Aki nincs, nem volt és persze nem is lesz február 20, 2008
Posted by asterdroid in : földönkívüli, gyerek, gyerekek, bolygó, galaxis, nemek, munka, társadalom, szerep , hozzászólás(Akkeb 5.)
Éppen a szokásos tíz napos bázison való tartózkodás közben történt, hogy hírt kaptam az egyik gyerekemről, Hahituóról, hogy nagybeteg. Hogy mi a baja, azt máig nem tudtam meg, és mire visszajött a válasz a Kharhüunnie bolygóról, már letelt az eltávom és újra a Hatta bolygón voltam, tehát várnom kellett tíz napot.
Akkeb észrevette, hogy valami gond gyötör és próbált vigasztalni, a maga gyerekes módján persze, de azért jól esett. Az összes játékát odahozta nekem, megsimogatta a hátam és azt mondta:- Ne sírj!Hogy honnan vette, hogy sírok, azt nem tudom, és azt sem, miből gondolta, hogy egyáltalán szomorú vagyok. Annyira más a mi fajunk, mint az övék, egyszerűen nem értettem. Na mindegy, az a lényeg, hogy ő érezte, tudta, hogy baj van és próbált segíteni. A tíz nap során sokat voltunk csak úgy csendben, egymás mellett, és csak révedtünk a semmibe.
Egyik délután egy ilyen révedezés közben egyszer csak Akkeb felém fordult és hirtelen felugrott. Bebújt az ágy alá és nem volt hajlandó kijönni onnan. Mozdulatlan volt, nem tudtam, mi baja. Másnap is hiába közeledtem hozzá, elfutott előlem, de nem a fogócskázás módján, amikor szinte csalogatott, amíg közel nem értem, majd hirtelen elszökött kacagva. Nem. Rettegve menekült előlem.
Én meg csak leültem a sarokba és néztem magam elé. Nem értettem, mi történt, de tompa voltam, nem is igazán izgatott, egyfolytában csak arra tudtam gondolni, mi lehet az én Hahituómmal. Tudtam, hogy néhány óra múlva, amikor visszatérek a bázisra, megtudhatom végre.
- Hahituo meghalt – mondta a főnököm szárazon, amikor megkérdeztem, jött-e válasz a kérdésemre a Kharhüunnie bolygóról. – Kaphat 30 nap eltávozást a család meglátogatására.
Amikor a halála részleteiről kérdezősködtem, szinte alig tudtam meg valamit. Egyszerűen senki nem mondott semmit. A család nem beszélt róla, mintha nem is történt volna meg. A többi gyerekkel voltak elfoglalva, a családi tennivalókkal, senkit nem érdekelt Hahituo. Ezt annál is inkább furcsának találtam, mert nekem is volt egy testvérem, aki meghalt egy bánya beomlásakor és őt rendesen megsiratták, őt ábrázoló emléktárgyakat készítettek és tettek ki mindenhol az otthonunkban.
Keserűséget és nagy ürességet éreztem magamban, amikor visszatértem a bázisra. Nem nagyon tudtam ezt megosztani senkivel, mert mindenki a másnapi útra készülődött már. Csak a legjobb barátom, Fainkettyle szakított rám egy rövid időt közvetlenül indulás előtt.- Szóval meghalt? – kérdezte. – De mi volt a baja? Baleset?- Nem tudom – válaszoltam csalódottan. Nem is néztem Fainkettylére, úgy mormoltam:- Senki nem mond semmit. Mintha nem is létezett volna. Egyetlen tárgyat sem találtam, ami az övé volt, vagy őt ábrázolná.- Nincs, megszűnt?- Valahogy úgy.- Furcsa.Egy darabig hallgattunk, majd Fainkettyle rám nézett és közelebb jött hozzám. Szinte megérintett.- Csak egy esetről hallottam, amikor ennyire eltöröltek valakit. Aki nincs, nem volt és nem is lesz. De az tényleg szörnyű volt, jobb nem is gondolni rá.- Mi történt? – kérdeztem, bár nem voltam annyira kíváncsi a mások nyomorúságára éppen abban a pillanatban.
- Volt az iskolánkban valaki, aki … nem, nem hiszem, hogy Hahituóval is ez történt.
Majd, kis hallgatás után, miközben babrált a mütyürkéivel, újra hozzám fordult:
- Őt mindig nagyon életvidámnak írtad le, igaz?
- Az is volt. Úgy tudott örülni nekem, ha meglátogattam. És mindig kérdezősködött, meséljek neki a munkámról, hogy milyen volt amikor még nem volt gyerekem, milyen volt, amikor a testemben neveltem őt … Mindent tudni akart.
- Értem. Mesélj még róla.
Szép lassan, eleinte nehézkesen, elkezdtem az emlékeimet Hahituóról szavakba rendezni. A furcsa, nyomasztó érzelmek kezdtek átformálódni bennem.
Fainkettyle szociológus volt, olyan öreg volt már, hogy semmiféle szakmai kihívás nem tudta lázba hozni. Az utóbbi időben sokat foglakozott pszichológiával, spiritualizmussal és hasonlókkal. Érdekelte a hatták vallásossága is, sokat foglalkozott a hatta okkultizmussal is megfigyelései során, bár erről csak saját magának írt feljegyzéseket, jelentéseiben mindig csak szociológiai kérdésekkel foglalkozott.
