bolygón …
A másik könyv borítója inkább olyan Indiana Jones-os, régészeti leletek között egy férfi és egy nő, a háttérben viszont mégiscsak van valami scifis, egy világító csúcs, talán egy űrhajó. Aki még nem olvasott történelmi sci-fi regényt, tegye meg, Zsoldos Péter Távoli tűz című könyve érdekes és izgalmas olvasmány. Akár időutazásnak is tekinthetjük, de ezúttal nem a jövőbe, hanem a múltba. Gregor Man és társai egy idegen bolygón az emberi civilizáció bronzkorának megfelelő társadalmat találnak. Az ott élők is emberek, akik befogadják őket és városállamukban az ott maradó Gregor Man király lesz. A tudós király nem akarja átugrani az évezredeket, ezért felveszi szokásaikat, de lassan tudásával kiemeli népét a többi városállam közül.
Ebben a könyvben nem egy érthetetlen civilizációba csöppen a főszereplő, a szerzőnek mégis fel kellett építenie egy világot a földi történelem mintájára. Mondhatom, jól sikerült, kiválóan megírt minden részletében. A kalandok sem hiányoznak. Csaták, hadjáratok, szövetségek, árulás, politikai intrikák, szerelem – mind, mintha velem történt volna, annyival magával ragadott a történet. (A sok szereplőt még ki is jegyzeteltem, hogy tudjem mindig, ki kicsoda.)
Ugyanakkor a könyv végén az is kiderül, mennyire könnyű félreértelmezni a történelmet. Élvezetes és elgondolkodtató regény.
Fizika május 7, 2008
Posted by asterdroid in : sci-fi, SF, regény, földönkívüli, fizika, világ , hozzászólásNem tudom, ki hogy van ezzel, de a fizika sosem tartozott a kedvenc tantárgyaim közé. Nem volt vele gondom, de nem igazán érdekelt. A matek valahogy közelebb állt hozzám… Azt azonban be kell vallanom, hogy a hétköznapi élet jelenségeinek fizikája és a csillagászat mindig is érdekelt, csak az iskolában nem erről volt szó. Ma is sokszor fordulok a téma értőihez, ha valamire kíváncsi vagyok. Az utóbbi időben a tárgy egyik legjobb értőjétől „vettem órákat”, Arthur C. Clarke-tól.
Nagyon tetszik, hogy közérthető módon írja le azoknak a világoknak a fizikáját, ahol a történetei játszódnak. Ugyanakkor szereplői, akik leginkább emberek, meg kell, hogy küzdjenek a fizika törvényeivel, ezáltal nemcsak érthetővé, hanem izgalmassá is teszi a fizikát. Egy ismeretlen bolygó vagy más földönkívüli jelenség mindig félelmet kelt, ugyanakkor Clarke az olvasókban a tudásvágyat erősíti, azt az izgalommal vegyes örömöt, amikor új, eddig még nem tapasztalt jelenségeket figyelhetünk meg.
Először furcsa volt az Űrodüsszeia sorozat, amikor annakidején elkezdtem olvasni, de később megszerettem, egyre jobban lekötött. A 2010: Második Űrodüsszeia a kedvencem, mert ebben a karakterek és az emberi kapcsolatok is izgalmasak, ugyanakkor érthetőbb is, mint az első.
Most elolvastam a Randevú a Rámával-t, amit kezdő sci-fi barátoknak mindenképpen ajánlok, mert könnyen emészthető, ugyanakkor elgondolkodtató, nagyon jellemzően Clarke-regény.
A Föld felé egy ismeretlen égitest közeledik, melynek felderítésére az Endeavour napkutató űrhajót küldik. Az objektum a Ráma nevet kapja és az eddig valaha készített legnagyobb mesterséges tárgynak bizonyul. Az Endeavour űrhajósai Norton kapitány vezetésével sok csodát látnak a belsejében. Az először élettelennek látszó világ lassan – akarom mondani, elég gyorsan – feléled, ezzel zavarba ejti a felfedezőket és meglehetős zavart okoz a bolygók tanácsában is. Valahogy mindig azt képzeltem (és bizonyára ezzel nem vagyok egyedül), hogy ha egy idegen civilizációval találkozik az emberiség, akkor vagy ellenségesen, vagy barátságosan fognak viszonyulni a egymáshoz. A könyv szereplői is dilemmáznak, de úgy látszik, van egy harmadik lehetőség is …
A világ leírása nemcsak szemléletes és fantáziadús, hanem nagyon jól meg is szerkesztett, az az érzése az olvasónak, hogy ha meg lennének a feltételek hozzá a Földön, akár meg is lehetne építeni valamikor a jövőben, ha már eljutottunk arra a fejlettségi szintre. A legjobb benne, hogy felszítja az olvasó tudásvágyát, ugyanakkor erősíti a tiszteletet más kultúrák vagy civilizációk iránt. Hősei igazi hősök, kalandok és veszélyek idején helytálló, döntéshelyzetben erkölcsileg is mérlegelő, ugyanakkor ízig-vérig emberek, akikkel az olvasó szívesen azonosul.
