Érintés január 30, 2008
Posted by asterdroid in : földönkívüli, kommunikáció, érintés , hozzászólás(Akkeb 3.)
Mikor már jó ideje nézegettük egymást Akkebbel, kezdtem úgy érezni, nem fél tőlem. Észrevettem, hogy esténként, elalvás előtt, játszik a játékaival, beszél hozzájuk és ügyet sem vet rám. Szüleinek sem emlegette, hogy megint ott voltam, ők pedig nem nagyon kérdezték, találkozott-e velem.
A megfigyelési szakaszok tíznaposak voltak, emiatt tíz napon át minden este ott voltam Akkeb szobájában, majd tíz napig nem, aztán kezdődött minden elölről. Az egyik távolléti időszak után, amikor újra megjelentem Akkebnél, nagy meglepetésemre, odaszólt nekem:
- Szia!
Úgy meglepődtem, hogy ijedtemben összehúztam magam. Nem is tudtam, mit csináljak. Akkeb is meglepődött reakciómon, de aztán hívó mozdulattal fordult felém.
- Gyere! - mondta halkan.
Felocsúdva álmélkodásomból kicsit közelítettem hozzá, de nem akartam megijeszteni. Akkeb egy darabig nézett engem kicsi ágyából, úgy láttam, egyáltalán nem fél. Még közelebb mentem.
Sajnos még akkor nem tudtam vele beszélni. A nyelvüket már értettük, írásban, különösen digitális eszközökkel már tudtunk volna kommunikálni, de erre vonatkozólag a bázis határozott tiltást fogalmazott meg, és persze Akkeb még nem tudott írni-olvasni. Viszont beszélni meg mi nem tudtunk velük, mert nem tudtuk úgy képezni a hangokat, ahogy a hatták, de még hasonlóan sem. Egyébként is, a bázis tiltása erre is vonatkozott. Szóval, mivel nem tudtam vele beszélni, megvártam, amíg ő szól, vagy mutat valamit. Még közelebb mentem és kicsit előre nyújtóztam úgy, hogy ha el akar érni, neki is közelebb kell jönnie hozzám.
Először meglepetten nézett, talán kicsit meg is ijedt, de a kíváncsisága erősebbnek bizonyult. Odajött, különböző érzékszerveivel próbálta felmérni, milyen a testem, milyen is vagyok én. Olyan amőba-szerű, kicsit villódzó, de sötét látványt nyújtottam, azt hiszem. Türelmesen vártam, próbáltam nem mozogni, de amikor óvatosan hozzám ért, az nagyon furcsa volt, szinte tűszúrás-szerű, elkaptam magam és azt hiszem, el is szürkülhettem.
Ő is megijedt, hátrahőkölt egy kicsit és nem jött közelebb. Később elmondta nekem, milyen érzés volt hozzám érni. Mintha valami nagyon súlyos és sűrű ragadta volna meg azt az icipici részét a csápjának, amivel elért. Nem is érti, mondta később, hogy ilyen súlyos és sűrű érzést hogy kelthetett egy ilyen kicsi felületen való érintkezés.
Aznap este már nem közeledtünk tovább. Csak néztük egymást egy darabig, aztán Akkeb elaludt. Még sokáig ott kucorogtam a sarokban és gondolkodtam, aztán már hajnalodott, amikor kisurrantam.
Másnap este hasonlóan kezdődött minden, de már mindketten fel voltunk készülve az érzésre, ami ránk vár. Megkockáztattunk egy hosszabb érintést is, ugyanaz a furcsa érzés kísérte, de míg első alkalommal szinte fájt az a tűszúrás-szerű érintés, ezúttal már nem tűnt olyan borzasztónak. Viszont kellemesnek sem mondanám. Az biztos, hogy Akkeb nagyon bátran viselkedett. Későbbi elmondása szerint nagyon félt attól a sűrű és nehéz valamitől, ami nem is én voltam, inkább az érintésem. De azt valahogy érezte, hogy tőlem nem kell tartania. Azt hiszem, bízott bennem.
