Nyílt levél január 2, 2010
Posted by asterdroid in : sci-fi, Filmek, SF, olvasmány, Asimov , 2hozzászólásKedves Isaac!
Bocs, hogy így nyilvánosan írok neked, de talán nem bánod, hogy mások is elolvashatják, végül is olyanokkal osztom meg, akik szintén jó szívvel gondolnak rád.
Tudod, nem is volt olyan rég, hogy elkezdtem olvasni a műveidet, aztán már a párommal olvastuk - mindig türelmetlenül várva, mikor adja már át a másik a könyvet. Különösen az Alapítvány-trilógiát, az Űrvadász-sorozatot (amit álnéven írtál, kis hamis!) és a Robottörténetek novelláit szerettem. Tulajdonképpen neked köszönhetem, hogy rákaptam a sci-fire, sőt azóta sok olyan könyvet is elolvastam, ami az SF-ben felmerülő tudományos kérdésekről szól - ahogyan te is tanítottál.
Kár, hogy már elmentél, mert szerintem izgalmasnak találnád a mai sci-fi írók könyveit is, meg a sok modern kutatást. Azért örülök, hogy olyan sok novellát, regényt, ismeretterjesztő könyvet hagytál magad után, hogy van még bőven mit elolvasnom.
Most, hogy 90 éves lettél, szeretném elmondani a jó hírt, hogy továbbra is nagyon népszerűek a könyveid, szép, új kiadások jelentek meg és tudtad, hogy megfilmesítettek párat a novelláid közül? A két évszázados ember alapján készült film Robin Williams főszereplésével szerintem nagyon jó lett, és igaz, hogy az Én, a robot csak ötleteket vett tőled, azért nekem tetszett (először azt írtam, hogy “bejött”, de nem tudom, a te idődben használták-e ezt a szót). Kíváncsi volnék, meg mernek-e próbálkozni valamelyik regényeddel Hollywoodban.
Szóval, csak el szerettem volna mondani, mennyire nagyra becsüllek, és ha eljut hozzád ez a gondolat - bár te nem hittél a túlvilágban -, hadd köszöntselek szívből és nagy szeretettel szülinapod alkalmából:
Élj sokáig, Isaac Asimov!
Üdvözlettel:
asterdroid
A. E. van Vogt: A nulla-A világa november 1, 2009
Posted by asterdroid in : sci-fi, könyv, Filozófia, Könyvkritika, SF, regény, nyelv, olvasmány, nulla-A, Van Vogt , 2hozzászólásMikor saját magaddal kapcsolatban rejtélyekkel szembesülsz, vadásznak rád, különleges vagy, de nem vagy tisztában képességeiddel, ráadásul mindez utópisztikus környezetben történik, akkor nagy valószínűség szerint sci-fi hős vagy. Különleges képességeid révén, agyafúrtságod és fegyvered segítségével azonban le tudod győzni ellenségeidet. Szokványos SF-klisék, jó sztorit lehet belőlük kerekíteni. Tegyünk hozzá valami tudományos-technikai jövőképet, egy jó nagy galaktikus birodalmat, és kész. Tuti recept, csak egy gond van vele: Van Vogtnak még nem állt rendelkezésére, amikor A nulla-A világát írta az 1940-es években. Sőt, a helyzet fordított, az azóta oly sok változatban megfőzött SF menü receptjének kialakulásához éppen ő adott sok ötletet.
Én ezzel a könyvvel úgy éreztem magam, mint aki egy teljesen ismeretlen és idegen világba csöppent. Mintha nem is a Földön járnánk. Amellett, hogy filozofikus hajlamú a mű alapvetése, még cselekményében is bonyolult. Csak kapkodtam a fejem az elején.
Aztán nagyon, de nagyon belejöttem.
Van Vogt regényének címe a nem-arisztotelészi logikára utal, melyről a könyv alapján is alkothatunk valamiféle képet, hiszen a szerző egyik célja is volt, hogy bemutassa ezt a gondolkodási rendszert. Hőse, Gilbert Gosseyn ennek a szellemiségnek, illetve az abból eredő technikáknak segítségével tudja ellenfeleit legyőzni. Egy rövid összefoglalást hadd adjak erről, mielőtt a regény taglalásába fogok - ugorja át, aki csak magára a könyvre kíváncsi!
Általános szemantika és a nulla-A
Az általános szemantika Korzybski nevéhez fűződik, aki elvetette Arisztotelész téziseit a logikai kétértékűségről. Filozófiai, egyben nyelvkritikai elmélet, melyhez azonban a szemantikai tréning gyakorlata is tartozik. Ez technikákat és emlékeztetőket tartalmaz, melyek célja, hogy azokat a mentális szokásokat (például nyelvi, vagy leegyszerűsítő gondolkodási módokat) oldja fel, melyek megnehezítik a valósággal való foglalkozást. A három legfontosabb ilyen emlékeztető a nulla-A, azaz nem arisztotelészi logika, a nulla-I, azaz hogy két jelenség sosem azonos, legfeljebb eléggé hasonló az aktuális vizsgálódás szempontjából, illetve a nulla-E, azaz a nem-euklidészi geometria.
A nulla-A – meglehetősen leegyszerűsítve – az intuitív, induktív érvelésre való képességet illetve ennek gyakorlását jelenti, szemben a reflexív, kondicionált, deduktív logikával. Ebben egy állításnak nem csupán két logikai értéke (igaz vagy hamis) lehet, hanem több. Van Vogt értelmezésében egyfajta “szubjektív” következtetést képvisel, mely induktív érvelésből fakad, ily módon ellentettje az arisztotelészi bináris, logikának. A regény több fejezete előtt találunk mottóként idézeteket ezzel kapcsolatban, például, hogy a szó nem azonos a dologgal, „a térkép nem a táj”. A nulla-A tréning célja, hogy használói tudatosan elkerülhessék azokat a fogalomalkotási hibákat, melyeket a nyelvben való gondolkodás eredményez illetve a józan ész és megszokás diktál.
Van Vogt történetében az általános szemantika elveit használók, a nulla-A követői képesek ennek segítségével mások gondolatmenetét és érvelését is analizálni. Hősei nulla-A logikát használva múlják felül a rosszakat, míg azok szinte kizárólag a kétértékű, algoritmikus érveléssel dolgoznak és ezáltal alulmaradnak.
A történet
Gilbert Gosseyn egy olyan jövő-beli világban él, ahol a nulla-A gondolkodás határozza meg az emberiség fejlődését. A Játékok Gépezete irányítja azt a folyamatot, melynek során az évente megrendezett játékok győztese a Vénuszra kerülhet, ahol egy ideális, önkéntességen és nulla-A elveken nyugvó, erőszakmentes társadalom épült fel. A többiek pedig a játékok során bizonyított nulla-A felkészültségük alapján kapnak megfelelő állást a Földön. Évente sok-sok ember igyekszik a Gépezethez annak reményében, hogy jobb állást, ezáltal jobb életet biztosítson önmagának.
A főhős is ezt teszi, azonban rá kell döbbenjen, hogy emlékeivel valami baj van, mintha nem a sajátjai lennének, mintha valaki más életét élné. Törvényen kívülivé válik, majd hamarosan az elnöki palotában kerül fogságba. Az olvasónak fogalma sincs, ki kivel van, miért faggatják és egyáltalán miről van szó. Gosseyn is csak különleges képességei révén tud elmenekülni. A Gépezethez, az igazság és a valósághoz való hűség megtestesüléséhez – azaz a nulla-A rendszer központjához – menekül, de közben lelövik és meghal. Ekkor következik az újabb zavaró meglepetés, mert Gosseyn a Vénuszon ébred tudatára. Kiderül, hogy valóban meghalt, de elméje egy újabb testbe helyeződött át és a kalandok folytatódnak.
