A bolyhok biológiája május 19, 2008
Posted by asterdroid in : földönkívüli, óceán, világ, exobiológia , 3hozzászólásMost egy kicsit visszatérek exobiológiai témámhoz:
A bolyhok biológiája
A kis gömb nagy élvezettel indult növekedésnek a vörös bolyhok védelmében. Azok táplálták, tisztogatták, melengették, egész burkot fontak köréje. Más gömbök is laktak a vörös bolyhok mezőin, kisebbek, nagyobbak, sőt olyanok is voltak, melyek a burokban már egészen differenciálódva, szerveket fejlesztve éldegéltek. A mező pedig lassan, szinte észrevehetetlenül mozgott.
A hidegebb óceánfenéken születő friss bolyhok egészen világosak voltak. Ahogy hónapról hónapra távolodtak szülőhelyüktől és mentek a melegebb óceánfenék felé, úgy váltak egyre vörösebbé. Néhány tized fok eltérés is elég volt, hogy útbaigazítsa őket. Persze előfordult, hogy a fenék domborzata zsákutcába vitte őket, például egy kiemelkedésre, ahonnan nem volt visszaút. A csapdába került bolyhok éldegéltek ott egy darabig, talán egy-két évig is, de aztán már nem bírták az egyre több fiatal bolyhot, akik szintén erre a vakvágányra kerültek. Ilyenkor egy kis részen elkezdtek halódni, leszakadtak a kőzetről és vagy elsodródtak, vagy, ha nem volt hullámzás, fiatal társaik hátát kezdték ellepni, mint valami fekély, és mérgezték őket elpusztult testükkel. Ez sokszor láncreakciót váltott ki és a kiemelkedésről egyre többen szakadtak le, legtöbbjük a kőzet egy morzsáját is magával rántva. Sok-sok év alatt lepusztultak az ilyen kiemelkedések, egyre alacsonyabbak lettek. A kisebbek el is tűntek, a karcsúbbak gyakran derékba törtek, de a legnagyobbak még évezredek után is kiemelkedtek.
A láncreakció-szerű leszakadások során, ha volt egy kis hullámzás, az élettelen bolyhok összeragadva, ragacsos, sötét, bordó vagy barna, oszló tömeggé álltak össze, úgy sodródtak az óceánban. Ha egy kisebb lény az útjukba került és hozzájuk ragadt, azt is elsodorták.
Azok a bolyhok, melyek nem kerültek csapdába és folyamatosan tudtak mozogni a melegebb aljzat felé, egyre élettel telibb vörös színt kaptak, nőttek, elágaztak. Az aljzathoz tapadva, annak ásványait szívták fel és az óceánfenék hőjét használták energiaforrásul. Ahogy nőttek, egyre több melegre volt szükségük, ezért elindultak a magasabb hőmérséklet felé. Az aljzathoz tapadó végük általában hat ágú volt, ebből egy-kettő mindig a környezetet tapogatta, melegség és ásványi anyagok után kutatva. A kőzet minden egyes atomját képesek voltak hasznosítani, így szép lassan koptatták az óceán fenekét. Középső részük felfelé nyújtózkodó, hajlékony test volt, apró lyukakkal, vagyis inkább a testüket alkotó fonalak közötti résekkel, melyeken behatolhatott a víz. Ezek a szálak valójában kis csövecskék voltak, ezek szállították a tápanyagot és az energiát a test felső részébe és falukon át beszívták a szükséges vizet. A felső részük újra sokfelé ágazott, ezekkel a kacsokkal tudták a gömböket megfogni és gondozni.
Minden gömb áldás volt számukra, mert a gömbök „melegvérűek” voltak, mindig bocsátottal ki hőt, ez pedig a termofil bolyhoknak nagyon fontos volt. Ásványi anyagok nélkül el tudtak lenni, legfeljebb nem növekedtek, de meleg nélkül nem létezhettek. Ezért a gömböket nemcsak a „hátukra” vették, hanem körbe is fonták, burokba zárták, még táplálták is. A gömbök pedig meghálálták a gondoskodást, a bolyhoktól kapott ásványi anyagokból és vízből nemcsak a saját testük növekedett, hanem folyamatosan hőt is termeltek.
Ahogy a bolyhok lassan haladtak a melegebb óceánfenék felé, a gömbök is növekedtek. Kifejlett állapotukban leváltak a bolyhokról és önálló életet kezdtek élni. A bolyhok ekkor már olyan meleg részen voltak, hogy szinte „nyaraltak” a gömbnevelés hosszú és fáradtságos munkája után. Telhetetlenségükben és persze ösztöneiktől hajtva, még tovább mentek, egyre forróbb területekre. Ha a sodrás ellenkező irányú volt, megálltak és spóráikat eregették. Azok egyesültek más egyedek spóráival, majd ha kellően hűvös aljzaton sikerült leereszkedniük a hullámzás megszűntekor, akkor növekedni kezdtek, aprócska, halványrózsaszín bolyhokká fejlődtek, majd megkezdték útjukat.