Nem is tudom, hogy a vége happy end-e vagy sem, mindenesetre jól lekerekített és számomra pozitív kicsengésű, bár, ha jobban belegondolok, kicsit szomorú a tehetetlenség érzése, hogy egyszerűen, tudomást sem véve rólunk, a Ráma továbbrepül.
Vannak titkok, melyek jobb, ha azok is maradnak, hisz nem tudhatunk mindent, nem érthetünk mindent a körülöttünk levő világegyetemből. Pont ez sarkall újabb és újabb felfedezésekre. Engem ez a könyv motivál.
Azt hiszem Clarke-nak az irodalom egyben az ismeretterjesztés eszköze, de ez egyáltalán nem csökkenti műveinek irodalmi értékét, sőt! Ráadásul mindig időszerű, olvasás közben sokszor megnézem, mikor is írta, mert az ember nem hisz a szemének, olyan modern tudott lenni már negyven évvel ezelőtt is.
Ne azért olvassuk, mert most halt meg, hanem mert tényleg jó!
Vissza a parkolópályáról május 5, 2008
Posted by asterdroid in : sci-fi, könyv, SF, regény, földönkívüli, dimenzió, fegyver, olvasmány, betegség , 5hozzászólásHosszú szünet után újra visszatérek digitális megfigyelőállásomba. Orvosaink úgy találták, kigyógyultam abból a sugárbetegségből, amit a 3D és 4D közötti energiacsere során szenvedtem el. Parkolópályán voltam pár hétig, még operálni is kellett. Jelenleg is vannak enyhe energiavesztéses tüneteim, de már gyógyulok, jó úton vagyok, úgyhogy visszatérhettem a parkolópályáról.
Volt egy előnye annak, hogy kivontak a forgalomból, még pedig, hogy volt időm olvasni, már ha éppen nem voltam kiborulva attól, hogy tehetetlenségre kárhoztattak, gyorsuló ütemben vesztettem el energiáimat, illetve, hogy hangulataim feltűnően szélsőségesekké váltak.
Az elolvasott könyvekről és pár korábbi olvasmányomról is, melyekről eddig nem volt időm írni, beszámolok itt, a blogban. Kezdjük a legfurcsábbal, Philip K Dick Transz c. regényével! Először nem is ezt akartam elolvasni, hanem A szárnyas fejvadász regényalapját, mely eddig kimaradt, de nem találtam meg. Aki tudja, hol szerezhető be, szóljon!
Na mindegy, a lényegre térve a Transz kicsit megijesztett az elején. Egy pasiról szól, aki transzállapotban fegyverek tervrajzait készíti egy olyan világban, ahol a Keleti Blokk és a Nyugat közötti fegyverkezési verseny irracionális méreteket ölt, de mindenki tudja, hogy mindez csak elrettentésre szolgál. A titkosszolgálatok mindenkit figyelnek, a főszereplő Lars is bizonytalan, vajon mikor csinálják ki, vagy mikor roppan össze a transz okozta pszichózis következtében. Amikor idegen műholdak jelennek meg az égen és senki nem tud semmit, a kialakuló pánik összehozza a Keletet és a Nyugatot, Lars végre megismeri a titokzatos orosz médiumot, Lilót, akivel együtt próbálnak a transzállapotban valami új fegyvert találni a betolakodók ellen. Kiderül, minden igyekezetük hiábavaló, az eddigi transzállapotokban sem földönkívüli intelligenciával léptek kapcsolatba… A transz terve dugába dől, az emberiség saját erőből kénytelen felvenni a harcot. Előkerül egy jövőből jött veterán, aki valami csodafegyverről zagyvál, melyről kiderül, hogy egy soha komolyan nem vett játéktervező egyik agyszüleményéből fejlesztették ki. A játékfegyver megmenti a földet, végzetesnek bizonyul az idegek ellen, az összeesküvők és a hatalomra törő diktátor ellen, és mindenki ellen, akit likvidálni akarnak. A történet nehezen indult és számomra taszító volt a borítója, úgyhogy az elején kicsit nehezen haladtam vele. Számos utalást tartalmaz Kafka műveire és valahogy nem tudtam szabadulni a kastély-élménytől … Ráadásul, mikor már azt hittem, happy end lesz, a végén még mélyebb lett a kastély labirintusa … Hátborzongató volt. A modern társadalom pszichózisa és kétségbeesése mind benne van. Állam és egyén, demokrácia és diktatúra, de nehogy azt higgyük, hogy ezek a fogalmak azt jelentik, amit tanultunk róluk, talán csak illúzió, hogy racionális világban élünk. Érdemes elolvasni a könyvet, de utána lazításként nézz meg egy Kisvakondot, vagy valami hasonlót, különben becsavarodsz!