Lassan az olvasó számára is kezd kiderülni, hogy Gosseyn különleges képessége az agyában van, valamiféle plusz, amiről maga sem tud igazán. Felbukkanása a nulla-A ellenségei számára rossz hír, hiszen éppen a Vénusz inváziójára készülnek. Egy ilyen különleges képességű nulla-A ember veszélyt jelenthet számukra. Ezért igyekeznek többet megtudni hősünkről, s ezáltal Gosseyn akaratán kívül kulcsfigurává válik. Próbálja megakadályozni a Vénusz vesztét azzal, hogy figyelmezteti őket, azonban az inváziót nem tudja elhárítani. Közben kiderül, hogy a Földi hatalmasságok nulla-A ellenes szervezkedése mellett a galaktikus összeesküvés is fenyeget földönkívüli erők részéről. Vannak kettős ügynökök, az összegabalyodott szálak lassan kibomlanak, csak arra nem nagyon akar fény derülni, hogy ki Gosseyn maga. Napvilágra kerül, hogy a Gépezetet torzítják a nulla-A földi ellenségei, hogy saját érdekeik érvényesítése érdekében embereik a megfelelő pozíciókba kerüljenek. Gosseyn meg is találja a Torzító készüléket, melynek segítségével további fantasztikus kalandokat él át és kezdi felgöngyölíteni az összeesküvést
A vénusziak a nulla-A gondolkodási rendszer segítségével visszaverik a támadást és az inváziót irányító Thorson végül már maga sem bízik a sikerben, inkább saját szakállára dolgozik, csak hogy Gosseyn különleges képességeit minél inkább a maga javára tudja kihasználni. Az Szemantikai Intézetben aztán Gosseyn nagy nehezen megtalálja a kulcsot saját személyiségéhez és önmagával találkozik.
Értékelés
Van Vogt víziója a jövőről nagyon különleges élmény. Figyelembe kell vennünk, hogy a regény az 1940-es években keletkezett, ezért sok technikai vagy tudományos víziója furcsa a mai olvasónak. Például a Vénusz, ma már tudjuk, nem alkalmas olyan fajta emberi életre, melyet megszoktunk és amit a szerző elképzel. Ráadásul mai technikánk már sok tekintetben régen túlhaladta a regényben szereplő, csövek és drótok sokaságából felépülő gépezeteket. Azonban az emberi szellem fejlődésének és az ebből következő társadalmi átalakulások bemutatásának köszönhetően Van Vogt elképzelése a jövőről nagyon is érdekes. Ezért tehát az olvasó könnyen eltekint a régimódi, elnéző mosolyra késztető részletektől és élvezettel merül el a nulla-A világában.
Mivel jó régi SF-ről van szó, fontos látnunk, hogy azok a már megszokott elemek, melyek természetes részei a mai SF-nek, nem klisék e regény esetében, hanem inkább újdonságok, hiszen a sci-fi hőskorának elején keletkezett klasszikusról van szó - ahogy ezt a bevezetőben már említettem.
A szerző utópiáját az általános szemantikára és azon belül a nem arisztotelészi gondolkodásra épülő szellemi fejlődésre alapozza. Ebben a társadalmi igazságosság alapját a Játékok Gépezete jelenti, mely minden évben érdemeiknek megfelelően választja ki a megfelelő embereket a társadalomban betöltendő különböző szerepekre. Ugyanakkor ez csak egy emberek által alkotott szerkezet, ezért nem múlhatja felül magát az embert. A Gépezet demokráciájának, azaz a nulla-A-nak ellenségei el is tudják torzítani annak ítélőképességét. A szerző hisz az emberi faj olyanfajta szellemi fejlődésében, mely képes legyőzni a hatalomvágyat, az agressziót, a hamisságot. Az itt-ott megjelenő sötét tónusok ellenére a regény alapvetően optimista.
Az író sűrűn lakott univerzumot képzel el, benne a Galaktikus Ligával, mely hasonlóan az ENSZ-hez próbálja a világok között a tisztesség szabályait betartatni, ám nehezen ér el a távoli kis zugokba a keze, ahol bizony nagyhatalmi törekvések is folynak. Hasonlóan Asimov Alapítványához, valószínű, hogy a szerző történelmi példák alapján, különösen a Római Birodalom bukását alapul véve képzelte el ezt a hatalmas civilizációt. Fontos érdeme, hogy a helyi, kis közösség – a Föld – fejlődését dolgozza ki, nem merül el a galaktikus birodalom bonyolultságának részletezésében, csak nagy vonalakban vázolja, de az olvasó számára ez tökéletesen elegendő.
A diktatúráról megrajzolt kép szintén nagyon lényegre törő: a propaganda a médiában, a torzítás technikája, az erőfitogtatás gyakorlata, a korrupció működése, stb. világosan megrajzolja a 20. században sajnos oly sokszor megjelent politikai rendszert, mely az igazságos társadalom látszatát igyekszik kelteni, holott valójában manipulatív és elnyomó. Ne felejtsük el, hogy a regény éppen a második világháború után jelent meg (először ‘45-ben folytatásokban, majd ‘48-ban könyvalakban)!
A cselekmény pergő és változatos, sok az akció. Érdekes, hogy a könyv elején még az erőszakmentesség elvéhez ragaszkodó főhős a történet végére már jobban hasonlít egy népszerű, lövöldözős akcióhőshöz – ez nekem nem annyira tetszett, mert ha ő valóban szellemileg felette áll ellenfeleinek, akkor nagyon elegáns lett volna, ha gyilkolás nélkül oldja meg a helyzeteket. Azonban a regény keletkezési idejét figyelembe véve, ez abszolút helyénvaló, a SF-hez szorosan kapcsolódó elem.
Gyakoriak az álom-szerű jelenetek, melyek a szubjektivitást erősítik. Bár a regény E/3-ban íródott, az olvasó teljesen azonosul Gosseynnel, az ő szemén keresztül látja az eseményeket, az ő fejével gondolkodik. Van Vogt nagyon fontosnak tekintette az álmokat, az intuíciót és a nulla-A rendszerébe ezek tökéletesen belesimulnak.
A könyv filozófiai alapjaival kapcsolatban, a nulla-A-ról a szerző az olvasót úgy tájékoztatja, hogy az szinte úgy érzi, jobban meg kell ismerkednie a témával. Mivel töredékekben kapunk csak információt, nekünk kell kirakni ezekből az összképet, a szerző bizony megdolgoztatja az agyunkat – jól eső agytorna. Viszont sok más technikai vagy tudományos elem elégséges és összefüggő magyarázattal együtt került be a műbe, így könnyebben követheti az olvasó. Ilyenek a húsz tizedesig való összehangolás elve, a Torzító, vagy a duplikálás elve, melyek azonban csak másodrangúak a vezérgondolathoz képest – nem is agyal rajtuk nagyon az ember olvasás közben. A nulla-A-ról adott szilánkos információ morzsák azonban jól szolgálják azt a célt, hogy a regény olvasása közben mi magunk is gondolkodjunk, forgassuk magunkban, értelmezzük a leírtakat. Szóval az agytorna révén fejlődhetünk – gyakorlatilag a szerző olvasót nevel magának.
Nem nevezném könnyű olvasmánynak az Agave kiadásában megjelent, 178 oldalas könyvet, azonban nagyon élveztem az olvasását. Szinte egy más világba kerültem általa, így kikapcsolódtam olvasás közben. Sok szeretettel ajánlom mindenkinek, akit a nulla-A taglalásával nem sikerült elriasztanom. 