Néhány másodperc érintés mindkettőnknek elég volt. Ezúttal lassan húztuk el a kezünket. Számomra bizsergető érzés volt, ahogy az a tűszúrás-szerű furcsa érzés kezdett távolodni. Talán Akkebnek is kellemes érzés lehetett, mert lassan húzta el a kezét, majd néhány másodperc múlva már nyújtotta ismét. Ezúttal nem tartottuk ki az érintést, hanem rögtön elkezdtük lassan széthúzni a kezeinket és mihelyt eltávolodtak, újrakezdtük. Így ment ez a „simogatás” egy darabig, közben mindketten megnyugodtunk.
Ebben a tíznapos ciklusban ezt folytattuk. Lassan más testfelületeinket is engedtük, nekem például jólesett a (mondjuk úgy) hátam és a vállam simogatása, Akkebnek a feje körüli furcsa kinövések (csápkezdeményei) cirógatása. Ha ezeket simogattam, sokszor furcsa, mély, morgás-szerű, elégedett hangot adott és úgy fordult, hogy minél jobban elérjem őket.
Aztán megint tíznapos szünet következett. A bázison sokat agyaltunk a történteken. A többieknek még nem sikerült hasonló eredményt elérniük, nem volt összehasonlítási alapunk. Megvizsgáltak, nem okozott-e bármilyen sérülést, pszichológiai hatást az érintkezés. Szörnyű volt, napokig kurkásztak bennem, rajtam, az agyamban, mindenféle hülye teszteket végeztek, még karanténba is raktak. Persze mindezt „az én, jól felfogott érdekemben”. Hogy majdnem belepusztultam, mikor hat napig nem adtak enni és közben még szurkálgattak, megcsapolták testnedveimet, leborotváltak, szőrt növesztettek rajtam, megsütöttek, megfőztek, lefagyasztottak, felhevítettek, még ki is lapítottak, az nem nagyon izgatta őket. Ha belehaltam volna, persze azzal azt az elméletüket látták volna igazolódni, hogy a hatták legyengítettek, megfertőztek, tönkretettek, összezavarták elmémet, vagy valami hasonló.
Egész végig az a furcsa érzés motoszkált bennem, lehet hogy van egy ellenségem, aki így akar megszabadulni tőlem. Csakis az a tudat erősített meg, hogy valami olyat fedeztem fel, amit mások még nem és ezt a tudást további találkozások során szeretném gazdagítani. Végül a nagyfőnökhöz küldtek, akivel megtárgyaltuk a történteket. Megrótt, hogy engedély nélkül léptem fizikai érintkezésbe egy hattával. Nem tudta eldönteni, végül is jó-e ez vagy sem, de ha már megtörtént és semmi rossz hatást, sérülést, stb. nem okozott, úgy döntöttünk, folytassam a kísérletet belátásom szerint, persze a beszédet kivéve.
A hatták megfigyelése január 25, 2008
Posted by asterdroid in : földönkívüli, dimenzió, kommunikáció, megfigyelés, gyerekek, birodalom, bolygó, galaxis , hozzászólás(Akkeb 2.)
Az első néhány találkozás ugyanúgy folyt, mint korábban. Csak néztük egymást, én a sarokból, Akkeb pedig a kicsi ágyából.
Hogy hogy kerültem Akkeb szobájába? Ott kezdem, hogy a bolygójukra hogy kerültünk.
Már régóta próbáltunk más bolygókon telepeket létesíteni, mert otthonunk, a Kharhüunnie túlnépesedett, erőforrásaink kezdtek elapadni, ásványkincseink fogytak, a bányák kimerültek és a bolygó állapota oly mértékben megváltozott, hogy határt kellett szabnunk a gazdasági fejlődésnek. Aki jobb életet akart, új üzleti vállalkozást, fejlesztéseket, azokat nagyon szorongatták ezek a körülmények, de nem tehettünk mást. A fejlődés egyetlen útja az volt, ha másik bolygóra költözünk.
Sokáig tartott, mire megtaláltuk. A Szanniellet bolygó nem volt messze, és nagyon hasonlított a Kharhüunniére. Volt víz, a légkör és a hőmérséklet is elviselhető volt. Viszont erőforrások és ásványkincsek tekintetében nem volt túl gazdag. A telepek felépítése nem ment valami gyorsan, de nem is kellett túl igényesnek lennünk.