Bolyhok és csapdák április 4, 2008
Posted by asterdroid in : sci-fi, SF, földönkívüli, óceán , hozzászólásA mélység és a sötétség egyáltalán nem zavarta a gömböt. A bolyhok mindennel ellátták, amire szüksége volt: táplálták, tisztogatták, védelmezték, simogatták. Az óceánnak ezen a bolyhokkal sűrűn benőtt részén, ahol dúsan tenyésztek ezek a különböző színű és illatú lények, egészséges fejlődéséhez mindene megvolt.
A kedvencei a sárgák voltak, mert ők boldogság-feromonokat termeltek és valahányszor a közelükbe került, az olyan volt, mint egy fergeteges buli. Voltak olyan gömbök, akik nem is foglalkoztak semmivel, csak a sárgákat követték mindenhová. Ez a fajta függőség azonban sokszor tragédiához vezetett. Nem azért, mert a sárgák valami rosszat tettek volna, csak egyszerűen néha olyan vidékekre jutottak el, ahol a gömbökre számos ellenség fente a fogát. Egyszer ős is tanúja volt, mi történt a vele nagyjából egykorú Gilluonnal.
A sárgák milliméterről milliméterre haladtak lassan, naponta csak egész kis távolságokat téve meg. Gilluon a boldogságtól szinte önkívületi állapotban észre sem vette, hogy az óceán aljzatának egy lyukakkal szabdalt része felé közelednek. Ő csak ringatózott, álmodozott, becézgette a bolyhokat, hogy azok még több feromont termeljenek és szívta magába a bódító illatokat. A sárga boholytelep élvezte a lyukakat, izgalmasnak találták, szerettek bennük elbújni, majd előjönni. Mélyükön szinte mindig volt egy kis táplálék is, hol csak csápok és páncélok maradványai, hol szinte teljes állattetemek, mint például csápos zselévirágok, vagy bibircses savanyák. Ezeket nagy élvezettel fogyasztották, majd miután jóllaktak, odébbálltak a területről. Gilluon nem fogta fel, mi történik körülötte, pedig sok ideje lett volna rá, hogy visszaforduljon. Ő hiába látta, mi fog történni, nem tudott olyan gyorsan haladni az aljzaton, hogy utolérje Gilluont és a sárga bolyhokat még a veszélyes terület előtt. Kiáltásai, ha Gilluon egyáltalán meghallotta őket, nem jutottak el a tudatához. A sárga bolyhok bemásztak egy lyukba, de mivel Gilluon jóval nagyobb volt náluk, kint rekedt, leváltak róla a bolyhok és ő ott maradt a lyuk fölött pucéran, védtelenül és még mindig kábultan. Lassan kezdett elsodródni onnan, nem volt mibe kapaszkodnia.
Mire feleszmélt, már eltávolodott az aljzattól és a bolyhok nem érhették el. Amikor a nyílcsapda megjelent, Gilluon kétségbeesetten kezdett csillóival csapkodni. De nem volt esélye, hisen csak egészen lassan tudott úszni. Nem tudott kitérni a támadó nyílcsapda elől. Az nagy sebességgel fúródott Gilluon testébe majd azonnal elkezdte felemészteni.
Ő döbbenten nézte végig, ahogy Gilluon teste órák alatt egyre kisebb, külső hártyája egyre ráncosabb lett. A nyílcsapda csak akkor állt tovább, amikor a gömb teste már annyira összezsugorodott, hogy könnyű volt vele manőverezni. Ő visszamélyedt barna, zöld és lila bolyhai közé, azok féltőn betakarták és megnyugtatták. Csillói segítségével igyekezett a lyukak szabdalta óceánfenéktől minél messzebbre evickélni. Útközben találkozott sárga bolyhokkal, de rettegve elkerülte őket, inkább egy vele egy irányba haladó olajzöld csapathoz csatlakozott, akik nagy örömmel fogtak hozzá, hogy gondját viseljék. Később egy vörös boholytelepet talált, ami nagy ritkaságnak számít, ezért úgy döntött, kipróbálja az ő gondoskodásukat is.
Vándorlás április 3, 2008
Posted by asterdroid in : sci-fi, SF, földönkívüli, óceán , 1 hozzászólásMár hónapok óta vándoroltak az óceánban. Sokan közülük lemaradtak, esetleg partra is sodródtak, voltak akik egyszerűen elfáradtak. Az élboly viszont lankadatlanul úszott előre, bár tudták, már nem sokáig bírják. Egyre erősebb lett a sodrás.
Fred még jó erőben volt. Hátranézett és látta, hogy sok társa csak vergődik, vagy halálra fáradtan sodródik valamerre. Odakiáltott nekik:
- Erre! Ne a part felé!
Lehet, hogy nem hallották, mert nem indultak az élen járók után, akik határozott farkcsapásokkal haladtak, minden erejüket összeszedve.