Női SF - Szepes Mária : A Tibeti orgona július 19, 2009
Posted by asterdroid in : sci-fi, könyv, SF, regény, nemek, szex, olvasmány, nők, feminizmus , 4hozzászólás
|
|
„a női írás jelensége nem a szexizmus kiváltotta rövid életű melléktermék, hanem alapvető és folyamatosan meghatározó valóság” (Elaine Showalter) |
A könyvtárban, régi sci-fi után kutatva került a kezembe ez a regény, melynek kapcsán szeretném kicsit boncolgatni a női írás jellegzetességeit, azon belül utalva a „gótikus” irodalmi hagyományra is.
A női irodalmat ne csupán témájában romantikus vagy leírásaiban érzelgős szövegnek tekintsük! Sokkal többről van szó. A női irodalom nők által írt irodalom, mely kéthangú diskurzusként olvasható, van egy „domináns” története, mely a hagyományos irodalmi formák szerint értelmezhető és tartalmaz egy „elnémított” történetet is, mely e mögött meghúzódva a női lét kimondhatatlanságát igyekszik kommunikálni. Erről most nem kívánok elméleti értekezést tartani, akit érdekel a téma, az olvassa el mondjuk Elaine Showalter A feminista irodalomtudomány a vadonban című esszéjét (magyarul is megvan az Interneten), a lényeg, hogy Szepes Mária sci-fijének egymást fedő rétegein át a női írás egy nagyon jó hazai példáját ismerhetjük meg.
Első szint: a domináns történet
A történet főszereplője Felicia Ericson, akit apjával és más tudósokkal együtt az őrült és gátlástalan Esmond Hámán elraboltat űrerődjébe azzal a céllal, hogy ott segítsenek neki ördögi terve megvalósításában az emberiség romlására. Felicia és apja azonban ellenáll Hámán trükkjeinek és számára észrevehetetlenül, gondolatátvitellel kommunikálva dolgozza ki tervét, mely végül sikerrel jár. Az izgalmakkal teli sztori szórakoztató és elgondolkodtató, igazi SF.
Azonban az olvasó valami furcsa és megmagyarázhatatlan borzongást érez, sok a zavaró elem, a brutális jelenet, melynek nem igazán értjük szükségességét, legalábbis azt, hogy miért fordulnak elő ilyen gyakorisággal egy ennyire vékony kis könyvecskében. Ilyen például a vajúdó és szülő nők leírása, Hámán brutalitása feleségével, menyével, szeretőjével szemben, vagy Felicia anyjának skizofréniája. Ezeken kívül van elég érzelmileg felkavaró jelenet, mely az olvasót megfogja, úgy mint a fájó emlékek képi felidézése minden szereplő számára, a földön dúló viszályok leírása, stb.
Ha közelebbről megnézzük, rájöhetünk, hogy a szerző nem csupán a karakterek jellemzéséhez tartotta szükségesnek ezeket, hanem azáltal, hogy nőkkel kapcsolatos konfliktusokat hangsúlyoz, a háttérben egy más történetet (történeteket) mesél.
A mélyebb szintek – az elnémított történetek
Ezek gyakran a nő-férfi viszonyt[1] értelmezik, úgymint a leány-apa kapcsolat, a férfi nő feletti uralmának különböző változatai, például a férfi által szexuálisan kihasznált és megalázott nők, az életadás (teremtés) megtagadása a nőktől, illetve annak átvétele a férfiak számára, stb. Ugyanakkor a nőnek önmagához és a többi nőhöz való viszonyát is kibontják és jutnak el a női alkotás és közösség fontosságához. A regény nem extrém feminista – azaz nem arra játszik, hogy a férfiak dominanciáját fel kellene cserélni valamiféle amazoni édennel – és nem is explicit módon az, azonban bemutatja a női lét számos olyan aspektusát, mely a domináns történetbe beágyazva, azt egyrészt megerősíti, másrészt viszont kifejezésre juttatja a nőiség másságát, „devianciáját”, mely konfliktusok forrása mind a nő-férfi viszonyban, mind pedig a nőnek önmagához való viszonyában. Lássuk ezeket az elemeket tehát!
A leány-apa viszony talán az egyik legerőteljesebb motívum. Ábrázolásánál a szerző elsősorban az apa védelmező, megnyugtató, iránymutató és bíztató szerepére koncentrál, akinek vezetésével a leány képes megvalósítani célját. Az apa az első férfi, akire úgy néz fel a lánya, mint ahogy majd később élete párjára, azonban szexualitástól mentes, inkább lelki, szellemi társat, inspiráló, erkölcsi modellt lát benne. Ez eddig semmi különös – legalábbis a domináns történet szempontjából –, de közelebbről szemlélve észrevehetjük a következőket: 1. Az apa a kezdeményező, szellemi vezető, ilyen értelemben patriarchális a viszony. A lány az apja által „előírt” pályán mozog, tulajdonképpen be van zárva apja világába. Az ő tudományos tevékenységében vesz részt és semmilyen utalás nincs, hogy bármilyen szempontból is önálló lenne – legalábbis kezdetben. 2. A viszony csonka, mert hiányzik az anya. Miért is? Ez egy lényeges pont. Feliciának csupa jó emléke van anyjáról, aki szép volt és nagyon szerette őt. Töredékesen emlékszik azonban arra is, hogy valami természetfölötti borzongás lengte körül alakját, amit nem tudott értelmezni. Apja megmagyarázza: anyja skizofrén volt, „deviáns”, éjszakánként felkelt és kábítószerezett, kurválkodott – a női kicsapongás mindig is sokkal kevésbé volt elfogadott társadalmilag, mint a férfiaké (!) –, majd később, őrületében öngyilkos lett (még mielőtt „kigyógyították” volna, hogy olyan legyen, amilyennek az androcentrikus normák szerint lennie kell). Ezzel valójában az apa végleg megfosztja lányát az anyjától. Ez egyben erőteljes lépés ez a patriarchális rend megerősítésére apa és lánya között – immár csak tőle függ Felicia, végleg elvágta őt a női hagyománytól, mely alapvető minden nő számára, mert ezen keresztül tekint vissza és értelmezi önmagát. Nincs tehát menekülési útvonal, a visszavonulás lehetetlen, ha Felicia nőként akar önmagával azonosulni, ebben az irányban nem haladhat.
Míg a főszereplők, a „normálisok” körében a férfi-nő viszony – legalábbis a felszínen, androcentrikus aspektusból – harmonikus, az Hámán a nőket explicit módon alsóbbrendű lényekként kezeli, eszközként használja saját céljai elérésében. Szinte horrorisztikus jelenetekben ismerjük meg viszonyát feleségéhez, menyéhez, illetve saját szeretőihez. Kegyetlensége minden esetben a nő megalázásával jár együtt, megfosztva őket a nemük által nekik biztosított értékektől, úgymint az anya-fiú szeretetkapcsolat, a gyermekszülés, a szerelem, a nőnek a saját teste feletti uralma, stb. Az érzelmeket, az érzékenységet, különösen a szeretetet és a szerelmet nemcsak, hogy gyöngeségnek tartja, hanem az emberi nem elkorcsosodását is okozó betegségnek – ilyen értelemben bizony az írónő görbe tükröt tart az érzelmi megnyilvánulásoktól szinte rettegő, azokat nevetségesnek, szükségtelennek illetve elfogadhatatlannak tartó férfiak elé. Hámán végletesen elveti mindazt, amit a női egzisztencia alapvetőnek él meg: a test értékét, a harmonikus viszonyt a testtel, a női test biológiailag meghatározott másságának fontosságát és funkcióját, teremtő erejét, a nő önállóságra és szabadságra való vágyát. A pszichoanalitikusok beszélnek a teremtésnek, mint isteni privilégiumnak a szülésben való megnyilvánulásáról, mely a férfiaknak nem adatott meg. Ezért rejtett komplexusokat idéz elő, melyek szimbolikusan jelen vannak az emberi kultúrában[2], míg a női teremtő erő történelmileg háttérbe szorult, szimbólumait módszeresen irtották[3]. Mindez szélsőségekig hajszolva jelenik meg Szepes Mária regényében: Hámán mesterségesen, genetikai tervezés útján állít elő (teremt) embereket, ezeket nők hordják ki rabszolgaként, terhességüknek sem örömeit sem nehézségeit nem megtapasztalva – hiszen ők is emberrobotok – és hasonlóan szenvtelenül hozzák világra a gyermekeket, akiknek életben tartásáról egyedül Hámán dönt. Ő játssza a Teremtő Isten szerepét. Férfiistenként teremtményeit tulajdonának tekinti, akik őérte vannak, neki kell, hogy szolgáljanak, csendben, szótlanul.