Míg meséltem, csendben hallgatott, elővette csüintéjét és elgondolkodva szopogatta. Kissé hintázott is, öreg végtagjait himbálta. Néha hümmögött, bólintott, elmosolyodott, vagy elkomorult, de hintázott tovább. Végül, mikor kis időre elnémultam, csak ennyit mondott:- Értem. Megcsóválta a fejét.- Mennyire felkavart a rá való emlékezés! Ha a főnököd lennék, biztosan azt mondanám, ne gondolj rá. Ilyen egyszerű. Nincs, nem volt és nem is lesz.Nem szóltam, döbbenten meredtem rá.- Persze, mivel nem vagyok a főnököd, se fő-uhat nem vagyok, nem mondom, hogy felejtsd el. Csak gondolj rá nyugodtan. Idézd fel a szép emlékeket. És majd ha visszajöttünk, megbeszéljük. De most sajnos nincs idő mindent végigcsámcsogni.- Sajnos.- Nem, ez nem baj. Csak gondolkodj el róla, idézd fel az emlékét. Sőt, azt mondom, nagyon is fontos, hogy ne felejtsd el! Ha visszajöttünk, lesz tíz napunk mindent megbeszélni.
Munka - Család február 14, 2008
Posted by asterdroid in : földönkívüli, gyerek, gyerekek, nemek, család, munka, hivatás, szex, társadalom, szerep , hozzászólásVannak gyerekeim. Csak nem velem vannak. Néha meglátogatom őket. Olyankor elgondolkodom azon, miért kell nekem a saját családomból kitaszítottan élnem. Miért van, hogy akiket a tulajdon testemben hordoztam, és az én saját testemből van a testük, alig ismernek?
Talán ez a fájdalmas valóság indított arra, hogy a gyerekekkel próbálkozzam, amikor a hattákat kellett megfigyelnem és tanulmányoznom. Nagyon jól esett Akkebbel játszani, például sokat labdáztunk, kergetőztünk, bújócskáztunk. Ugyanezt a saját gyerekeimmel nem tehetem meg. Hogy miért?
Mert nálunk a hozzám hasonlók dolga a gyermekszülés, majd pedig a társadalom javának szolgálata kemény kétkezi munkával, vagy a tudomány, illetve a művészetek terén. A gyerekemet a két másik szülő neveli, ezt családnak hívják. Én viszont nem vagyok tagja.
Uhat vagyok. Ez olyan, mintha azt mondanám: örök magányra ítélt. A másik két nem tagjai, a timmuezek és a tihlykaiok élvezik a családi élet minden örömét. Keveset dolgoznak, csak éppen annyit, hogy ne nagyon vonja el őket a családtól. Mi, uhatok, viszont választott életpályánkon fel kell áldozzuk magunkat a közjóért. Mi tartjuk el a társadalmat. Igaz, aki tehetséges, azt semmi és senki sem akadályozza, hogy a számára legérdekesebb területen dolgozzon. A munka nemesít …
Képzeld el, hogy két másik személlyel párosodsz (ez nálunk hármasban folyik), az együttlétből terhes leszel, mert uhat vagy. A másik kettő tovább párosodhat más uhatokkal is, annyit szexelnek, amennyit akarnak, közben te a testedből élő, a benned növekedő utóddal vagy elfoglalva. Azok feléd se néznek, mit érdekli őket egy uhat, csak azért kellettél, hogy szülj nekik. Aztán, amikor nagy kínok között megszülsz, elveszik tőled a gyereked, nem is láthatod jó darabig, mert őket kell hogy megszokja először, elvégre ők lesznek a szülei. Te meg 30 napi távollét után mehetsz vissza dolgozni és csak akkor láthatod a saját gyerekedet, amikor már 3 éves. Ekkor meghívnak a „családodhoz”, hogy lásd és ha a timmuez és tihlykai párod úgy akarja, akkor párosodj velük újra. Persze lehet, hogy közben már több gyerekük is lett, akiket valaki más szült, nem te.
A gyerekek között kb. 50% uhat, 25-25% timmuez illetve tihlykai. Általában legalább 4-5 gyerek van egy családban, de nem ritka a 10 gyerek, van ahol még több. Nagy család kell, sok uhat, hogy legyen, aki dolgozik.
Az is igaz, hogy jól megfizetnek a munkánkért, megbecsülnek, és pihenés is jár, tehát bele sem döglünk. Mindegyikünknek lehet hobbija, akár több is, szellemileg is, fizikailag is fel tudunk töltődni. Történelmünk nagy cselekedeteit is mind uhatok tették, a társadalom megbecsül minket. A timmuezek és a tihlykaiok viszont az utódnevelés gondjaival vannak elfoglalva éjjel-nappal, nincs pihenő, hobbi, vagy ilyesmi, esetleg csak egy-két ellopott órácska. Életük vége felé persze már egyre kevesebb a gondjuk, a gyerekek felnőttek, a felelősségük csökken, élvezik az unokáikat, dédunokáikat. Mi viszont életünk utolsó leheletéig a hivatásunknak élünk. Ha nem tennénk, éhen is halnánk, mert rólunk nem gondoskodik a társadalom, ha abbahagyjuk a munkát. Arra neveltek minket, hogy egész életünkben a szakmai dicsőséget keressük, a szakmai sikereket hajszoljuk, soha ne hagyjuk abba.
A legtöbben közülünk ezt is teszik, nem foglalkoznak mással, csak a hivatásukkal. Vannak, akiknek még hobbijuk sincs, beszűkülnek, viszont a pályájukon a legmagasabb szintre jutnak. Ezek a szakbarbárok a legjobban megfizetett, legmegbecsültebb tagjai a társadalomnak.
Engem azért ennyire nem hajt a siker utáni vágy. Sok minden érdekel, bele-bele kapok ebbe-abba, munka után igyekszem kikapcsolódni és a hobbijaimnak élni.