Világ kulturális kreatívjai egyesüljetek! augusztus 20, 2009
Posted by asterdroid in : film, társadalom, kulturaliskreativok , hozzászólásHova jutott a világ? Egy dokumentumfilm azokról, akik nincsenek megelégedve az őket körülvevő társadalmi környezettel és ezen akarnak is változtatni. Válaszuk a válságra, a kapitalizmusra, a környezetszennyezésre. Érdemes megnézni:
www.kulturaliskreativok.com
Se veled, se nélküled - Brandon Hackett : Isten gépei március 2, 2009
Posted by asterdroid in : sci-fi, könyv, SF, regény, poszthumán, földönkívüli, társadalom, olvasmány, Hackett, transzhumanizmus , 2hozzászólásHa igazán őszinte akarok lenni, akkor nem tagadhatom, hogy elsősorban azért olvastam el, mert magyar a szerző. Már A poszthumán döntésnél is így volt, és bár összességében tetszett és való igaz, kíváncsivá is tett a szerző következő regényével kapcsolatban, mégis a legnagyobb löketet az adta, hogy a magyar sci-fi rajongók körében oly népszerű lett a könyv. Jó dolog ez az sfblogs, meg az Intergalaktika, meg az SF portál, meg a többi. A mai világban, amikor annyi sok könyv jelenik meg, a tájékozódáshoz szükség van ilyen fogódzókra. Vagy csak egyszerűen sznob vagyok, és azt olvasom, amit a többiek? Így is fel lehet fogni. Na most ez a poszt így elég hülyén indul, na mindegy. Arra készüljön fel, aki tovább akarja olvasni, hogy hosszan fogom ecsetelni, mi nem tetszett a regényben, de valahogy mégis arra jutok, hogy érdemes volt elolvasni és ajánlom mindenkinek, aki még ezt nem tette meg.
Szóval. Kicsit ambivalensen viszonyulok a regényhez, hasonlóan a szerző előző művéhez. Tetszik is, meg nem is. Összességében jó könyv, az alapszituáció, az alapötlet kiváló kiindulási pont. Kidolgozott, ha helyenként a tudományosnak hangzó elnevezések (pl. kvantumugrás) inkább a vad képzelet szüleményei is – de hát az SF az nemcsak tudományos, hanem fantasztikus is. Olyan kérdéseket feszeget, melyek mindannyiunkat érintenek, mint például a technikai fejlődés hatása a társadalomra, a földi erőforrások kihasználása, és az, hogy az emberiség hajlamos saját magát felemészteni. Aztán ott vannak az örök sf-témák, úgy mint az értelmes gépek – az omegák – és a genetikailag módosított emberek, például a főszereplő, Szofi. Továbbá feltűnik a „Nagy Testvér” problematikája is, hiszen a fiatal Szofit nemcsak figyelik, hanem befolyásolják is, magánélete szinte nincs, mert nem hagyják élni az életét. Szóval színes a paletta. Ráadásul jó a cselekmény, izgalmas, nem lehet letenni a könyvet.
És mégis. Megint ugyanaz a bajom. Nehezen tudok azonosulni a főszereplővel, illetve főszereplőkkel – tulajdonképpen hány Szofi is van? Ha mondjuk kettő, akkor azért nem tudok azonosulni velük, mert két különböző emberről van szó, más-más történik velük és bár találkozásuk pikáns és izgalmas, a konfliktus kettejük között megnehezíti az azonosulást. Ha meg csak egy Szofi van, aki az egész történetet meséli az elejétől kezdve, akkor viszont azt tudom nehezen kezelni, hogy az elején az idősebb Szofi hangján mesél, a végén pedig már a fiatalabbén. Ez, ha úgy vesszük, tekinthető egyfajta irodalmi újításnak is, hasonlóan A poszthumán döntés kettős narrációjához, de akkor is elidegenít a főszereplőtől. Márpedig én az a fajta olvasó vagyok, aki oly mértékben szeret azonosulni a szereplőkkel, hogy amikor leteszi a könyvet, akkor is még egy darabig a regénybeli főszereplő agyával gondolkodik. Különösen, ha a történet egyes szám első személyben adatott elő. Szóval ez a regény nem „velem” történt, hanem egy (vagy kettő) Szofi nevű csajszival a jövőből, ő mesélte.