A csend, mint alapmotívum az egész regényen végigível. Felicia és apja gondolatátvitellel kommunikálnak, az emberrobotok nem beszélnek, a nők csendben szülnek – szemben Hámán hangosságával, a többiek megfélemlítését célzó hangok és videofelvételek áradatával és magával a tibeti orgonával, melynek segítségével teremtő hangot hoz létre – újabb utalásként a teremtő isteni szerepre. Az alávetettekre kényszerített némaság szimbolikus, szimbóluma a társadalomban tapasztalható elhallgattatásnak, melyet a nem domináns csoportok (nők, nem fehérek, etnikai kisebbségek, stb.) szenvednek el, annak, hogy a közéletben, a művészetekben maximum marginálisként, egzotikumként vagy lesajnáltként jelenhetnek csak meg, aminek oka azonban elsősorban a meg nem értés, a másféle tapasztalatból és érzékelésből fakadó másféle kommunikáció és kifejezés el nem fogadása. Ebben az értelemben a regényben Hámánon kívül minden szereplő elnyomott és elhallgattatott, az írónő nem áll meg csupán a női kirekesztettségnél. Ugyanakkor a kommunikációs forma, amit bemutat, tökéletes eszköz a rájuk kényszerített némasággal szemben. Van még egy aspektusa ennek, amit szeretnék kiemelni, ez pedig a Felicia és Magnólia közötti kommunikáció, ami ugyanezen a gondolatátviteli elven alapul, azonban elsősorban érzelmi jellegű. Míg a férfiak az elérendő célra koncentrálnak, a két nő között szoros érzelmi szálak szövődnek és bár Felicia a kezdeményező, Magnóliát nem kényszeríti, az maga dönti el, hogy cselekedni akar, hogy kockázatot vállal. Ezzel a két nő válik a Hámán elleni terv kulcsává. Kommunikációjuk diszkrét, tapintatos, érzelemgazdag – nőies.
A két nő kapcsolata valóban kulcsfontosságú, nemcsak a cselekmény szempontjából, hanem a női lét, sőt a női alkotói lét aspektusát tekintve is. Nem passzív elszenvedői ők az eseményeknek, mint a klasszikus felállásban, ahol a délceg herceg megmenti szíve hölgyét, hanem cselekvő részesei. Saját kommunikációs csatornájuk van, mely különbözik a férfiakétól: női nyelven beszélnek. Felicia, aki elvesztette anyját, és Magnólia, aki eleve gyökértelen, egymás társai lesznek. Előbbi, aki az egyetlen nő az elrabolt tudósok között, nem véletlenül érzi magát elidegenedettnek, magányosnak, hisz megszűnt az anya-lánya kapcsolat számára, mely kreativitásának fontos forrása lehetne és nincs sem női elődje, sem társa, sem utódja mindaddig, amíg rá nem talál az emberrobot lányra. Ahogyan a női író is keresi az alkotásban „nővéreit”, azaz előfutárait, illetve „húgait” – követőit – és szüksége van női közönségre, akik befogadják amit alkotott. Magnólia alakja értelmezhető a női hagyomány örökösének, azaz Felicia húgának, vagy lányának. Nem is engedi el Felicia a regény végén, hogy mások (patriarchális alapon működő intézmények) neveljék át, mint a többieket, inkább maga mellett tartja.
Végül ne feledkezzünk meg a szexualitásról sem! Ez nem az a regény, ahol jóleső bizsergést érzünk a szexjeleneteknél – vagyis inkább az arra való utalásoknál, mert valójában nincs is ilyen a könyvben. Van helyette brutalitás, de az bőven. De vajon miért nincsen ellenpólus, nem érdemelné meg szegény Ralph a végén, hogy legalább egy szenvedélyes csókot kapjon? Hát nem. Akkor hogy is van ez? Kezdjük ott, hogy nincs benne szerelem, mint egy „jobbfajta” lányregényben, mert ez nem az. Nincs hős férfi, nincs férfiideál. Hősnő van, nőideál: a cselekvő, az intelligens, a szexi, az érzelmes, a tudatos nő, akinek hatalma van a férfi felett. Ez Felicia, akinek még Hámán sem tud ellenállni és aki a vesztére tör. Ilyen értelemben megfordul a mese, Felicia társaival megmenti az emberiséget, ezzel kiérdemli Ralph kezét, aki maga sem tétlen egyébként, de helyzetéből adódóan tehetetlen, mint szegény királylányok. A regényben a hatalom fantáziája körül forog a cselekmény, nem a szerelem körül. Igazából Felicia nem is lesz szerelmes Ralphba, legalábbis szenvedélyről szó sincs, egyszerűen csak kedves társnak tekinti. Nem rajong érte, inkább rajongjon ő! És rajong is Ralph az ő istennőjéért. Visszatérve a szexre, negatív példákat látunk a regényben: Hámán viszonyát nőihez, elsősorban Magnóliához, és Felicia szüleinek kudarcba fulladt házasságát. A regény viszonya a mezítelenséghez tipikusan jellemző a női irodalomra, amennyiben a tárgynak tekintett illetve szexuálisan kizsákmányolt női testhez kapcsolódik elsősorban. Míg férfi íróknál, költőknél gyakori a testi meztelenség, mint az autentikusság szimbóluma, itt erről szó sincs. A meztelen női test csupán a férfi vágyának tárgyaként jelenik meg, melyre igényt tart és ha nem kapja meg, akkor pusztulnia kell. Hámán nőinek alakjában ez extrém módon felfokozva van jelen, de emlékezzünk, hogy Felicia anyjának esete is idetartozik: testét másoknak adta – ez nem elfogadható, férje szemében a feleség teste nem a nő sajátja, mellyel szabadon rendelkezhet. Hámán és Felicia anyja egyaránt őrültként kerül bemutatásra, bár nagy a különbség: míg előbbi mások kárára ad teret saját fékezhetetlen vágyának, utóbbi mindezt a szabad választás meghagyásával teszi.
Végül a gótikáról. Gótikus regény néven a horrorisztikus témájú, ijesztgetős rémtörténeteket szokták emlegetni, mely műfaj a 18. század végén és a 19. században virágzott. A mindannyiunk előtt jól ismert gótikus alaptörténet, a Frankenstein is ebbe a kategóriába tartozik, szerzője Mary Shelley, tehát a mű egyben női gótikus regény. Ennek az alapműnek a motívumai visszaköszönnek Szepes Mária regényének lapjain is. Hámán is mesterséges módon hoz létre embereket, valójában szörnyeket, akik végül őt is megtámadják. A teremtés, az isteni pózban tetszelgés elnyeri büntetését. Fontos kiemelni, hogy Szepes Mária a gótikus Frankenstein-téma egy női variációját adja. A „teremtmény”, akit az írónő a középpontba helyez, egy nő, Magnólia. Ő lázad fel „teremtője” ellen és taszítja le bitorolt trónjáról. A regényben szereplő sok brutalitás és a többi, fentebb már elemzett motívum mind arra mutat, hogy a Tibeti orgona ennek a hagyománynak a modern folytatása, felerősített női motívumokkal.
