Első találkozásom Akkebbel (Akkeb 1.) január 24, 2008
Posted by asterdroid in : földönkívüli, dimenzió, találkozás, gyerek , 2hozzászólásAmikor először találkoztam Akkebbel, még kisgyerek volt. Egy kisvárosban élt a Hatta Birodalom szélén. Szülei nem voltak jómódúak, kemény munkával keresték meg a betevőre valót, de komoly anyagi gondjaik nem voltak.Tudni kell, hogy a hatták nagyobbak, mint mi, viszont, bár ugyanúgy négydimenziós lények, mint mi, érzékszerveik nem olyan kifinomultak, ezért vannak problémáik a 4D-s érzékeléssel. Amikor felfedeztük birodalmukat, egy jól működő, de elmaradott társadalmat találtunk, ahol a technikai civilizáció még csak úgy száz-százötven évre nyúlt vissza.Volt iparuk, voltak kommunikációs hálózataik, műholdjaik, stb. Használták a rádiót és már az atomenergiát is. Viszont nem tudták megoldani világuk legsürgetőbb problémáit. Sok hatta élt olyan társadalomban, ahol misztikus hitek, vallások határozták meg az alapelveket, de ezek a mindennapi élettől már jelentősen eltávolodtak. Sajnos a birodalom vezetői nem ismerték fel időben, hogy befolyásukat és különösen a vallási vezetők befolyását sokkal jobban latba lehetne és kellene vetni a globális problémák megoldása érdekében.Akkeb családja is szenvedett ezen problémáktól. Olyan régióban éltek, ahol a száraz évszak egyre forróbb és hosszabb, az esős évszak viszont egyre szárazabb és rövidebb lett. A változást évről évre tapasztalni lehetett. A földművesek próbáltak új megoldásokat keresni, a kutatók új gabona fajtákkal kísérleteztek, de kevés sikerrel. Komolyan kellett számolni azzal a fenyegetéssel, hogy néhány évtizeden belül az élelem és az ivóvíz ritka kinccsé válik. Ugyanakkor a hatalmon lévők, bár folyton arról beszéltek, mit lehetne tenni, nem jutottak semmire, a megoldások elvesztek a gazdasági növekedésről folytatott vég nélküli vitáik során.De nem erről akarok beszélni, hanem Akkebbel való első találkozásomról.Mint mondtam, a hatták nem látják jól a negyedik dimenziót, ezért, amikor velünk találkoztak, féltek tőlünk. Bár kisebbek vagyunk náluk, mégis félelmet keltett bennük állandóan változó, néha alig látható, kissé villódzó megjelenésünk. Hogy számukra így nézünk ki, azt Akkeb mesélte el nekem később. Ő azonban, bár még csak kisgyermek volt, egyáltalán nem félt tőlem, amikor akkor este, elalvás előtt, a szobájában megjelentem.Csak nézett, én is néztem őt, egyikünk sem szólt semmit. Próbáltam mozdulatlan lenni, de azt hiszem a villódzás-szerű változások nem szűntek meg. A félhomályban éreztem, hogy megdöbbenve és kíváncsian méreget. Ő is szinte mozdulatlan volt, csak sok, apró szemének csillogásán láttam, hogy figyel. Egyikünk sem mozdult. Ő nem jött közelebb, én meg nem akartam megijeszteni, úgyhogy maradtam, ahol voltam. A kezdeti feszültség a szobában kezdett lassan oldódni. Egy idő után aztán elaludt.Szóval semmi különös. Csak néztük egymást. Azonban a mai napig élénken él bennem az élmény, hogy végre valaki nem sikítozva menekül előlem. Úgy döntöttem, másnap este is visszatérek.Reggel Akkeb elújságolta szüleinek, hogy mit látott:
- Este szörny a szobámban! - mondta kezdetleges gyereknyelven.
Anyja megrökönyödve nézett rá.- Egy szörny? És nem ijedtél meg? Nem sírtál?
- Nem sírtam – mondta Akkeb, majd anyját faképnél hagyva, játékaihoz vonult. Kis idő után anyja utána ment és faggatni kezdte.
- És milyen volt a szörny?
Akkeb először nem válaszolt, aztán csak annyit mondott, fel sem tekintve a játékok közül:
- Barna.
Anyja úgy látta, nem kell nagy feneket keríteni a dolognak és annyiban hagyta. Hanem másnapra, mikor Akkeb megint jelentette, hogy lefekvés előtt ott volt a szörny, már volt terve.
- De nem bánt, ugye?- Nem – válaszolta Akkeb.- Akkor mit csinált?- Ül a sarokban.- Nagy vagy kicsi?- Nem nagy.- Értem – mondta anyja és kis szünet után így folytatta:- Te, figyelj, akkor az nem is szörny.- Nem szörny?- Nem. Inkább valami manó-féle.- Manó. Manó – ismételte Akkeb.- Igen, manó volt. Egy barna manó.- Barnamanó.Szótlanul a játékaihoz sétált, gondolataiba mélyedve, majd magában még azt motyogta:- Barnamanó.
Aztán egy darabig nem is beszéltek róla, csak délután, amikor az apja is ott volt, elújságolta neki:
- Apa, szörny a szobámban.- Nem szörny, Akkeb, – vágott közbe anyja – hanem manó.- Manó – mondta a kislány.- Igen, manó.- Manó – fordult újra az apjához. - Nem bánt.- Úgy van. Nem bánt – helyeselt anyja.- És milyen? – kérdezte az apja. – Nagy, szőrös?- Barnamanó – jelentette ki Akkeb, miközben csendesen játszott a járgányaival.- Azt mondja, nem nagy és barna, és csak ül a sarokban és néz – mondta helyette az anyja.
- Aha - felelte apa, miközben vett még egyszer az ételből. - Akkor semmi gáz.
Anyja nem felelt semmit, csak magának mondogatta: „Akkor semmi gáz.”