Halion, Fred legjobb barátja egyre távolabb került tőle. Továbbra is úszott az ár ellen, de kezdte elveszíteni szokásos önbizalmát. “Csak az első maradhat meg” - dünnyögte magának.
Fred biztató pillantásokat vetett rá hátrafelé, de kiáltani már nem tudott. Ekkor egy nagy, nyálkás csomónak ütközött, amely magával sodorta. Elszáguldott Halion mellett, akit annyira megbénított a látvány, hogy alig maradt ideje elevickélni az útjukból.
- Szakadj le róla! - kiáltotta Halion, de Fred, bár próbálkozott, nem bírt kiszabadulni a ragacsos nyálkából.
Az ár nem lassult, inkább kezdett örvényleni. Egye-egy erősebb lökésnél Haliont és társait szédítő forgásban dobálta, vagy föl-le hintáztatta. Halion döbbenten látta, hogy sok további ragacsgombóc közeledik és társai sorra csapdába esnek. Ő maga is majdnem áldozatul esett egy nagy fekete gombócnak, mely elől csak az utolsó pillanatban sikerült elmanővereznie. Szinte az egész óceánt ellepték a ragacsok. “Honnan jönnek?”
Halion abbahagyta az úszást előrefelé, csak arra bírt koncentrálni, hogy ne sodorják el. Mire kezdett a ragacsok özöne végetérni, már sok társát veszítette el. ”Kicsit pihennem kell” - gondolta.
Nem emlékezett, mióta sodródott tehetetlenül az immár csendes óceánban. Körülötte szétszóródva még néhányan életben voltak a többiek közül is, de nem nagyon mozogtak. Lebegtek, végtagjaikat széttárva, eszméletlenül vagy alig ébren.
Ekkor egy hatalmas, életerős gömb tűnt fel. Az illatát máris nagyon jól lehetett érezni. “Milyen szép!” - ébredtek élmukból a fáradt vándorok.
Kicsit összeszedték magukat, letisztogatták testüket és a gömb felé fordultak. “Csodálatos! Ilyen szépet még sohasem láttam!” - gondolta Halion.
- Itt a megmentőnk! - kiáltotta valaki.
Már mindenki a gömböt bámulta, lenyűgözve szemlélték, szerelmesen áhítoztak utána, de sokan már nem voltak képesek rá, hogy el is induljanak felé. Halion is csak nehezen szedte össze magát, remegve, lassan indult meg a gömb felé. “Olyan gyönyörű!” A vágy felszabadította benne az eddig rejtőzködő energiákat. Egyre gyorsabban és elszántabban úszott.
Azok, akik elérték a gömböt, már böködték a felületét, bejutást keresve. Halion utolsó erejével felgyorsított és szinte nyílként suhant, minden maradék energiáját végtagjaiba összpontosítva. “Most vagy soha, édes szerelmem!”
Nekivágódott a gömbnek, hirtelen meg is szédült, szinte megbénult az ütés erejétől. Végtagjai rongyokként lógtak róla hátul, majd le is szakadtak. “Ó!” Úgy érezte belehal.
Minden elcsendesedett, csak a többiek dörömbölését lehetett tompán hallani. Halion csak sodródott valami sűrű, fényes anyagban. Mikor végre tudatára ébredt, hogy bent van, alig hitt az érzékszerveinek. Körülötte fényes, selymes, átlátszó anyag keringett, szinte cirógatta, melengette, babusgatta.
Mire a gömb középső, vörös magját elérte és feloldódott benne, már nem hallotta a többiek dörömbölését. Egylényegűvé vált a gömbbel, teste, lelke feloldódott a szerelmes találkozásban. Már gömbként érezte, hogy boldog.
A gömb lassan sodródott az óceánban, közben forgott egy kicsit, boldogan és elégedetten merült álmodozásba. Nemsokára lesüllyedt az óceán puha, bolyhos aljzatára, végiggurult egy kis lejtőn élvezkedve és megállt egy mélyedésben. A lágy bolyhok kezdték körülfonni a testét, letisztogatták, simogatták, megetették.
“Ó, milyen finom!” - gondolta és még jobban befészkelte magát.
Az óceán áramlatai elültek, utolsó hullámvererésük még kimosta a partra a sikertelen vándorok holttesteit. Néhány évszázadig nem lesz újabb vándorlás. Addig a gömb növekszik, s ha megérett rá az idő, kiúszik a partra, hogy életet adjon virgonc kicsinyeinek, a jövő vándorainak.