Először azokat telepítettük ki a Szannielletre, akik a Kharhüunnie legjobban túlnépesedett és legszegényebb részein éltek. Bár mesterségesen kialakított környezetben kellett boldogulniuk, a rendelkezésre álló technikával elegendő élelmet tudtak termelni maguknak. Azt a kevés ásványkincset azonban, amit ki lehetett bányászni a Szannielletből, kezdték hamar felélni, tehát új utakat kerestek. Szerencsére a kitelepített szegény gyerekek között sok tanulékonynak és ötletgazdagnak bizonyult, hamar rájöttek, hogyan használják a szomszédos bolygók ásványkincseit.
Néhány évtizeden belül hatalmas fejlődés következett be és egyre mélyebben hatoltak be más naprendszerekbe is, használható ásványkincsek után kutatva. A Szanniellet gazdaságilag megerősödött és folyamatosan igényelt egyre több munkást a Kharhüunniéről. Bár az anyabolygó megmaradt politikai központnak, egyre több polgára vándorolt ki a sokasodó telepekre, hogy szerencsét próbáljon. Úgy tűnt, a világunk problémái kezdenek megoldódni, a bányákból folyamatosan érkezett az import, az erőforrások kezdtek végtelennek tűnni.
Ahogy egyre messzebb merészkedtünk a galaxisunkban, a szannielletiek átvették a felfedezőutak nehéz és veszélyes munkáját. Etikai kérdések nem nagyon izgatták őket, ezért ahol csupán primitív lényeket találtak, nem haboztak behatolni és kiaknázni a bolygó ásványkincseit. Hogy mennyire maradt meg a megbolygatott élővilág, nem nagyon foglalkoztatta őket; egy-két egysejtűvel több vagy kevesebb, mindegy volt nekik.
Ebből persze adódott probléma is. Mivel nem foglalkoztak ezekkel a primitív életformákkal, nem is figyelték, hogy nem hurcolják-e egyik bolygóról a másikra őket. Többször is volt példa fertőzésekre, amelyek sok áldozatot követeltek és csak kegyetlen elkülönítéssel lehetett megfékezni őket. Bár idővel szigorú szabályokat vezettek be, a veszély nem múlt el.
Mikor viszont a Hatta bolygóra érkeztek a szanielletiek, ott fejlett, technikai civilizációt találtak. Éppen ezért óvatosan közelítették meg őket, nem nagyon akarták, hogy idő előtt felfedezzék őket a hatták. Rájöttek, hogy nem nagyon érzékelnek minket, legalábbis nem elég jól. Kharhüunnie úgy döntött, megfigyelőket kell küldeni és óvatosan körülnézni. Ha nem is tudunk a Hatta bolygón bányászni, akkor is fontos, hogy ne akadályozzák a többi bolygón folytatott tevékenységünket. Bár nem rendelkeztek annyira fejlett technikával, hogy bolygójukon kívül komoly támadást indíthattak volna, már volt űrtechnikájuk, igaz viszonylag kezdetleges.
Így kerültem a Hatta bolygóra, kommunikációs megfigyelőként. Az volt a dolgom, hogy figyeljem a kultúrájukat, szokásaikat, kommunikációjukat, és idővel tanuljam meg nyelvüket (legalább egy-két dialektust), majd ha szükség lesz rá, közvetítőként dolgozzam. Mások is voltak persze, akik ugyanezt a feladatot kapták. A bolygó különböző pontjain, kisebb-nagyobb időeltolódással jelentünk meg. Védőfelszerelésre nem volt szükségünk, úgy tűnt a Hatta bolygón nem voltak olyan kórokozók, melyek veszélyesek lettek volna ránk. Azért minden nap, mielőtt visszatértünk volna a bázisra, fertőtlenítő és csírátlanító kezelést kaptunk. Az egész küldetésben ez volt a legrosszabb.
A hatták nem nagyon foglalkoztak velünk, mert ártani nem ártottunk senkinek, csak itt-ott megjelentünk. Mivel azonban nem tudtak rendesen érzékelni minket, féltek tőlünk. Azt hitték valami kísértet-félék vagyunk, hiszen megjelenésünk állandóan változó, kissé villódzó, de alapjában véve sötét volt. A legtöbben persze nem találkoztak velünk soha életükben és csak szóbeszédnek tartották a rólunk szóló meséket. Parancsba kaptuk, hogy ne keltsünk feltűnést, ezért sosem mutatkoztunk egyszerre több hatta előtt, mindig csak egy láthatott.