Van ráadásul még egy gondom. A történet szereplői a társadalom egy szűk rétegéhez tartoznak, Szofi az intelligenciája miatt, Bastien a társadalmi helyzete miatt, Scott és a többiek mint kutatók, stb. Ők az elit, akik ráadásul túlléptek az emberi létezés határán. Nekem nagyon hiányzik a hétköznapi EMBER. Akinek nincs beleszólása a történelembe, csak megtörténik vele, akár érti valamennyire, akár nem. Azért is hiányolom a kisembert, mert úgy gondolom, a regény törekszik bemutatni a felgyorsult technikai fejlődésnek a társadalomra gyakorolt hatását. Az emberi társadalom bemutatása azonban semmiképp sem lehetséges hétköznapi szereplők nélkül. Ez a hiány indukál egy csomó más kérdést is. Például a családok életére milyen hatással van ez az egész? Egyetlen családot látunk, azt is csak töredékesen és futólag: Szofit, a bátyját, Scottot és az anyját. De igazából nem tudunk meg róluk, illetve a viszonyaikról sokat, vagy hogy például mi lett az anyával később. Annak lehetősége pedig, hogy Szofi családot alapítson, csupán egy másik Földön merül fel és csak közvetetten kerül elő. A szereplők magánélete és annak változása szerintem érdekes lett volna, ahogy ez A poszthumán döntésben oly jól sikerült – akkor talán nem dicsértem meg, de most, ennek a regénynek a fényében már jobban látom, úgyhogy megteszem.
Talán ez az egész abból fakad, hogy a történet nem egyszerűen néhány évtizedet ölel fel, hanem olyan mérvű fejlődést ábrázol, mely évezredekben mérhető. A „történelem” nagyjainak életén keresztül mutatja be a sorsfordító eseményeket. Hozzá, kell tennem, hogy a történelmet sosem igazán szerettem, mert nem emberekről szól, hanem maximum „ikonokról”, a hétköznapi valóság valahogy mindig kimarad belőle. A történelmi regényt már annál inkább, hiszen ott személyesen is részese lehetek az eseményeknek a szereplők hétköznapjain keresztül.
Hát ezt gondolom – de hozzá szeretném tenni, hogy fikázásban jobb vagyok, mint dicséretben. Ebből az következik, hogy a poszt elején említett jó dolgok, melyek tetszettek e regényben, ugyan nincsenek részletesen kifejtve, mégis sokat számítanak. Kábé kilenc olyat említettem, ami a könyvnek előnye, és csak kettőt, ami nekem nem jött be. Ha nagyon szőrösszívűen még egy-két kisebb, a szöveg szintjén számomra érthetetlen
Végül megjegyezném, hogy az olyan tudatlan és egyszerű olvasók számára, mint én vagyok, meg azok számra, akiket a téma komolyan érdekel, a könyv végén megtalálható Bécsi József az önmaga istenévé lett ember című tanulmánya a transzhumanizmus témájáról, ami szintén nagyon érdekes volt.
Joan Sloczewski: Elízium lánya – avagy: Nők az univerzumban február 6, 2009
Posted by asterdroid in : sci-fi, könyv, SF, regény, földönkívüli, bolygó, nemek, család, szex, társadalom, olvasmány, Slonczewski, nők , 2hozzászólásEgy olyan könyvet olvastam el, mely nagyon sok, engem is izgató problémát vet fel és mely ezekre a kérdésekre próbál felmutatni különböző válaszokat. Joan Sloczewski Elízium-sorozatának második kötete, az Elízium lánya, azonban valóban furcsa és zavarbaejtő könyv, ahogy Crei is kifakadt egyik nap. Sok mindent elénk tár és bizony görbe tükröt is tart elénk. Szerintem pont ezért szenzációs a regény, ahogy a sorozat általam is elolvasott másik két darabja, az Ajtó az óceánba és a Génszimfónia.
Legnagyobb erőssége, hogy komolyan felveti a kérdést, hogy vajon a nők helyzetének az emberi társadalmon belül milyen alternatív lehetőségei vannak. Ezek közül be is mutat néhányat: Bronz Égbolton matriarchális, az Urulanon egy erősen férfi-domináns, Elíziumban leginkább egy nemiségtől független, a Shorán pedig a cserék csupán nőkből álló társadalma áll fenn.