[1] Tudatosan írom így, talán kissé nyelvileg szokatlanul, hogy nő-férfi viszony a megszokott és kényelmesebb férfi-nő viszony helyett, hiszen a regény alapján, a női szemszögből nézve kell látnunk mindezeket a kérdéseket. Amikor férfi-nő viszonyt írok, akkor a másik irányból értelmezve figyelem a kapcsolatot.
[2] pl. az ATYA-Isten szavával teremt; a férfi író a tollával, mint fallikus szimbólummal; a nőgyógyászok és szülészek zöme férfi, míg régen ez női feladat volt, stb.
[3] pl. az istennők lekerültek e főistenek trónjáról és szerepüket férfi istenek vették át, míg ők csak mint a férfi istenekhez való viszonyukban maradtak meg anyának, lánynak, feleségnek; a Mária-kultusz elvetése a protestantizmusban és bizonyos mértékű visszaszorulása a katolicizmusban is; a szülésnek mint témának tabuvá válása a művészetekben, míg a nemzés azaz a szexuális együttlét egyre gyakrabban jelent meg, stb.
CURLUP - Elizabeth Moon: A sötét sebessége június 30, 2009
Posted by asterdroid in : sci-fi, könyv, SF, regény, olvasmány, autizmus, Moon , 1 hozzászólásA múlt héten vettem kezembe a könyvet és őszintén megmondom, eleinte vontatottnak találtam. Egy autistáról szól, legtöbbször az ő szemszögéből is íródott. Valamikor a jövőben játszódik, amikor már lehetőség van az autizmus kezelésére, a főszereplő is kapott kisgyermekként ilyen kezelést, és sok mindent meg is tanítottak neki, ezért jól elboldogul a világban, állása van, melyben kiváló matematikai képességeit használhatja, önállóan él, stb. A nehézkes olvasásnak az az oka, hogy a könyv elején ebbe, a számomra idegen felfogásba, érzékelésbe és gondolkodásba kellett belehelyezkednem, megismerni az életkörülményeket, a mindennapi életet, ahogyan egy autista látja azt. És ő már egy kezelt autista, aki sok tekintetben alkalmazkodott a „normálisok” világához – ezáltal az író még igyekszik is megkönnyíteni az olvasó dolgát!
Lou Arrendale sémaelemzéssel foglalkozik egy olyan munkahelyen, ahol segítik az autistákat különböző létesítményekkel, a számukra megfelelő munkakörnyezettel. Ez azonban nem tetszik az új főnöknek, Mr Crenshawnak, aki szeretné ezeket az extrákat megnyirbálni. Vannak mások is, akiknek böki a csőrét az autistákkal való bánásmód. Lout több támadás is éri, melyek egyre erőszakosabbakká válnak. Mivel az autisták nehezen szocializálódnak és nem igazán értik az emberi viselkedést és sok tekintetben a kommunikációt, Lou bajban van. Persze vannak, akik szívesen segítenek neki, például a rendőrök, vagy a barátai. Magánéletében sok pozitív és biztató dolog történik vele, vívni jár, mely elfoglaltság sikerélményt nyújt neki és melynek révén barátokat is talál. Tom és Lucia őszintén fordulnak feléje, segítik és hatásukra Lou fejlődik. A legnehezebbet, hogy kezdeményezzen a lánynál, aki tetszik neki, azonban még nem tudja megtenni.
Lout több oldalról is fenyegetik. Crenshaw kényszeríteni akarja az autista alkalmazottakat, hogy vessék alá magukat egy kísérleti gyógymódnak, melynek eredményeképpen „normálisak” lehetnek, ugyanakkor Lout egy személyes ellensége is megtámadja. Mindkét probléma azt példázza, milyen eszközöket próbálnak meg használni azok, akik nem akarják megérteni az autistákat, azonban a törvény mindkét esetben a gyengék oldalára áll. Csakhogy Lou és társainak problémája ezzel még nem oldódott meg, ugyanúgy nehézségekkel kell szembenézniük az életben.
A kísérleti gyógymód talán valóban megoldást hozhat, azonban egy fontos dilemma is felmerül: az autista személy autistaként önazonos saját magával, Lou egy barátja meg is fogalmazza, hogy szeret autista lenni. Emlékei, melyek meghatározzák, autistaként átélt emlékek, ezért nem lesz-e a kezeléstől más ember? Az immár önkéntesen választható kezelést nem mindenki tudja elfogadni, leginkább az önazonosság dilemmája miatt, illetve azért, mert ők lennének az első emberek, akiken alkalmazzák, ezért úgy érzik csak kísérleti alanyoknak kellenek. Lou végül önként választja a gyógymódot, mely azonban nem mindenkinél válik be. Dönt a saját életéről, kockáztat, kilép a megszokott, jól begyakorolt, biztonságos hétköznapokból. A súlyos agyműtét utáni lábadozását is átélhetjük a könyv lapjain, amikor például nem ismeri meg a legjobb barátját sem …
A regényt nemcsak azért érdemes elolvasni, hogy megtudjuk, végül mi lett a sorsa az oly szimpatikus főhősnek (mert ezt most nem árulom el), hanem azért is, mert tényleg nagyon különleges könyv. Egy tőlünk teljesen eltérő gondolkodású, sérült, mindent „más”-ként érzékelő és felfogó ember bőrébe bújni nem kellemes, sőt fárasztó, sokszor bosszantó. Azonban egy ilyen élmény felnyitja a szemünket, megváltoztatja látásmódunkat, ezáltal izgalmas kaland is lehet. Mindent összevetve, a könyv végére érve az olvasó megérti, miért volt szükség a nehezebben emészthető első részekre. Az író olvasót kell, hogy neveljen először magának, hogy az később be tudja fogadni, amit mondani akar. Ezért mindenkinek ajánlom a regényt, azoknak is, akik nehezen vergődnek át az ilyen típusú szövegeken, mert megéri.
A könyv egyébként nagyon aktuális ma Magyarországon is. Most, amikor sok cég tiltakozik az ellen, hogy bevezessék a legalább 20 főt foglalkoztató vállalkozások esetében, hogy vagy 5%-ban csökkent munkaképességűeket foglalkoztatnak, vagy jócskán megemelt „rehabilitációs” járulékot kell fizetniük, elgondolkodhatunk a problémáról egy ilyen sérült ember szemszögéből is. Az E/1-es elbeszélésmód lehetővé teszi, hogy jobban megértsük Lout és társait és eldöntsük, az őket fenyegető, őket csak gazdasági tényezőnek látó „normálisok” közé tartozunk, vagy az őket segítő, sorsukkal, fejlődésükkel törődő barátok közé.