Mivel a hatták a negyedik dimenziót alig érzékelték, az általuk készített tárgyak is javarészt háromdimenziósok voltak, így könnyen járkálhattunk közöttük a negyedik dimenziót is használva anélkül, hogy megláttak volna. Persze számukra rejtélyesek voltunk, de nem is gondoltak arra, hogy a galaxis egy más részéből érkezett idegenek lehettünk volna.
Mikor Akkebékhez mentem, már jó ideje a Hatta bolygón voltam. Volt már sok ismeretem a kultúrájukról és a nyelvükről, és számos hattával találkoztam már. Általában hatalmas ijedtséget keltett felbukkanásom és sokat gondolkoztam azon, hogyan tudnék úgy kapcsolatot teremteni velük, hogy ne féljenek tőlem. Talán még azt is megértenék, honnan jöttem.
Telt az idő, mi próbálkoztunk a Hatta bolygón, tettük a dolgunkat, megfigyeltünk, jelentettünk, meg minden. Közben nagy politikai változások mentek végbe a Kharhüunnién és a Szannielleten. Az anyabolygót már nem a legszegényebbek hagyták ott a legnagyobb számban, hanem a leggazdagabbak. Szépen áttelepültek a Szannielletre és az ottani központot fejlesztették tovább. Hamar eljött az idő, amikor a Karhüunnie befolyása a birodalomra oly mértékben lecsökkent, hogy a lázadások és a merényletek mindennapossá váltak. Most nem részletezem a folyamatokat, de a lényeg az, hogy egy Jabbeöttui nevű elnök szedte ráncba a politikai életet kemény intézkedéseivel és azzal, hogy az egyébként minden területen virágzó és hatékonyan működő Szannielletbe helyezte át a központot.
Mi a Hatta bolygón és a galaxis többi részén, a központtól távol élő többiek, csak azt vettük észre, hogy az utasításokat már nem a Karhüunniéről, hanem a Szannielletről kapjuk. A feladatunk nem változott, de több évtizedes munka után már annyi mindent tudtunk a hattákról, hogy úgy gondoltuk, ha kapcsolatba lépnénk velük, békésen meglennénk és bizonyára együtt tudnánk működni. Nem gondoltunk gyarmatosításra, inkább csak tapasztalatcserére, békés egymás mellett élésre. Na persze, hogy a politikusainknak mi járt a fejében, azt nehéz volt megmondani.
Amikor elérkezett az idő és a Szanniellet utasította a bázist, hogy ha óvatosan is, de kezdjük el keresni a személyes kapcsolatot a hattákkal, sokat próbálkoztunk. Persze kifejlett egyedekkel, azaz felnőttekkel próbálkoztunk, de nagyon kevés sikerrel. Ekkor felvetettem, hogy próbáljuk meg ivaréretlenekkel (hogy jobban megértsétek: gyerekekkel). Talán ők tanulékonyabbak, nyitottabbak, talán nagyobb remény van arra, hogy mire felnőttek lesznek, egyszerűen megszokják, hogy egy más bolygóról származó faj él közöttük.
Akkebbel való találkozásaim igazolták ezt az elképzelést és a többiek közül is sokan megpróbálkoztak gyerekek meglátogatásával. Voltak, akik sikerrel jártak, ennek ellenére feletteseink nem nagyon bíztak benne, hogy a gyerekeken keresztül eljutunk addig, hogy tárgyalni tudunk majd a hatták vezetőivel.
Közben a hatták technikai fejlődése eljutott odáig, hogy komolyan fürkészni kezdték a galaxisukat. Úgy tűnt, csak idő kérdése, hogy felfedezzék bányászati tevékenységünk nyomait, illetve a bázist. Úgy döntöttünk, a bázist áthelyezzük messzebbre, járműveinket nem tároljuk a bolygón és csak ritkábban térünk vissza a bázisra. Addig egyesével jöttünk-mentünk a bolygó és a bázis között, mindenki a saját járművén, attól kezdve viszont adott gyülekezési helyen és időben kellett megjelennünk, és a bázis által küldött járművel tudtunk csak közlekedni. Ez azzal járt, hogy keményebb biztonsági intézkedéseket kellett foganatosítanunk nehogy észrevegyenek, ugyanakkor meg kellett tanulnunk hosszabb-rövidebb ideig élni a Hatta bolygón. Nem volt egyszerű. Először csak egy-két napig, majd egyre hosszabb időre maradtunk a bolygón, egyre komolyabb felszereléssel és álcázó berendezéssel.