Pörgés - Spin március 26, 2008
Posted by asterdroid in : sci-fi, könyv, SF, regény, földönkívüli, Föld, bolygó, Mars, társadalom, olvasmány , 2hozzászólásTíznapos eltávon voltam, mikor is volt időm olvasni. Előre örültem, megmondom őszintén, hogy végre kezembe vehetem Robert Charles Wilson Pörgés (Spin) c. regényét. A történet három barátról szól, közülük Tyler Dupree az, aki elmeséli életüket attól fogva, hogy valakik körülzárják a Földet egy hártya-szerű valamivel. Nincs többé csillagfény, a Nap fénye moderált és a Pörgés-hártyán kívül száguld a valós idő. Benn, a védett Föld az apokalipszist várja, eluralkodik a kétségbeesés, hiszen a Nap közben óriásira nő.
Mindenki másképp éli meg a Pörgést, az emberi kapcsolatok, szerelmek is ennek megfelelően alakulnak. A barátok elsodródnak egymástól, majd újra találkoznak, végleg sosem szakadnak el. Egyikük, Jason, a világmindenség titkaira keresi a választ, a Föld megmentésén fáradozik. Testvére, Diane, elmenekül félelmei és érzelmei elől egy vallási szektába. Tyler pedig mindkettejük mellett kitart, segíti őket, az események sűrűjében is ott van, de magánemberként is, mások problémáiban is helytáll a zűrzavarban.
Nem lehet letenni, annyira izgalmas, klasszikus sci-fi, árnyalt szereplőkkel, igazi emberi történet, társadalomrajz, szóval igazi regény is egyben.
Ajánlom mindenkinek, nem csak SF rajongóknak, mert olyan témákat bonclogat, melyek mindannyiunkat érdekelhetnek.
Pörögj rá!
Aki nincs, nem volt és persze nem is lesz február 20, 2008
Posted by asterdroid in : földönkívüli, gyerek, gyerekek, bolygó, galaxis, nemek, munka, társadalom, szerep , hozzászólás(Akkeb 5.)
Éppen a szokásos tíz napos bázison való tartózkodás közben történt, hogy hírt kaptam az egyik gyerekemről, Hahituóról, hogy nagybeteg. Hogy mi a baja, azt máig nem tudtam meg, és mire visszajött a válasz a Kharhüunnie bolygóról, már letelt az eltávom és újra a Hatta bolygón voltam, tehát várnom kellett tíz napot.
Akkeb észrevette, hogy valami gond gyötör és próbált vigasztalni, a maga gyerekes módján persze, de azért jól esett. Az összes játékát odahozta nekem, megsimogatta a hátam és azt mondta:- Ne sírj!Hogy honnan vette, hogy sírok, azt nem tudom, és azt sem, miből gondolta, hogy egyáltalán szomorú vagyok. Annyira más a mi fajunk, mint az övék, egyszerűen nem értettem. Na mindegy, az a lényeg, hogy ő érezte, tudta, hogy baj van és próbált segíteni. A tíz nap során sokat voltunk csak úgy csendben, egymás mellett, és csak révedtünk a semmibe.
Egyik délután egy ilyen révedezés közben egyszer csak Akkeb felém fordult és hirtelen felugrott. Bebújt az ágy alá és nem volt hajlandó kijönni onnan. Mozdulatlan volt, nem tudtam, mi baja. Másnap is hiába közeledtem hozzá, elfutott előlem, de nem a fogócskázás módján, amikor szinte csalogatott, amíg közel nem értem, majd hirtelen elszökött kacagva. Nem. Rettegve menekült előlem.
Én meg csak leültem a sarokba és néztem magam elé. Nem értettem, mi történt, de tompa voltam, nem is igazán izgatott, egyfolytában csak arra tudtam gondolni, mi lehet az én Hahituómmal. Tudtam, hogy néhány óra múlva, amikor visszatérek a bázisra, megtudhatom végre.
- Hahituo meghalt – mondta a főnököm szárazon, amikor megkérdeztem, jött-e válasz a kérdésemre a Kharhüunnie bolygóról. – Kaphat 30 nap eltávozást a család meglátogatására.
Amikor a halála részleteiről kérdezősködtem, szinte alig tudtam meg valamit. Egyszerűen senki nem mondott semmit. A család nem beszélt róla, mintha nem is történt volna meg. A többi gyerekkel voltak elfoglalva, a családi tennivalókkal, senkit nem érdekelt Hahituo. Ezt annál is inkább furcsának találtam, mert nekem is volt egy testvérem, aki meghalt egy bánya beomlásakor és őt rendesen megsiratták, őt ábrázoló emléktárgyakat készítettek és tettek ki mindenhol az otthonunkban.