„Szüleik”, miután kieresztették spóráikat, kezdtek szétesni, szálaik elváltak egymástól, a fonalas „óceáni gyapjú” pedig felszállt a felszínre, ahol sok más élőlény táplálékául szolgáltak.
Bolyhok és csapdák április 4, 2008
Posted by asterdroid in : sci-fi, SF, földönkívüli, óceán , hozzászólásA mélység és a sötétség egyáltalán nem zavarta a gömböt. A bolyhok mindennel ellátták, amire szüksége volt: táplálták, tisztogatták, védelmezték, simogatták. Az óceánnak ezen a bolyhokkal sűrűn benőtt részén, ahol dúsan tenyésztek ezek a különböző színű és illatú lények, egészséges fejlődéséhez mindene megvolt.
A kedvencei a sárgák voltak, mert ők boldogság-feromonokat termeltek és valahányszor a közelükbe került, az olyan volt, mint egy fergeteges buli. Voltak olyan gömbök, akik nem is foglalkoztak semmivel, csak a sárgákat követték mindenhová. Ez a fajta függőség azonban sokszor tragédiához vezetett. Nem azért, mert a sárgák valami rosszat tettek volna, csak egyszerűen néha olyan vidékekre jutottak el, ahol a gömbökre számos ellenség fente a fogát. Egyszer ős is tanúja volt, mi történt a vele nagyjából egykorú Gilluonnal.
A sárgák milliméterről milliméterre haladtak lassan, naponta csak egész kis távolságokat téve meg. Gilluon a boldogságtól szinte önkívületi állapotban észre sem vette, hogy az óceán aljzatának egy lyukakkal szabdalt része felé közelednek. Ő csak ringatózott, álmodozott, becézgette a bolyhokat, hogy azok még több feromont termeljenek és szívta magába a bódító illatokat. A sárga boholytelep élvezte a lyukakat, izgalmasnak találták, szerettek bennük elbújni, majd előjönni. Mélyükön szinte mindig volt egy kis táplálék is, hol csak csápok és páncélok maradványai, hol szinte teljes állattetemek, mint például csápos zselévirágok, vagy bibircses savanyák. Ezeket nagy élvezettel fogyasztották, majd miután jóllaktak, odébbálltak a területről. Gilluon nem fogta fel, mi történik körülötte, pedig sok ideje lett volna rá, hogy visszaforduljon. Ő hiába látta, mi fog történni, nem tudott olyan gyorsan haladni az aljzaton, hogy utolérje Gilluont és a sárga bolyhokat még a veszélyes terület előtt. Kiáltásai, ha Gilluon egyáltalán meghallotta őket, nem jutottak el a tudatához. A sárga bolyhok bemásztak egy lyukba, de mivel Gilluon jóval nagyobb volt náluk, kint rekedt, leváltak róla a bolyhok és ő ott maradt a lyuk fölött pucéran, védtelenül és még mindig kábultan. Lassan kezdett elsodródni onnan, nem volt mibe kapaszkodnia.
Mire feleszmélt, már eltávolodott az aljzattól és a bolyhok nem érhették el. Amikor a nyílcsapda megjelent, Gilluon kétségbeesetten kezdett csillóival csapkodni. De nem volt esélye, hisen csak egészen lassan tudott úszni. Nem tudott kitérni a támadó nyílcsapda elől. Az nagy sebességgel fúródott Gilluon testébe majd azonnal elkezdte felemészteni.
Ő döbbenten nézte végig, ahogy Gilluon teste órák alatt egyre kisebb, külső hártyája egyre ráncosabb lett. A nyílcsapda csak akkor állt tovább, amikor a gömb teste már annyira összezsugorodott, hogy könnyű volt vele manőverezni. Ő visszamélyedt barna, zöld és lila bolyhai közé, azok féltőn betakarták és megnyugtatták. Csillói segítségével igyekezett a lyukak szabdalta óceánfenéktől minél messzebbre evickélni. Útközben találkozott sárga bolyhokkal, de rettegve elkerülte őket, inkább egy vele egy irányba haladó olajzöld csapathoz csatlakozott, akik nagy örömmel fogtak hozzá, hogy gondját viseljék. Később egy vörös boholytelepet talált, ami nagy ritkaságnak számít, ezért úgy döntött, kipróbálja az ő gondoskodásukat is.
Vándorlás április 3, 2008
Posted by asterdroid in : sci-fi, SF, földönkívüli, óceán , 1 hozzászólásMár hónapok óta vándoroltak az óceánban. Sokan közülük lemaradtak, esetleg partra is sodródtak, voltak akik egyszerűen elfáradtak. Az élboly viszont lankadatlanul úszott előre, bár tudták, már nem sokáig bírják. Egyre erősebb lett a sodrás.