Akkebbel való első találkozásom idején már képesek voltunk húsz napig egyfolytában a bolygón maradni, de biztonsági okokból tíz napos ciklusokban dolgoztunk. Tíz nap a Hatta bolygón, tíz nap a bázison. Ennek lejártával a bázis egy járművével visszaérkeztek az előző „műszak” megfigyelői a bázisra, a következő „műszak” pedig átment a bolygóra. Voltak, akik ugyanarra a megfigyelőhelyre mentek, ahonnan egy társuk visszajött, például akik kormányokat, politikai tárgyalásokat figyeltek meg, vagy kutatási folyamatokat kísértek figyelemmel. Mások, mint én is, kapcsolatteremtő projekteken dolgoztak, ezek egyéni feladatok voltak.
Mondhatjuk úgy, az én egyik projektem az Akkebbel való kapcsolatfelvétel volt.
A kód január 22, 2008
Posted by asterdroid in : blog, földönkívüli, dimenzió, Föld, kommunikáció, nyelv , 1 hozzászólásKommunikációs megfigyelőként az a feladatom, hogy vizsgáljam, különböző fajok hogy kommunikálnak. Nemcsak a Földön, de más világokon is. Jó pár nyelvet is megtanultam már.Mindenféle emberi kommunikációt tanulmányozok, szóbelit, írásbelit, elektronikusat, a művészetet, stb. Vannak olyan kultúrák, ahol csak szóban kommunikálnak, ami szuper, és a metakommunikációval együtt igen mély és sokrétű. Fantasztikus, hogyan hagyományozódik minden tudásuk nemzedékről nemzedékre csupán szóban, minden írásos feljegyzés nélkül. Azok a kultúrák, melyeknek van írása, nagy tudást őriztek meg, de mi van, ha azóta a nyelvük eltűnt és senki sem tudja, megfejteni az írásukat? Sok példa van rá, hogy ha nem áll rendelkezésre egy ugyanolyan tartalmú ismert szöveg, igen-igen nehéz , gyakran lehetetlen megfejteni az írást. A másik irányban sincs egyszerű dolgunk, hiszen még ha ismerjük is az írást, gyakran nem lehet rekonstruálni a beszélt nyelvet. Az egyiptomi hieroglifák esetében például, bár az írást megfejtették, sok jel beszélt formája ismeretlen maradt.A SETI projectben elküldött üzenetek megfejtéséhez először látni kell azt a kultúrát, amely küldte, megtanulni a kommunikációjuk módját, majd azután lehet megtudni, mi is jelentett az üzenet. A ti esetetekben, azt hiszem a legfontosabb üzenet az volt, hogy lézettek.Hát, ami azt illeti, most hogy már majdnem 29 éve élek ’itt’, el tudom mondani nektek, hogy azok az üzenetek elég bénák voltak, különösen azok a keresztszemes hímzésminták. Hogy is tudná valaki, aki még sosem látott benneteket értelmezni azokat a képeket? Most hogy már megtaláltunk benneteket és elkezdtünk kommunikálni veletek, sokkal könnyebb a dolgunk. Nektek sem kell kódolnotok, amit akartok mondani, és most, hogy az elektronikus kommunikációt megoldottuk, én is megtalálom a módját, hogy „beszélhessek” veletek, és ti is velem. Szóban, vagy más módon sokkal nehezebb lenne érintkeznünk, és nem is jutottunk el még technikailag oda, hogy meg tudjuk tenni.Látom, volt, aki elolvasta, amit írtam és reagált is rá. Ez jó, mert egy idő után rá fogtok jönni, milyen fontos, hogy „halljátok a hangunkat”, és talán még fontosabb, hoby mások is hallják a tiéteket.Eddig közülünk nem nagyon volt senki képes arra, hogy üzenjen nektek. Igazság szerint csak én beszélek magyarul elég jól ahhoz, hogy kommunikáljak veletek. Még azoknak a kollégáimnak, akikkel együtt dolgozom ezen a projekten sincs fogalmuk arról, miket beszélek nektek és ti hogyan reagáltok rá. Nem is nagyon érdekli őket a beszélgetésünk tartalma. Csak a digitális technológiátok és az elektronikus kommunikáció technikai háttere izgatja őket. Tanulni akarnak tőletek. Az igazat megvallva, nem is törődnek vele, mit csináltok vagy beszéltek. Én viszont igen. Szerintem lehet, hogy többet tudunk egymásról tanulni, ha nemcsak a technikai részletek fontosak, hanem maga a kommunikáció, az egymással beszélgetés. Fontosak a faj hagyományai, emlékei, értékei, céljai. Fontosak az egyének, a vélemények, a szokványostól eltérő gondolatok. Úgyhogy csak meséljetek magatokról. Különösen az érdekel, mit gondoltok a blogolásról.