A történet nagy vonalakban arról szól, hogy egy Bronz Égbolt-i család Elíziumba költözik, mert a Szövetségnek szüksége van egy urulani tolmácsra és szakértőre, aki a külpolitikai zűrökben segítségükre van. Szélklán Esőfelhő, az anya, a család fejeként és fontos közéleti személyiségként is meg kell, hogy állja a helyét. Az urulani katonai fenyegetés, elízium bel- és külügyei, és a cserékkel való jó viszony fenntartása sok bonyodalmat rejt. Ráadásul Esőfelhő férje, az orvos Feketemedve abban a genom-projektben dolgozik, mely szintén sok etikai kérdést vet fel. Két gyermekük egészségesen eleven és a regény egyik nagy erénye a családok mindennapi gondjainak bemutatása gyakran mulatságos jelenetekben. Életük persze nem mentes a konfliktusoktól és sok megoldandó probléma vár rájuk, amikor úgy döntenek, hogy Elíziumba mennek. A történet végül, köszönhetően Esőfelhőnek és a kiválóan politizáló elíziumi Veridnek, nyugvópontra jut, azonban az emberi civilizáció fejlődésének e következő lépcsőfokára fellépni csak mindenki által elfogadható kompromisszumok által lehet.
Aki űrhajókat és csatákat akar, annak nem, de aki szeret elgondolkodni arról, milyen lehetőségek és utak állnak az emberi társadalom előtt, annak viszont nagyon ajánlom a könyvet!
E rövid könyvajánló után kicsit belemásznék a felvázolt alternatívákba.
Esőfelhőék képviselik az egyik modellt, a matriarchális társadalmi berendezkedést. A Bronz Égbolt-i család feje a nő, akit istennőként tisztelnek. Esőfelhő, aki már két gyermeket szült és a harmadiknak a történet során ad életet, nemcsak tevékeny a munkában és a közéletben, hanem a hagyományoknak megfelelően a rei-gi nevű küzdősportot is magas szinten gyakorolja. Lehetne több férje is, azonban csak egy van, Feketemedve, aki számomra a regény talán legszimpatikusabb figurája. Az ő feladata a gyermekek gondozása, de ő is dolgozik. Munkahelyére be is viszi őket, ahol a nagyobbik sokat tud segíteni neki, de egy játszódoboz (kb. mint az ismert bútor nagyáruházban) is rendelkezésére áll a csöppségeknek. A szexuális életben leginkább a nő a kezdeményező, aki istennőként el is várja férjétől, hogy mindig megszerezze neki az örömet, melyre vágyik.
Elízium lakói számára nem létezik család, hiszen az élethosszabító genetikai beavatkozás, melyen mindegyikük átesik még embrióként, egyik következménye, hogy terméketlenek. Utódaikat a Szövetség világainak genetikai állományából kombinálva hozzák létre és shon-okban, azaz állami nevelőintézetekben nevelik a generen, azaz a szülő-tanár vezetésével. Az egy shonhoz tarozók összetartanak, generenjüket életük végéig mesterükként tisztelik. Társadalmukban monogám párok vannak, de ezek lehetnek egyneműek is, gyakorlatilag nem-nélküli emberek társadalmáról van szó. Egy olyan technikailag fejlett civilizáció ez, mely teljesen gépiesített és a társadalmi érintkezésben feltűnő a távolságtartás, a Szélklán családnak nem kis nehézséget okoz ezt megszokni. Elíziumról elmondható, hogy nemi előítéletektől mentes, toleráns társadalom, bár némi faji előítéleteik nekik is vannak – erről Feketemedve projektje során szerzünk tudomást.
Az urulani társadalomról jóval kevesebbet tudunk meg, de mégis könnyebb elképzelni, mint a többit: egy férfi-domináns, szegény bolygó, gorilla-ember hibridekkel és leszármazottaikkal, ahol a problémákat gyakran véres és erőszakos módon oldják meg és a nők elnyomásban élnek. A Szövetség a kapcsolatok erősítésének egyik feltételéül a nők és a rabszolgák felszabadítását követeli az Urulantól.
A cserék társadalma csak nőkből áll, aki olvasta az Ajtó az óceánba című regényt, mely a sorozat első kötete, az már ismeri őket. Nincsenek férfiak, a fejlett biológiai tudással rendelkező „életformálók” férfiak nélkül is létre tudnak hozni utódokat. Azonban mindig csak annyi gyermeket vállalhat egy pár, amennyit a Gyűlés engedélyez, legtöbbször csak egyet-egyet szülhet mindkét fél, hiszen nagyon vigyáznak, hogy az óceánbolygó nehogy túlnépesedjen és ezzel felélje önmagát. A cserék pacifista és környezetvédő nép, az elíziumiakkal való együttélésük alapja is ez, melyet a Csere Egyezmény is rögzít. A történet során azonban több olyan kérdés is felvetődik, melyet az egyezmény nem szabályoz és a két nép álláspontja oly különböző, hogy nem könnyű egyezségre jutniuk. Ilyen például a Feketemedve munkájához kapcsolódó termékenységi projekt, melynek célja, hogy az elíziumiak is szaporodhassanak, vagy az értelmes gépek emberi jogai. Az írónő erősen hajlik arra, hogy a cseréknek adjon igazat és végül „szószövőiknek” Esőfelhő közreműködésével sikerül is egyezségre jutniuk az elíziumakkal.