Keserűséget és nagy ürességet éreztem magamban, amikor visszatértem a bázisra. Nem nagyon tudtam ezt megosztani senkivel, mert mindenki a másnapi útra készülődött már. Csak a legjobb barátom, Fainkettyle szakított rám egy rövid időt közvetlenül indulás előtt.- Szóval meghalt? – kérdezte. – De mi volt a baja? Baleset?- Nem tudom – válaszoltam csalódottan. Nem is néztem Fainkettylére, úgy mormoltam:- Senki nem mond semmit. Mintha nem is létezett volna. Egyetlen tárgyat sem találtam, ami az övé volt, vagy őt ábrázolná.- Nincs, megszűnt?- Valahogy úgy.- Furcsa.Egy darabig hallgattunk, majd Fainkettyle rám nézett és közelebb jött hozzám. Szinte megérintett.- Csak egy esetről hallottam, amikor ennyire eltöröltek valakit. Aki nincs, nem volt és nem is lesz. De az tényleg szörnyű volt, jobb nem is gondolni rá.- Mi történt? – kérdeztem, bár nem voltam annyira kíváncsi a mások nyomorúságára éppen abban a pillanatban.
- Volt az iskolánkban valaki, aki … nem, nem hiszem, hogy Hahituóval is ez történt.
Majd, kis hallgatás után, miközben babrált a mütyürkéivel, újra hozzám fordult:
- Őt mindig nagyon életvidámnak írtad le, igaz?
- Az is volt. Úgy tudott örülni nekem, ha meglátogattam. És mindig kérdezősködött, meséljek neki a munkámról, hogy milyen volt amikor még nem volt gyerekem, milyen volt, amikor a testemben neveltem őt … Mindent tudni akart.
- Értem. Mesélj még róla.
Szép lassan, eleinte nehézkesen, elkezdtem az emlékeimet Hahituóról szavakba rendezni. A furcsa, nyomasztó érzelmek kezdtek átformálódni bennem.
Fainkettyle szociológus volt, olyan öreg volt már, hogy semmiféle szakmai kihívás nem tudta lázba hozni. Az utóbbi időben sokat foglakozott pszichológiával, spiritualizmussal és hasonlókkal. Érdekelte a hatták vallásossága is, sokat foglalkozott a hatta okkultizmussal is megfigyelései során, bár erről csak saját magának írt feljegyzéseket, jelentéseiben mindig csak szociológiai kérdésekkel foglalkozott.
Míg meséltem, csendben hallgatott, elővette csüintéjét és elgondolkodva szopogatta. Kissé hintázott is, öreg végtagjait himbálta. Néha hümmögött, bólintott, elmosolyodott, vagy elkomorult, de hintázott tovább. Végül, mikor kis időre elnémultam, csak ennyit mondott:- Értem. Megcsóválta a fejét.- Mennyire felkavart a rá való emlékezés! Ha a főnököd lennék, biztosan azt mondanám, ne gondolj rá. Ilyen egyszerű. Nincs, nem volt és nem is lesz.Nem szóltam, döbbenten meredtem rá.- Persze, mivel nem vagyok a főnököd, se fő-uhat nem vagyok, nem mondom, hogy felejtsd el. Csak gondolj rá nyugodtan. Idézd fel a szép emlékeket. És majd ha visszajöttünk, megbeszéljük. De most sajnos nincs idő mindent végigcsámcsogni.- Sajnos.- Nem, ez nem baj. Csak gondolkodj el róla, idézd fel az emlékét. Sőt, azt mondom, nagyon is fontos, hogy ne felejtsd el! Ha visszajöttünk, lesz tíz napunk mindent megbeszélni.
Munka - Család február 14, 2008
Posted by asterdroid in : földönkívüli, gyerek, gyerekek, nemek, család, munka, hivatás, szex, társadalom, szerep , hozzászólásVannak gyerekeim. Csak nem velem vannak. Néha meglátogatom őket. Olyankor elgondolkodom azon, miért kell nekem a saját családomból kitaszítottan élnem. Miért van, hogy akiket a tulajdon testemben hordoztam, és az én saját testemből van a testük, alig ismernek?
Talán ez a fájdalmas valóság indított arra, hogy a gyerekekkel próbálkozzam, amikor a hattákat kellett megfigyelnem és tanulmányoznom. Nagyon jól esett Akkebbel játszani, például sokat labdáztunk, kergetőztünk, bújócskáztunk. Ugyanezt a saját gyerekeimmel nem tehetem meg. Hogy miért?
Mert nálunk a hozzám hasonlók dolga a gyermekszülés, majd pedig a társadalom javának szolgálata kemény kétkezi munkával, vagy a tudomány, illetve a művészetek terén. A gyerekemet a két másik szülő neveli, ezt családnak hívják. Én viszont nem vagyok tagja.