Robert Charles Wilson: Tengely (avagy ellenállási kísérlet az olvasás kísértésének) június 5, 2009
Posted by asterdroid in : sci-fi, könyv, SF, regény, Robert Charles Wilson, olvasmány , 3hozzászólásNem könnyű úgy írni egy könyvről, hogy nem épp most fejeztem be. Sajnos nincs annyi időm, hogy rögtön akkor megírjam a beszámolót egy könyvről, mihelyt elolvastam. Ráadásul mindig már ott vár a következő kötet és hívogatóan csábítgat, hogy őt olvassam, ne az írogatással törődjek. De most megpróbálok ellenállni a kísértésnek, erőt veszek magamon, ugyanis rájöttem, én magamnak is sokkal jobb, ha rögzítem benyomásaimat, hiszen később gyakran visszatérek ezekre (és mások beszámolóit is szívesen olvasom). Csak az a gond, hogy ha nem azonnal kerülök oda, hogy leírjam, akkor sokkal nehezebb visszaemlékeznem egyes részletekre, különösen a nevekre.
Azonban Robert Charles Wilson karakterei nem olyanok, hogy könnyen el lehetne felejteni őket. A könyv a Hugo-díjas Pörgés folytatása, azonban önálló történetként is olvasható. Utalásokban találkozhatunk a korábbi regény szereplőivel, az előzményekkel, illetve egyikük, Diane Dupree, fontos mellékszereplő, akiken keresztül a főszereplők, Lise Adams és Török eljutnak ahhoz a furcsa, kis közösséghez, melyben ún. „negyedikek” egy csoportja nevel egy furcsa kisfiút, Isaacet.
A Feltételezettek által létrehozott átjárón keresztül az emberiség kezdi benépesíteni az Equatoria nevű bolygót. Itt él Török Findley és próbálkozik kisrepülős vállalkozásával pénzt keresni, és ide jött Lise, hogy utánajárjon apja eltűnésének. Gyanítja, hogy a negyedikekkel lehet kapcsolatban a rejtély és Török segítségével igyekszik a nyomába eredni. Ám volt férje, aki a Genomvédelmi Minisztériumban dolgozik, nem nézi jó szemmel mindezt, ráadásul, bár kissé vonakodva, segít a Lisét követő ügynököknek. Ugyanakkor próbál volt feleségének is segíteni információkkal, hogy bizony tűntek el emberek, akiket valószínűleg ügynökök tettek el láb alól. Lise és Török Diane közreműködésével eljut a negyedikek telepére és megismerkedik Isaac-kel, aki ekkor már egyre súlyosbodó állapotban van.
A negyedikek telepén ugyanis fura kísérlet folyik. Egy marsi nő, Sulean Moi azért járta a világot, hogy a hasonló kísérleteket megakadályozza, azonban a Dr. Dvali-vezette közösségnek sikerült elrejtőznie, hogy létrehozhassanak egy gyermeket, aki a Feltételezettekkel kapcsolatba tud lépni. A Sulean által megismert, korábbi kísérlet tragédiával végződött, ezért igyekezett minden hasonlót megakadályozni, á ide késve érkezett. Isaac már elérkezett abba a korba, hogy talán valóban beteljesítse a hozzá fűzött reményeket.
Közben megbolondul a bolygó „időjárása”. Furcsa, por-eső esik, melyben mintha szerkezetek darabjait lehetne felfedezni, a sivatagban pedig különös élőlények nőnek ki a porból. Valahányszor újra esik, egyre nagyobbak és életerősebbek ezek a lények, akik azonban nagyon rövid életűek, nem törődnek az emberekkel és életük rejtélyes célját nem nagyon érti senki. Egyedül Isaac az, akit egyáltalán észrevesznek és a fiú is olthatatlan vágyat érez, hogy a közelükbe kerülhessen.
Isaacnek van még egy furcsa tulajdonsága, amit Sulean és Diane sejt meg: tud olyan emberekről, akikkel soha nem találkozhatott, nem is nagyon hallhatott róluk és ráadásul nem csak tud róluk, hanem az ő hangjukon, személyiségükkel is képes beszélni. Ilyen a hasonlóan kísérleti alany marsi Esh, illetve Diane bátyja, Jason, aki szintén a Feltételezettekkel való kapcsolatfelvételre irányuló kísérlet során halt meg (az előző kötetben).
A történet végét nem szeretném elárulni, mert inkább olvassa el mindenki a könyvet, de annyit azért röviden elmondhatok, hogy az Isaac-kel menekülők egy földrengés miatt csapdába kerülnek, ahol rájuk találnak a por-esőből kikelt hatalmas fák, és kiderül, milyen kapcsolatban is van Isaac a Feltételezettekkel.
A történet fordulatos, jól átgondolt és kidolgozott, nagyon élvezetes volt olvasni. Ami a legjobban tetszett, az a szereplők. Hiteles, élő karakterek, bármelyikük helyébe bele tudja élni magát az olvasó. Ezzel egyben tükröt is tart saját emberségünk elé. Minden szereplő árnyalt, motivációik valóságosak és bár tetteik jellemükből következnek, de összességében mindig szolgál meglepetésekkel a történet. A végén pedig valóban a megtisztulás érzése keríti hatalmába az olvasót. Robert Charles Wilson igazi szépirodalmat ír, érdemes olvasni!
Egyre jobban szeretem Zsoldos Pétert június 2, 2009
Posted by asterdroid in : sci-fi, könyv, SF, regény, olvasmány, ősember, tudat, ZsoldosPéter , 2hozzászólásZsoldos Péter: A feladat
A Galateia első osztályú űrhajó és legénysége egy műszaki hiba miatt egy olyan bolygón reked, ahol ősemberek veszik körül. A nukleáris baleset után egyedül Gill marad életben, de ő is erős sugárfertőzést kapott. Tudja, hogy nem sok van hátra, ezért egy eddig emberen még soha nem alkalmazott technikával igyekszik megmenteni emlékezetét, tudatát, akaratát és a FELADATOT.
A könyvet egy antikváriumban sikerült beszereznem, 38 éve jelent meg, de ma is ugyanolyan izgalmas. Felveti a kérdést, hogy vajon az emberi tudatot technikai eszközökkel meg lehet-e őrizni, illetve áttölteni már emberi agyakba, vajon lehet-e rekonstruálni egy ember tudatát. A kísérlet során az ősemberek közül kerülnek ki az új legénység tagjai. Természetesen komoly problémák merülnek fel, veszekedések, harcok és áldozatok árán formálódik a különös társaság. Közben egy fejlettebb törzsre is rábukkannak, melynek tagjai, átvéve a korábbiak helyét és emlékeit, végül hazaviszik az űrhajót. Ám a hazaérkezés is tartogat meglepetéseket: mire visszaérnek, az emberiség gyakorlatilag kihalt már és a faj fenntartása is a maroknyi csapat feladata lesz.
A fordulatokban és izgalmakban gazdag történetet szinte nem tudtam letenni, aki még nem olvasta, ajánlom figyelmébe! Az említett antikváriumban pedig még fogok turkizni, biztos van még egy-két ZsP.
ACC-SB Időodisszeia május 25, 2009
Posted by asterdroid in : sci-fi, SF, regény, földönkívüli, bolygó, olvasmány, történelem, időodissueia, ACC, SB, Nap , 3hozzászólásArthur C. Clarke – Stephen Baxter : Az idő szeme & Napvihar
A két könyvről egy bejegyzésben szeretnék beszámolni, mert bár külön-külön is kerek történetek, a szerzők szándékai szerint azonban szorosan összetartoznak. Az Időodisszeia első kötete, Az idő szeme az SF egy klasszikus témáját, az időutazást helyezi új megvilágításba, illetve az alternatív történelem gondolatával is eljátszadozik egészen újszerűen. A 2037-ben törés következik be az időben a Földön. Az ENSZ-békefenntartók egy helikopterét lelövi egy lázadó Afganisztán és Pakisztán határvidékén, majd ismeretlen környezetben zuhannak le. A brit gyarmatbirodalom egy indiai táborába kerülnek 1885-be, csakúgy, mint néhány majomember az őskorból. A modern brit békefenntartók a 150 évvel korában élt brit gyarmati katonák, s velük Rudjard Kipling és újságíró társa, elindulnak a rejtély nyomában, és találkoznak Nagy Sándorral és hadaival Indiában. Ugyanakkor a Szojuz űrhajósai a Mongol Birodalomban landolnak, majd Dsingisz kán udvarába kerülnek. A két nagy hódító hadsereg az időtörésnek köszönhetően találkozik Babilonban, ahová egy titokzatos rádióadás vezeti őket. Útjuk során mindenhol látnak „szemeket”, azaz a levegőben lebegő, idegen eredetű tárgyakat. A két hatalmas hadsereg össze is csap. Babilonban, Marduk templomában pedig kiderül hogy egy nagy Szem adta a rádiójeleket és talán ez a gömb a kulcs a történtek megértéséhez.