A bemutatott alternatívákat különböző nézőpontokból is láthatjuk. Például az cserék demokráciája az elíziumiak számára lassú és kaotikus. Elízium civilizált népe a bronz-égboltiaknak hideg, számító és pénzéhes, az urulaniak szemében barbár, ahol az egyetlen igazi férfi éppen egy nő, Esőfelhő, az is külföldi. Bronz Égbolt családmodellje éppen ellentétes az urulanival, gyakorlati szempontból nehézkes az elíziumiak szemében. A cseréket hóbortos nőszemélyeknek tartja a legtöbb más társadalom, talán csak a bronz-égboltiak nem. A cserék szemében minden társadalom veszélyezteti a Hálót, amely túlszaporodik, vagy amely egyre növekvő igényeket támaszt a természettel szemben, mint például az elíziumiak is. A lehetőségek ilyenfajta bemutatásával az írónő minket is gondolkodásra késztet, mi hogyan látjuk ezeket. Nagyon lényeges elem azonban az, hogy a különböző társadalmakból származó egyének képesek egymással nemcsak kommunikálni, hanem akár barátságot is kötni, ezzel átmenetet biztosítva az alternatívák között. Ugyanakkor megteremtik azokat a kölcsönhatásokat, melyek a fejlődéshez is utat mutatnak.
A regény az emberiség jövőbeli fejlődésére is különböző modelleket vázol fel, illetve többet elég részletesen ki is dolgoz.
1. Az ősbolygó, a Torr (talán a Föld megfelelője) sok-sok évszázaddal ezelőtt az elgépiesedés áldozata lett és az elszabadult gépek okozták katasztrófáját. A több különböző bolygóra kitelepült emberek más-más utakat jártak be.
2. A L’li túlnépesedett, szegény világ, melyről az emberek folyamatosan települnének át más bolygókra, de persze ezek legtöbbször nem felelnek meg az emberi életnek.
3. A Shora óceánbolygóját a cserék úgy hódították meg, hogy magukat is genetikusan átformálták, hogy alkalmazkodni tudjanak.
4. Bronz Égboltot terraformálták, azaz kiirtottak róla minden eredetileg ott található életet, hogy alkalmassá tegyék az emberi telepesek számára, akik a L’liről érkeztek. Száz év múlva akár ez a bolygó is oly mértékben túlnépesedhet, hogy hasonló gondjaik lesznek.
5. Elízium magasan fejlett civilizációja Shorán él az óceánon lebegő hatalmas gömbökben. A népessége állandó a Csere Egyezmény értelmében. Elgépesedett világukat az öntudatra ébredő gépek forradalma is fenyegeti.
Végül a Háló-ról. A cserék egy régi „könyve”, mely az élőlények egymáshoz való viszonyát fejtegeti, sokszor felbukkan a regényben. Legvitatottabb fogalmai, melyek talán a Slonczewski-féle világkép kulcsai is egyben az együttérzés és a törődés. Ezen elmélkedik a Háló és ezt keresi a regény is minden alternatívában, melyet felmutat. Pontosan az tetszik benne, hogy különböző nézőpontokból világít rá a kérdésekre, melyeket feltesz, például a terraformálásról. Ami a Bronz Égbolt-inak és a l’li-nek az otthonteremtés lehetősége, az a valedoniaknak és Elíziumnak jó üzlet, a cserék szemében viszont gyilkosság.
Szerintem a regény azért zseniális, mert nemcsak megvillantja az alternatívákat, hanem ezek egymáshoz való viszonyát is megvizsgálja. Az olvasót elgondolkodtatja, például, hogy lennék-e férfi Bronz Égbolton? Vagy lennék-e nő az Urulanon? Értelmes gép Elíziumban? Vagy lennék-e csere?
CURLUP Vízkeresztkor - Slonczewski: Génszimfónia január 8, 2009
Posted by asterdroid in : sci-fi, könyv, SF, regény, földönkívüli, gyerek, gyerekek, bolygó, társadalom, olvasmány, exobiológia, Slonczewski , 2hozzászólásA kiváló amerikai írónő, Joan Slonczewski Elízium-ciklusának harmadik kötete, a Génszimfónia, bár nem újonnan megjelent könyv (2006-ban, Kollárik Péter fordításában jelent meg a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatában), csak most jutottam hozzá, hogy elolvassam. A Jézuskától kapott szabadidő ugyan csak arra volt elég, hogy elkezdjem, inkább más dolgoktól csentem el azt a kis időt, ami ahhoz kellett, hogy befejezzem, annyira lenyűgözött a könyv furcsa világa.