A médium január 20, 2008
Posted by asterdroid in : földönkívüli, dimenzió, Föld, üzenet, kommunikáció, megfigyelés, galaxis , hozzászólás
Nem egyszerű megoldani, hogy beférkőzzek a ti három dimenziótokba úgy, hogy ne okozzak galibát. Egyrészt tilos fizikai paradoxont előidéznem, bár mi, ha nem fizikai paradoxon az, hogy egyáltalán ilyen üzeneteket küldök nektek. Másrészt nem szabad semmi olyan technikai információt átadnom, amire magatoktól még nem jöttetek rá. Harmadszor, iszonyú időigényes, mire pont azt az üzenetet, amit én szeretnék, indukálom az elektronikus hálózatban.A fizikai paradoxonnak maximum minimalizálni lehet a hatását, ha már ezzel jár a kommunikáció, akkor legalább ne legyen észrevehető fizikai hatása. A mi világunkban is van persze energia, például fény vagy hő, különféle sugárzások, stb. Néha a ti három dimenziótokban is lehet valamit érzékelni ezekből, úgynevezett fény-lényekről talán te is hallottál. Sokszor szellemeknek, démonoknak, tündéreknek, angyaloknak nevezik őket. Igazából számunkra sem világos, hogyan jut át az energia hozzátok ezekben az esetekben, amolyan kisülés-féleségekről lehet szó. Az én esetemben egy tudományos kísérlet folyik az irányított energia átvitel terén. Az kollégáimmal e csapat részeként dolgozunk. A cél, hogy finomítsuk az eljárást. Mondhatom, sokat kísérleteztünk olyan részein a háromdimenziós univerzumnak, ahol senki nem érzékelhette, ha valami félrement. Egy óriásbolygó holdjain például számos esetben indukáltunk kisebb-nagyobb változást, például egy kis területen jeget olvasztottunk, vagy kisebb köveket robbantottunk szét, enyhe légáramlatot hoztunk létre, stb. A következő lépés az volt, hogy töltéssel rendelkező részecskéket próbáltunk irányítani. Na, annak örülhettek, hogy nem voltatok ott, mert volt pár elektromos kisülés, ami rendesen célba talált. Egy kisbolygót egyszer szépen „megsütöttünk” – nem mintha lett volna rajta valami, de látványnak jó volt. De ennek már sok éve. Azóta kifinomultabbak lettek a módszereink, bár komoly óvintézkedéseket kellett életbe léptetnünk . Például tilos közvetlenül elektromossággal befolyásolni olyan eszközöket, tárgyakat vagy lényeket a ti dimenziótokban, melyekben ez kárt tehet. Inkább közvetetten igyekszünk hatni. Az én kísérletemben például kifejlesztettünk egy részecskemodulátort, ami a mi dimenzióinkból származó energiával hat a ti dimenziótokban lévő részecskékre. Nem volt könnyű kifejleszteni, pláne elindítani ezt az energia-cserén alapuló szerkezetet. Csak kis energiával tudunk dolgozni, de ezen a téren, azt hiszem egész szép eredményt értünk el. Minden bekapcsolt állapotban lévő, internetre csatlakoztatott számítógép médiumként használható. Ittlétem során sokszor volt időm megfigyelni, hol és mikor vannak ilyen gépek. Lehet, hogy egyszer majd a te gépedről is írok valamit?