Ami a legjobban tetszett a regényben, az maga az időutazás ötlete, hogy egy földönkívüli hatalom „felparcellázza” a Földet úgy, hogy mindegyikben más az idő. Ez teszi lehetővé a szereplők számára, hogy a múltba vagy a jövőbe jussanak. Az izgalmas kalandok során a két 21. századi csapat - a kéksapkások és a Szojuz legénysége – sorsát követhetjük nyomon. Közben magunk is mintha elutaznánk időben és térben. A mongol udvar, Dzsingisz kán és népe, a brit gyarmati hadsereg, Rudjard Kipling, Nagy Sándor és tanácsadói, mind megelevenednek a mesterien megírt történetben. Az egyébként nevetséges kérdés, hogy mi lett volna, ha Nagy Sándor és Dzsingisz kán találkozik Babilonban, itt az SF-ben íme értelmet nyer Arthur C. Clarke és Stephen Baxter bámulatos meséjében. A szemek rejtélye azonban nem oldódik meg és egyedül Bisesa Dutt kerül vissza londoni otthonába.
A Napvihar pontosan itt veszi fel újra a történet fonalát. Bisesa története persze hihetetlen, a hadsereg szabadságolja, az orvosok vizsgálgatják. Miközben egy nagyon erős napkitörés káoszt okoz a Földön, egy a Holdon állomásozó tudós rájön a Nap titkára. Sikerül meghatároznia, mikor következik majd be a következő hatalmas napvihar, mely már az emberi faj túlélését veszélyezteti. A világ összefog, hogy kidolgozzon és megvalósítson egy grandiózus tervet: a Földet védő pajzs megépítését. A történet középpontjában álló személyek majdhogynem véletlenül keverednek az eseményekbe és több fronton is helyt kell állniuk. A projekt a magánéletben is új kihívásokat jelent számukra és mindannyian tudják, hogy fel kell készülniük arra, hogy a napvihart csak részben fogja le a pajzs és az esemény mindenképpen kataklizma lesz. A katasztrófa valóban elkerülhetetlen és megvannak a maga hősei és hősi halottai. Az események leírása megrázó, ugyanakkor a végkifejlet felemelő, hisz ezúttal az emberiség győzedelmeskedik. A regény nagy erőssége szerintem, hogy nem csupán a tudományos és technológiai újítások teszik érdekessé, hanem a gondolatkísérlet arra vonatkozóan, hogyan foghat össze az emberiség globálisan, mik állhatnak ennek útjában és az előre nem látható problémák miatt csak félsikernek nevezhető végkifejlet. A veszteségek és a tanulságok, melyek megtisztítják a Földet, hogy a következő nemzedékek nyugodtan tekinthessenek fel az égre.
A két történet egyébként szerintem filmre kívánkozik. Az első grandiózus történelmi képeivel és látványos csatajeleneteivel szerintem nagy hatást keltene, a második pedig a űrbéli építkezés megjelenítésével a klasszikus sci-fi rajongók, míg a napvihar borzalmaival a katasztrófafilmeket kedvelők körében arathatna nagy sikert.
Se nem írok, se nem olvasok - már megint, vagy mégis? május 22, 2009
Posted by asterdroid in : sci-fi, Galaktika, könyv, SF, olvasmány, nemíroknemolvasok , hozzászólás(CURLUP jelentés) Mostanában nem írtam semmit a blogomba, igaz sokat olvastam (magamhoz és szabadidőmhöz képest):
Arthur C. Clarke, Stephen Baxter : Az idő szeme
Arthur C. Clarke, Stephen Baxter : Sunstorm (Napvihar)
Robert Charles Wilson : Tengely
Zsoldos Péter: A feladat
és még sok novella, Galaktikák, HiperGalaktika 02, stb. Most szépen összeszedem magam, és leírogatom, hogy tetszettek.
Se veled, se nélküled - Brandon Hackett : Isten gépei március 2, 2009
Posted by asterdroid in : sci-fi, könyv, SF, regény, poszthumán, földönkívüli, társadalom, olvasmány, Hackett, transzhumanizmus , 2hozzászólásHa igazán őszinte akarok lenni, akkor nem tagadhatom, hogy elsősorban azért olvastam el, mert magyar a szerző. Már A poszthumán döntésnél is így volt, és bár összességében tetszett és való igaz, kíváncsivá is tett a szerző következő regényével kapcsolatban, mégis a legnagyobb löketet az adta, hogy a magyar sci-fi rajongók körében oly népszerű lett a könyv. Jó dolog ez az sfblogs, meg az Intergalaktika, meg az SF portál, meg a többi. A mai világban, amikor annyi sok könyv jelenik meg, a tájékozódáshoz szükség van ilyen fogódzókra. Vagy csak egyszerűen sznob vagyok, és azt olvasom, amit a többiek? Így is fel lehet fogni. Na most ez a poszt így elég hülyén indul, na mindegy. Arra készüljön fel, aki tovább akarja olvasni, hogy hosszan fogom ecsetelni, mi nem tetszett a regényben, de valahogy mégis arra jutok, hogy érdemes volt elolvasni és ajánlom mindenkinek, aki még ezt nem tette meg.
Szóval. Kicsit ambivalensen viszonyulok a regényhez, hasonlóan a szerző előző művéhez. Tetszik is, meg nem is. Összességében jó könyv, az alapszituáció, az alapötlet kiváló kiindulási pont. Kidolgozott, ha helyenként a tudományosnak hangzó elnevezések (pl. kvantumugrás) inkább a vad képzelet szüleményei is – de hát az SF az nemcsak tudományos, hanem fantasztikus is. Olyan kérdéseket feszeget, melyek mindannyiunkat érintenek, mint például a technikai fejlődés hatása a társadalomra, a földi erőforrások kihasználása, és az, hogy az emberiség hajlamos saját magát felemészteni. Aztán ott vannak az örök sf-témák, úgy mint az értelmes gépek – az omegák – és a genetikailag módosított emberek, például a főszereplő, Szofi. Továbbá feltűnik a „Nagy Testvér” problematikája is, hiszen a fiatal Szofit nemcsak figyelik, hanem befolyásolják is, magánélete szinte nincs, mert nem hagyják élni az életét. Szóval színes a paletta. Ráadásul jó a cselekmény, izgalmas, nem lehet letenni a könyvet.