A történet főszereplői egy Prokarion nevű bolygón élnek egy árvaházban. Rod testvér és szabadgép társai gyermekeket mentenek és nevelik őket árvaházukban. Az ellenséges kémiájú bolygón azonban nem könnyű, mert az emberi szervezetet át kell alakítani nehéz és fáradságos, ráadásul drága módszerekkel, hogy életképes lehessen ezen az idegen tájon. Az ő válaszuk arra a kérdésre, hogy mi a teendő egy idegen bolygón, az alkalmazkodás.
Mások azonban szeretnék a bolygót földiesíteni és ásványkincseit kiaknázni. Ezekhez azonban csak a prokarioni élővilág teljes kipusztítása árán férhetnek hozzá – legalábbis ők így szeretnék megoldani a problémát. Mielőtt azonban a Szövetség dönt a Prokarion sorsáról, meg kell vizsgálni egy fontos kérdést: vajon mi igaz a bolygó rejtett urainak legendájából? A bolygó növénytakarója és időjárása szabályos mintát követ, önvédelmi reakciói vannak veszély esetén. De vajon miért és hogyan lehetséges mindez? Azok, akik hisznek a bolygón található értelmes lények létében, lázasan keresik a megoldást, mert az idő sürget. Azok, akik bioszférája elpusztítására törekszenek, konkrét bizonyítékokat és érveket követelnek, mégpedig azonnal.
Végül a Szövetség Főtitkára személyesen utazik oda, hogy a rejtélyes „mikroemberekkel” – a bolygó uraival találkozzon és minden ügyességére szükség van, hogy a Szövetséget meggyőzze arról, hogy egy ilyen, még az emberitől oly nagyon eltérő világon is az értelmes életet tiszteletben kell tartani.
Egy idegen fajjal való találkozás sokféle érzést vált ki. Félelmet, csodálkozást, értetlenkedést, akár rettegést. Szerencsére vannak, akikben őszinte kíváncsiságot, tiszteletet és akár megbecsülést is. De nem szabad elfelejteni, hogy az idegen faj talán ugyanúgy érez, mint mi. Tükröt tart elénk, saját érzéseinkkel szembesít. Joan Slonczewski műve csodálatos történet emberségről, toleranciáról és önfeláldozásról. Érdemes elolvasni, mindenkinek sok szeretettel ajánlom!
Megjegyzés: A könyv magyarul a Génszimfónia címet kapta, eredetileg The Children Star volt. Nekem tetszik az eredeti cím, mert a történethez jobban kapcsolódik, az Antal József által írt, egyébként kiváló utószóra inkább illene a Génszimfónia. A sorozat szerkesztői bizonyára a hard SF rajongóinak akarták megkönnyíteni a dolgát ezzel a címmel, hogy könnyebben rátaláljanak az olvasnivalóra. Én viszont szeretem azt a nagyon humánus szellemiséget, amit Slonczewski művei sugároznak, meséit a toleranciáról és azt, hogy regényei optimistán végződnek. Nekem ez olyan asimovos kicsit, mert azt sugallja, hogy ne keseredjünk el, mert jóra lehet fordítani az emberiség, a világ sorsát, mindig lesznek olyanok, akik a jót választják és erről a többieket is meg tudják győzni. A gyermekek csillagaA közelmúltban megjelent Elízium lánya lesz a következő Slonczewski-könyv, amit elolvasok, már alig várom!
Újévi CURLUP január 3, 2009
Posted by asterdroid in : sci-fi, SF, regény, poszthumán, földönkívüli, bolygó, társadalom, olvasmány, világ , 1 hozzászólásSzóval a Jézuskától ajándékba kapott idővel, azt hiszem, egész jól gazdálkodtam. Ugyanis olvasásra adta. Nem mintha más dolgom nem is lett volna, de ez a kis idő is számomra nagy ajándék volt. Hát lássuk, milyen volt a második regény!