Uhat vagyok. Ez olyan, mintha azt mondanám: örök magányra ítélt. A másik két nem tagjai, a timmuezek és a tihlykaiok élvezik a családi élet minden örömét. Keveset dolgoznak, csak éppen annyit, hogy ne nagyon vonja el őket a családtól. Mi, uhatok, viszont választott életpályánkon fel kell áldozzuk magunkat a közjóért. Mi tartjuk el a társadalmat. Igaz, aki tehetséges, azt semmi és senki sem akadályozza, hogy a számára legérdekesebb területen dolgozzon. A munka nemesít …
Képzeld el, hogy két másik személlyel párosodsz (ez nálunk hármasban folyik), az együttlétből terhes leszel, mert uhat vagy. A másik kettő tovább párosodhat más uhatokkal is, annyit szexelnek, amennyit akarnak, közben te a testedből élő, a benned növekedő utóddal vagy elfoglalva. Azok feléd se néznek, mit érdekli őket egy uhat, csak azért kellettél, hogy szülj nekik. Aztán, amikor nagy kínok között megszülsz, elveszik tőled a gyereked, nem is láthatod jó darabig, mert őket kell hogy megszokja először, elvégre ők lesznek a szülei. Te meg 30 napi távollét után mehetsz vissza dolgozni és csak akkor láthatod a saját gyerekedet, amikor már 3 éves. Ekkor meghívnak a „családodhoz”, hogy lásd és ha a timmuez és tihlykai párod úgy akarja, akkor párosodj velük újra. Persze lehet, hogy közben már több gyerekük is lett, akiket valaki más szült, nem te.
A gyerekek között kb. 50% uhat, 25-25% timmuez illetve tihlykai. Általában legalább 4-5 gyerek van egy családban, de nem ritka a 10 gyerek, van ahol még több. Nagy család kell, sok uhat, hogy legyen, aki dolgozik.
Az is igaz, hogy jól megfizetnek a munkánkért, megbecsülnek, és pihenés is jár, tehát bele sem döglünk. Mindegyikünknek lehet hobbija, akár több is, szellemileg is, fizikailag is fel tudunk töltődni. Történelmünk nagy cselekedeteit is mind uhatok tették, a társadalom megbecsül minket. A timmuezek és a tihlykaiok viszont az utódnevelés gondjaival vannak elfoglalva éjjel-nappal, nincs pihenő, hobbi, vagy ilyesmi, esetleg csak egy-két ellopott órácska. Életük vége felé persze már egyre kevesebb a gondjuk, a gyerekek felnőttek, a felelősségük csökken, élvezik az unokáikat, dédunokáikat. Mi viszont életünk utolsó leheletéig a hivatásunknak élünk. Ha nem tennénk, éhen is halnánk, mert rólunk nem gondoskodik a társadalom, ha abbahagyjuk a munkát. Arra neveltek minket, hogy egész életünkben a szakmai dicsőséget keressük, a szakmai sikereket hajszoljuk, soha ne hagyjuk abba.
A legtöbben közülünk ezt is teszik, nem foglalkoznak mással, csak a hivatásukkal. Vannak, akiknek még hobbijuk sincs, beszűkülnek, viszont a pályájukon a legmagasabb szintre jutnak. Ezek a szakbarbárok a legjobban megfizetett, legmegbecsültebb tagjai a társadalomnak.
Engem azért ennyire nem hajt a siker utáni vágy. Sok minden érdekel, bele-bele kapok ebbe-abba, munka után igyekszem kikapcsolódni és a hobbijaimnak élni.
Érintés január 30, 2008
Posted by asterdroid in : földönkívüli, kommunikáció, érintés , hozzászólás(Akkeb 3.)
Mikor már jó ideje nézegettük egymást Akkebbel, kezdtem úgy érezni, nem fél tőlem. Észrevettem, hogy esténként, elalvás előtt, játszik a játékaival, beszél hozzájuk és ügyet sem vet rám. Szüleinek sem emlegette, hogy megint ott voltam, ők pedig nem nagyon kérdezték, találkozott-e velem.
A megfigyelési szakaszok tíznaposak voltak, emiatt tíz napon át minden este ott voltam Akkeb szobájában, majd tíz napig nem, aztán kezdődött minden elölről. Az egyik távolléti időszak után, amikor újra megjelentem Akkebnél, nagy meglepetésemre, odaszólt nekem:
- Szia!
Úgy meglepődtem, hogy ijedtemben összehúztam magam. Nem is tudtam, mit csináljak. Akkeb is meglepődött reakciómon, de aztán hívó mozdulattal fordult felém.
- Gyere! - mondta halkan.
Felocsúdva álmélkodásomból kicsit közelítettem hozzá, de nem akartam megijeszteni. Akkeb egy darabig nézett engem kicsi ágyából, úgy láttam, egyáltalán nem fél. Még közelebb mentem.
Sajnos még akkor nem tudtam vele beszélni. A nyelvüket már értettük, írásban, különösen digitális eszközökkel már tudtunk volna kommunikálni, de erre vonatkozólag a bázis határozott tiltást fogalmazott meg, és persze Akkeb még nem tudott írni-olvasni. Viszont beszélni meg mi nem tudtunk velük, mert nem tudtuk úgy képezni a hangokat, ahogy a hatták, de még hasonlóan sem. Egyébként is, a bázis tiltása erre is vonatkozott. Szóval, mivel nem tudtam vele beszélni, megvártam, amíg ő szól, vagy mutat valamit. Még közelebb mentem és kicsit előre nyújtóztam úgy, hogy ha el akar érni, neki is közelebb kell jönnie hozzám.