És mégis. Megint ugyanaz a bajom. Nehezen tudok azonosulni a főszereplővel, illetve főszereplőkkel – tulajdonképpen hány Szofi is van? Ha mondjuk kettő, akkor azért nem tudok azonosulni velük, mert két különböző emberről van szó, más-más történik velük és bár találkozásuk pikáns és izgalmas, a konfliktus kettejük között megnehezíti az azonosulást. Ha meg csak egy Szofi van, aki az egész történetet meséli az elejétől kezdve, akkor viszont azt tudom nehezen kezelni, hogy az elején az idősebb Szofi hangján mesél, a végén pedig már a fiatalabbén. Ez, ha úgy vesszük, tekinthető egyfajta irodalmi újításnak is, hasonlóan A poszthumán döntés kettős narrációjához, de akkor is elidegenít a főszereplőtől. Márpedig én az a fajta olvasó vagyok, aki oly mértékben szeret azonosulni a szereplőkkel, hogy amikor leteszi a könyvet, akkor is még egy darabig a regénybeli főszereplő agyával gondolkodik. Különösen, ha a történet egyes szám első személyben adatott elő. Szóval ez a regény nem „velem” történt, hanem egy (vagy kettő) Szofi nevű csajszival a jövőből, ő mesélte.
Van ráadásul még egy gondom. A történet szereplői a társadalom egy szűk rétegéhez tartoznak, Szofi az intelligenciája miatt, Bastien a társadalmi helyzete miatt, Scott és a többiek mint kutatók, stb. Ők az elit, akik ráadásul túlléptek az emberi létezés határán. Nekem nagyon hiányzik a hétköznapi EMBER. Akinek nincs beleszólása a történelembe, csak megtörténik vele, akár érti valamennyire, akár nem. Azért is hiányolom a kisembert, mert úgy gondolom, a regény törekszik bemutatni a felgyorsult technikai fejlődésnek a társadalomra gyakorolt hatását. Az emberi társadalom bemutatása azonban semmiképp sem lehetséges hétköznapi szereplők nélkül. Ez a hiány indukál egy csomó más kérdést is. Például a családok életére milyen hatással van ez az egész? Egyetlen családot látunk, azt is csak töredékesen és futólag: Szofit, a bátyját, Scottot és az anyját. De igazából nem tudunk meg róluk, illetve a viszonyaikról sokat, vagy hogy például mi lett az anyával később. Annak lehetősége pedig, hogy Szofi családot alapítson, csupán egy másik Földön merül fel és csak közvetetten kerül elő. A szereplők magánélete és annak változása szerintem érdekes lett volna, ahogy ez A poszthumán döntésben oly jól sikerült – akkor talán nem dicsértem meg, de most, ennek a regénynek a fényében már jobban látom, úgyhogy megteszem.
Talán ez az egész abból fakad, hogy a történet nem egyszerűen néhány évtizedet ölel fel, hanem olyan mérvű fejlődést ábrázol, mely évezredekben mérhető. A „történelem” nagyjainak életén keresztül mutatja be a sorsfordító eseményeket. Hozzá, kell tennem, hogy a történelmet sosem igazán szerettem, mert nem emberekről szól, hanem maximum „ikonokról”, a hétköznapi valóság valahogy mindig kimarad belőle. A történelmi regényt már annál inkább, hiszen ott személyesen is részese lehetek az eseményeknek a szereplők hétköznapjain keresztül.
Hát ezt gondolom – de hozzá szeretném tenni, hogy fikázásban jobb vagyok, mint dicséretben. Ebből az következik, hogy a poszt elején említett jó dolgok, melyek tetszettek e regényben, ugyan nincsenek részletesen kifejtve, mégis sokat számítanak. Kábé kilenc olyat említettem, ami a könyvnek előnye, és csak kettőt, ami nekem nem jött be. Ha nagyon szőrösszívűen még egy-két kisebb, a szöveg szintjén számomra érthetetlen
Végül megjegyezném, hogy az olyan tudatlan és egyszerű olvasók számára, mint én vagyok, meg azok számra, akiket a téma komolyan érdekel, a könyv végén megtalálható Bécsi József az önmaga istenévé lett ember című tanulmánya a transzhumanizmus témájáról, ami szintén nagyon érdekes volt.
Sárgult lapok, por, pókháló február 25, 2009
Posted by asterdroid in : sci-fi, könyv, SF, regény, olvasmány , hozzászólásÚgy tűnik, néhány évtizeddel ezelőtt a sci-fi írók mintha törekedtek volna arra, hogy kisebb terjedelmű regényeket írjanak, mint manapság. Ezzel nem akarok senkit megbántani, csak arra rámutatni, hogy micsoda előny ez a mai világban, amikor felfokozott életritmusban élünk, hajtjuk a mókuskereket és jóval kevesebb időnk van olvasni. Legalábbis nekem. Ilyen zaklatott időszakokban leporolom az antikváriumban talált régi köteteket és ezeket olvasom.
Így került a kezembe Szentmihályi Szabó Péter regénye, A tökéletes változat. Az atomkatasztrófában csaknem megsemmisült Földön az emberiség túlélői ősközösségi társadalomban élnek. A kataklizmát megelőzően a Földről száműzött tudósok kis csoportja viszont egy technikailag magasan fejlett szintre jutott el, majd visszatért, hogy figyelje, mi folyik a bolygón. A két teljesen ellentétes társadalom találkozása és egymásra hatása azonban talán teljesen új irányba viszi tovább az emberiség jövőjét. A jó alapötletet a szerző időnként kisebb következetlenségekkel írta meg, de így is élvezhető. A kötetben egyébként sok jó novella is van, de ezekről majd egy másik posztban.
A másik leporolt könyv Stanislaw Lem Az Úr hangja c. regénye, mely, ha szabad így fogalmazni, anti-regény. Hogy mi történik benne? Leginkább semmi. Vagyis inkább nagy horderejű dolgok. Szóval, a lényeg nem a lassan csordogáló cselekmény, hanem a gondolatiság, a filozofikus alaphang, melyet az író megüt. Zseniálisan írja le, hogyan próbálja az emberiség, válogatott koponyák segítségével megfejteni az űrből érkezett üzenetet. Minden tudós a maga képére és hasonlatosságára, kis, számára értelmezhető részletek feldolgozásával. Azonban mégsem áll össze az üzenet, egyszerűen képtelen az emberiség megbirkózni a feladattal. A fejtegetések és eszmefuttatások, melyekből mindez elénk tárul, nagyon jól összegzi azt, hogy hol is tart civilizációnk. Tulajdonképpen paródiának is felfogható, de legkevésbé nevetni van kedve annak, aki kézbe veszi. Nagyon jól megírt regény, a lassú cselekményszál ellenére folyamatosan fenntartja az olvasó érdeklődését. Szkepticizmusa pedig gondolkodásra késztet.
Végül egy nem antikváriumi élmény. Egyik nap egy könyvesboltban jártam, vettem pár olvasnivalót meg szakkönyvet és már a pultnál álltam, amikor a sok, 200 forintért árult könyvet bemutató asztalok közül megakadt a szemem az egyiken, amelyet még nem nagyon néztem át. Alacsonyan volt elhelyezve, le kellett guggolni, hogy az ember felvehessen róla egy kötetet. Mindenféle, engem nem nagyon érdeklő témájú könyv volt rajta, szépirodalom alig. Viszont ahogy jobban megnéztem, Antony Sheenard A csonkolás művészete című novelláskötete is ott árválkodott – már csak egy volt belőle. Felemeltem, tapintása furcsa volt, élén vastag porral keveredett pókháló. Lesöpörtem róla, amennyire csak tudtam, és csak utána tudatosult bennem, mennyire viszolygok a pókhálótól. De szegény könyv szinte sírt, ki tudja mennyi időt tölthetett egy polc mögé leesve, és az eladók még a 200 forintos könyvek közé való száműzetése során sem vették a fáradtságot, hogy letakarítsák. Megvettem szegényt miután meggyőződtem, hogy nincsenek sorstársai. Hálából már megajándékozott néhány jó sztorival, remélem ez így is marad.