2. elolvasott könyv: Brandon Hackett: A poszthumán döntés Tudom, sokan olvastátok már, de nekem csak most jutott rá elég időm. Először azt mondanám el, ami nem tetszett. Az előző bejegyzésben Salman Rushdie Az éjfél gyermekei c. regényét, főleg annak közvetlen és magával ragadó elbeszélését dicsértem. Lehet, hogy túl egyszerű az agyberendezésem, de A poszthumán döntésben valahogy engem zavart a több mesélő. Ugyanis arról van szó, hogy Eliott Farkas és Nicole Prakesh naplófájljaiból tudjuk követni az eseményeket. (Pontosabban neuronaplójukból, amit csak sejtek, hogy mi lehet a szóösszetételből következően, de nem is baj, hogy nem magyarázta el a szerző szájbarágósan.) Én azt szeretem, amikor bármikor újra visszatérve a történethez, pontosan tudom, miről van szó, szeretem személyes élményként megélni a történetet, de ez esetben ez lehetetlen volt. Tudatosan kellett figyelnem, hogy ki is a mesélő, tehát, bár egyes szám első személyű volt a narráció, mégsem adta azt az élményt, ami pontosan az ilyen típusú elbeszélés nagy előnye. Kívülálló maradtam. Tudom, sokaknak pont ez a technika tetszik, de nekem nem. Én csak egy egyszerű olvasó vagyok Ami viszont tényleg jó a könyvben, az maga a történet és annak minden részletre vonatkozó kidolgozása. A Tau bolygó világa teljesen elképzelhető és „hiteles”, csakúgy mint a Gömbé. Az ötletet, hogy emberi tudatok digitalizálásával akarják az emberi faj jövőjét biztosítani, nem nagyon komáltam, úgyhogy a szereplők idegenkedését ettől abszolút osztottam. Az elméletet, ami az egész mögött van, nagyon érdekesnek találtam, de nem tetszett volna az egész regény, ha nem zárul azzal a csattanóval, amit az egész nagy terv egyik kiötlője tesz hozzá a végén a főszereplők történetéhez. A történet szereplői valóságosak, emberiek, esendők és hősök is. A két főszereplő fejlődése érdekes és jól követhető. Tetszett annak az emberi drámának a megjelenítése, amit a K-vírussal való fertőzés okoz. Nem egyszerűen betegségről, hanem a halálos kór lelki megpróbáltatásokat okozó, majd végül a társadalom összeomlásához vezető hatásáról van szó. Engem még érdekelt volna a Tau társadalmának sorsa, ha már egyszer másként telik az idő a Gömbben, a megfigyelt fejlődésről és változásról szívesen olvastam volna. Szóval gondolatokat ébresztett bennem a könyv, felcsigázott, ami a jó regény egyik biztos jele.
Aki még nem olvasta, tegye meg, mert megéri, szerintem még kapható is.
Összegyűjtöttem pár linket, ahol még további vélemények és részletes értékelések olvashatók. Inkább azoknak érdemes megnézniőket, akik már a könyvet elolvasták. Én nem akartam ilyen részletes elemzésbe belemenni, mert sem nem tisztem, sem stílusom. A lényeg, hogy jó a könyv, érdemes rászánni az időt - már akinek maradt a Jézuskától kapottból …
Hackett blogja:
http://hackett.sfblogs.net/
http://scifikonyvek.wordpress.com/2008/12/13/brandon-hackett-a-poszthuman-dontes-2/
http://zona.hu/article/577/akar-on-a-poszthumanok-koze-tartozni.html
http://fairylona.sfblogs.net/2007/09/30/brandon-hackett-poszthuman-dontes/
http://sayed.sfblogs.net/2007/08/23/poszthuman-dontes/
http://www.sfportal.hu/zsp-dij-biralat-brandon-hackett-a-poszthuman-dontes.scifi
http://bookcrasher.blogspot.com/2008/02/brandon-hackett-poszthumn-dnts.html
CURLUP jelentés – Ezt olvastam mostanában 2. szeptember 16, 2008
Posted by asterdroid in : sci-fi, könyv, SF, regény, földönkívüli, társadalom, USA, olvasmány , 1 hozzászólásNem az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal volt az egyetlen Philip K. Dick regény a nyáron. Ezúttal a könyvtárban bukkantam rá - és szintén nem a sci-fi polcon - a Kizökkent idő-re.