Először meglepetten nézett, talán kicsit meg is ijedt, de a kíváncsisága erősebbnek bizonyult. Odajött, különböző érzékszerveivel próbálta felmérni, milyen a testem, milyen is vagyok én. Olyan amőba-szerű, kicsit villódzó, de sötét látványt nyújtottam, azt hiszem. Türelmesen vártam, próbáltam nem mozogni, de amikor óvatosan hozzám ért, az nagyon furcsa volt, szinte tűszúrás-szerű, elkaptam magam és azt hiszem, el is szürkülhettem.
Ő is megijedt, hátrahőkölt egy kicsit és nem jött közelebb. Később elmondta nekem, milyen érzés volt hozzám érni. Mintha valami nagyon súlyos és sűrű ragadta volna meg azt az icipici részét a csápjának, amivel elért. Nem is érti, mondta később, hogy ilyen súlyos és sűrű érzést hogy kelthetett egy ilyen kicsi felületen való érintkezés.
Aznap este már nem közeledtünk tovább. Csak néztük egymást egy darabig, aztán Akkeb elaludt. Még sokáig ott kucorogtam a sarokban és gondolkodtam, aztán már hajnalodott, amikor kisurrantam.
Másnap este hasonlóan kezdődött minden, de már mindketten fel voltunk készülve az érzésre, ami ránk vár. Megkockáztattunk egy hosszabb érintést is, ugyanaz a furcsa érzés kísérte, de míg első alkalommal szinte fájt az a tűszúrás-szerű érintés, ezúttal már nem tűnt olyan borzasztónak. Viszont kellemesnek sem mondanám. Az biztos, hogy Akkeb nagyon bátran viselkedett. Későbbi elmondása szerint nagyon félt attól a sűrű és nehéz valamitől, ami nem is én voltam, inkább az érintésem. De azt valahogy érezte, hogy tőlem nem kell tartania. Azt hiszem, bízott bennem.
Néhány másodperc érintés mindkettőnknek elég volt. Ezúttal lassan húztuk el a kezünket. Számomra bizsergető érzés volt, ahogy az a tűszúrás-szerű furcsa érzés kezdett távolodni. Talán Akkebnek is kellemes érzés lehetett, mert lassan húzta el a kezét, majd néhány másodperc múlva már nyújtotta ismét. Ezúttal nem tartottuk ki az érintést, hanem rögtön elkezdtük lassan széthúzni a kezeinket és mihelyt eltávolodtak, újrakezdtük. Így ment ez a „simogatás” egy darabig, közben mindketten megnyugodtunk.
Ebben a tíznapos ciklusban ezt folytattuk. Lassan más testfelületeinket is engedtük, nekem például jólesett a (mondjuk úgy) hátam és a vállam simogatása, Akkebnek a feje körüli furcsa kinövések (csápkezdeményei) cirógatása. Ha ezeket simogattam, sokszor furcsa, mély, morgás-szerű, elégedett hangot adott és úgy fordult, hogy minél jobban elérjem őket.
Aztán megint tíznapos szünet következett. A bázison sokat agyaltunk a történteken. A többieknek még nem sikerült hasonló eredményt elérniük, nem volt összehasonlítási alapunk. Megvizsgáltak, nem okozott-e bármilyen sérülést, pszichológiai hatást az érintkezés. Szörnyű volt, napokig kurkásztak bennem, rajtam, az agyamban, mindenféle hülye teszteket végeztek, még karanténba is raktak. Persze mindezt „az én, jól felfogott érdekemben”. Hogy majdnem belepusztultam, mikor hat napig nem adtak enni és közben még szurkálgattak, megcsapolták testnedveimet, leborotváltak, szőrt növesztettek rajtam, megsütöttek, megfőztek, lefagyasztottak, felhevítettek, még ki is lapítottak, az nem nagyon izgatta őket. Ha belehaltam volna, persze azzal azt az elméletüket látták volna igazolódni, hogy a hatták legyengítettek, megfertőztek, tönkretettek, összezavarták elmémet, vagy valami hasonló.
Egész végig az a furcsa érzés motoszkált bennem, lehet hogy van egy ellenségem, aki így akar megszabadulni tőlem. Csakis az a tudat erősített meg, hogy valami olyat fedeztem fel, amit mások még nem és ezt a tudást további találkozások során szeretném gazdagítani. Végül a nagyfőnökhöz küldtek, akivel megtárgyaltuk a történteket. Megrótt, hogy engedély nélkül léptem fizikai érintkezésbe egy hattával. Nem tudta eldönteni, végül is jó-e ez vagy sem, de ha már megtörtént és semmi rossz hatást, sérülést, stb. nem okozott, úgy döntöttünk, folytassam a kísérletet belátásom szerint, persze a beszédet kivéve.