Fred még jó erőben volt. Hátranézett és látta, hogy sok társa csak vergődik, vagy halálra fáradtan sodródik valamerre. Odakiáltott nekik:
- Erre! Ne a part felé!
Lehet, hogy nem hallották, mert nem indultak az élen járók után, akik határozott farkcsapásokkal haladtak, minden erejüket összeszedve.
Halion, Fred legjobb barátja egyre távolabb került tőle. Továbbra is úszott az ár ellen, de kezdte elveszíteni szokásos önbizalmát. “Csak az első maradhat meg” - dünnyögte magának.
Fred biztató pillantásokat vetett rá hátrafelé, de kiáltani már nem tudott. Ekkor egy nagy, nyálkás csomónak ütközött, amely magával sodorta. Elszáguldott Halion mellett, akit annyira megbénított a látvány, hogy alig maradt ideje elevickélni az útjukból.
- Szakadj le róla! - kiáltotta Halion, de Fred, bár próbálkozott, nem bírt kiszabadulni a ragacsos nyálkából.
Az ár nem lassult, inkább kezdett örvényleni. Egye-egy erősebb lökésnél Haliont és társait szédítő forgásban dobálta, vagy föl-le hintáztatta. Halion döbbenten látta, hogy sok további ragacsgombóc közeledik és társai sorra csapdába esnek. Ő maga is majdnem áldozatul esett egy nagy fekete gombócnak, mely elől csak az utolsó pillanatban sikerült elmanővereznie. Szinte az egész óceánt ellepték a ragacsok. “Honnan jönnek?”
Halion abbahagyta az úszást előrefelé, csak arra bírt koncentrálni, hogy ne sodorják el. Mire kezdett a ragacsok özöne végetérni, már sok társát veszítette el. ”Kicsit pihennem kell” - gondolta.
Nem emlékezett, mióta sodródott tehetetlenül az immár csendes óceánban. Körülötte szétszóródva még néhányan életben voltak a többiek közül is, de nem nagyon mozogtak. Lebegtek, végtagjaikat széttárva, eszméletlenül vagy alig ébren.
Ekkor egy hatalmas, életerős gömb tűnt fel. Az illatát máris nagyon jól lehetett érezni. “Milyen szép!” - ébredtek élmukból a fáradt vándorok.
Kicsit összeszedték magukat, letisztogatták testüket és a gömb felé fordultak. “Csodálatos! Ilyen szépet még sohasem láttam!” - gondolta Halion.
- Itt a megmentőnk! - kiáltotta valaki.
Már mindenki a gömböt bámulta, lenyűgözve szemlélték, szerelmesen áhítoztak utána, de sokan már nem voltak képesek rá, hogy el is induljanak felé. Halion is csak nehezen szedte össze magát, remegve, lassan indult meg a gömb felé. “Olyan gyönyörű!” A vágy felszabadította benne az eddig rejtőzködő energiákat. Egyre gyorsabban és elszántabban úszott.
Azok, akik elérték a gömböt, már böködték a felületét, bejutást keresve. Halion utolsó erejével felgyorsított és szinte nyílként suhant, minden maradék energiáját végtagjaiba összpontosítva. “Most vagy soha, édes szerelmem!”
Nekivágódott a gömbnek, hirtelen meg is szédült, szinte megbénult az ütés erejétől. Végtagjai rongyokként lógtak róla hátul, majd le is szakadtak. “Ó!” Úgy érezte belehal.
Minden elcsendesedett, csak a többiek dörömbölését lehetett tompán hallani. Halion csak sodródott valami sűrű, fényes anyagban. Mikor végre tudatára ébredt, hogy bent van, alig hitt az érzékszerveinek. Körülötte fényes, selymes, átlátszó anyag keringett, szinte cirógatta, melengette, babusgatta.
Mire a gömb középső, vörös magját elérte és feloldódott benne, már nem hallotta a többiek dörömbölését. Egylényegűvé vált a gömbbel, teste, lelke feloldódott a szerelmes találkozásban. Már gömbként érezte, hogy boldog.
A gömb lassan sodródott az óceánban, közben forgott egy kicsit, boldogan és elégedetten merült álmodozásba. Nemsokára lesüllyedt az óceán puha, bolyhos aljzatára, végiggurult egy kis lejtőn élvezkedve és megállt egy mélyedésben. A lágy bolyhok kezdték körülfonni a testét, letisztogatták, simogatták, megetették.
“Ó, milyen finom!” - gondolta és még jobban befészkelte magát.
Az óceán áramlatai elültek, utolsó hullámvererésük még kimosta a partra a sikertelen vándorok holttesteit. Néhány évszázadig nem lesz újabb vándorlás. Addig a gömb növekszik, s ha megérett rá az idő, kiúszik a partra, hogy életet adjon virgonc kicsinyeinek, a jövő vándorainak.