Már megint kiderül, hogy semmi sem biztos, hogy az, aminek látszik. Ragle Gumm élete a megszokott kerékvágásban halad. Ragle fejti a rejtvényeket és nyer, családja körében biztonságban érzi magát. Azonban egy nap a gyerekek furcsa magazinokat találnak egy elhagyott romhalmaznál. Kiderül, hogy Ragle ideje nem a valódi idő, elszigeteltségben él az a közösség, melynek tagja, figyelik minden lépésüket, a körülötte élő személyek, családtagok sem azok, akiknek Ragle hiszi őket. Mikor megszökik, kiderül: a látszólagos nyugalom és békés élet helyett a világban háború van, félelem uralkodik … P. K. Dick 1958-as regénye azt a félelmetes kettősséget érezteti az olvasókkal, mely például az 50-es évek Amerikáját is jellemezte: békés fogyasztói társadalom, jólét, ugyanakkor a hidegháború félelmei, a rendőrség által megfigyelt társadalom, rettegésben tartott értelmiség. És hogy mitől sci-fi? Hát igázából nem az, bár a jövőben játszódik és a háború a holdlakók ellen folyik.
Talán ezek után érthető is, miért nem a sci-fi polcon bukkantam rá … Dick regényeinek megítélése, úgy látszik, nem egyszerű. Olyan kérdéseket vetnek fel, melyek a hagyományosan nem sokra tartott, inkább a szórakoztató irodalom kategóriájába sorolt sci-fiből kiemelik a „nagy” irodalom regényei közé. Ami furcsa, hogy annak ellenére, hogy a science fiction nagyon sok, irodalmilag is nagyszerű és magas színvonalú művet adott az olvasóknak, megítélése nem sokat változott. Magyartanárok lekicsinylő pillantásai, stb. Holott, az olvasás mai népszerűségét tekintve, talán nem lenne rossz, ha a gyerekeket arra biztatnák, olvassanak akár sci-fit vagy fantasyt. Harry Potter sikere is mutatja, hogy a gyerekek igenis olvasnának, ha megfelelő könyveket adhatnánk a kezükbe. 
Például miért-ne lehetne ilyen könyv valamelyik űropera? A keveset és lassan olvasók is meg tudnának birkózni vele, és örömüket is lelnék benne. Mint például én a régebben olvasott Űrvadász-sorozat történeteiben Asimovtól, vagy Harry Harrison Rozsdamentes Acélpatkány-ában, amit nemrég találtam egy antikváriumban, ahol sok SF-klasszikust lehet vásárolni potom 500 forintért. Dzsémszbondos történet, akció, trükkök, álcázás, intelligens rosszfiúk és rosszkislányok … Nagyon szórakoztató volt, igazi könnyed kikapcsolódás. Szeretem az ilyeneket. Ezért olvasok például Leslie L. Lawrence könyveket, utoljára A szrinpók völgyében címűt, ami persze nem sci-fi, bár a Távol-kelet csodái sincsenek hozzánk sokkal közelebb, mint a jövőbeli társadalmak. (Folyt. köv.)
Curlup jelentés - Ezt olvastam mostanában / 1. szeptember 12, 2008
Posted by asterdroid in : sci-fi, könyv, SF, regény, földönkívüli, nyelv, bolygó, nemek, társadalom, olvasmány, óceán , 1 hozzászólásSikerült egy vidéki könyvesboltban rábukkannom a P. K. Dick sorozatra, köztük az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című klasszikusra, amire már rég fájt a fogam. Elolvastam, jó volt, kissé nyomasztó, és még mindig emésztem - szóval erről részletesebben csak akkor fogok tudni írni, ha majd még egyszer elolvasom, mert elég összetett, marhaságot meg nem akarok írni. Csak egy kiragadott motívumot: amikor már magad sem tudod, hogy android vagy-e vagy sem, akkor mi van?
Ugyanebben a könyvesboltban még sok jó sci-fit találtam, de érdekes módon PKD nem ott volt elhelyezve. Na mindegy, a nyár másik nagy élménye volt ez a regény, az Ajtó az óceánba, Joan Slonczewski amerikai biológus-író műve.
Egy óceán-bolygón élő, csupa nőkből álló társadalomról szól, ahol ismeretlen a háború, fejlettek a biológiai tudományok, a demokrácia olyan teljes, hogy azt már nem is annak hívják. Nyelvük, a Csere-nyelv kifejezi a kölcsönösséget, a maga teljességében értelmezett emberi kapcsolatokat. A természettel nemcsak harmóniában élnek, hanem egyszerűen olyannyira részének tekintik magukat, hogy annak ritmusa hatja át egész életüket, épségére tudatosan is vigyáznak, hiszen ettől az egyensúlytól függ az életük. A probléma csak az, hogy gazdasági érdekek miatt a Birodalom fennhatósága alá akarja vonni a bolygót. Pont ebben az időszakban él ott a főszereplő fiú, aki nemcsak megismeri az ott élőket és kultúrájukat, de azonosul is vele. A béke szeretete és a humanizmus, a partnerség és együttműködés, az egyén szabadsága és a társadalom érdeke, harmónia a természettel és egymással, mindez nagy hatással volt rám. Szerintem ez egy nagyon fontos könyv, olvassátok el!
(Folyt. köv.)
Two in One május 9, 2008
Posted by asterdroid in : sci-fi, könyv, SF, regény, földönkívüli, társadalom, olvasmány, világ, történelem, Zsoldos, Éden, Távolitűz , 3hozzászólásLegyen most kettő az egyben! Két olyan könyv, melyeket nemrég olvastam, de még nem volt időm írni róluk. Két klasszikus szerző, két földönkívüli világ, két kiváló regény.
Az első könyvet már nézegettem korábban is, kívülről persze. Egy elég visszataszító lény van az elején, meg más, nyálkás lényeknek tűnő alakok. Gusztustalan kinézetű egy könyv, mondhatom, de talán pont ezért izgatta a fantáziámat. Nemrég aztán el is olvastam.
Stanislaw Lem Éden című regényéről van szó. Az Éden bolygóra lezuhanó űrhajó legénysége idegen életformákkal és egy először érthetetlen civilizációval találkozik. Néha nem is olyan könnyű eldönteni, mit is látnak, mi mire való, ki kicsoda, és persze, hogy ellenségesek-e vagy nem. Egy idegen világ, mely érthetetlen, félreértelmezhető és félelmetes. Itt a Földön is sok a félreértés és az értetlenség a különböző társadalmak között, hát még egy földönkívüli civilizációval! Néha a rémület felülkerekedik a megismerés vágyán. A kapcsolatfelvétel pedig nem könnyű, kibogozhatatlan foszlányokból kell összerakni, hogy mit mond a másik. Van, amit nem lehet tudni, amit nem szabad tudni, amiről nem lehet beszélni. Az információ a diktatúra eszköze is lehet. Az információ hiánya annál inkább. Ha az happy end-nek számít, hogy a földiek végül el tudják hagyni a bolygót, akkor vegyük úgy, hogy jó a vége. Csak az zavar, hogy az öldöklés tovább folyik azon az űrből oly szép, éden nevű bolygón …
A másik könyv borítója inkább olyan Indiana Jones-os, régészeti leletek között egy férfi és egy nő, a háttérben viszont mégiscsak van valami scifis, egy világító csúcs, talán egy űrhajó. Aki még nem olvasott történelmi sci-fi regényt, tegye meg, Zsoldos Péter Távoli tűz című könyve érdekes és izgalmas olvasmány. Akár időutazásnak is tekinthetjük, de ezúttal nem a jövőbe, hanem a múltba. Gregor Man és társai egy idegen bolygón az emberi civilizáció bronzkorának megfelelő társadalmat találnak. Az ott élők is emberek, akik befogadják őket és városállamukban az ott maradó Gregor Man király lesz. A tudós király nem akarja átugrani az évezredeket, ezért felveszi szokásaikat, de lassan tudásával kiemeli népét a többi városállam közül.
Ebben a könyvben nem egy érthetetlen civilizációba csöppen a főszereplő, a szerzőnek mégis fel kellett építenie egy világot a földi történelem mintájára. Mondhatom, jól sikerült, kiválóan megírt minden részletében. A kalandok sem hiányoznak. Csaták, hadjáratok, szövetségek, árulás, politikai intrikák, szerelem – mind, mintha velem történt volna, annyival magával ragadott a történet. (A sok szereplőt még ki is jegyzeteltem, hogy tudjem mindig, ki kicsoda.)
Ugyanakkor a könyv végén az is kiderül, mennyire könnyű félreértelmezni a történelmet. Élvezetes és elgondolkodtató regény.
Pörgés - Spin március 26, 2008
Posted by asterdroid in : sci-fi, könyv, SF, regény, földönkívüli, Föld, bolygó, Mars, társadalom, olvasmány , 2hozzászólásTíznapos eltávon voltam, mikor is volt időm olvasni. Előre örültem, megmondom őszintén, hogy végre kezembe vehetem Robert Charles Wilson Pörgés (Spin) c. regényét. A történet három barátról szól, közülük Tyler Dupree az, aki elmeséli életüket attól fogva, hogy valakik körülzárják a Földet egy hártya-szerű valamivel. Nincs többé csillagfény, a Nap fénye moderált és a Pörgés-hártyán kívül száguld a valós idő. Benn, a védett Föld az apokalipszist várja, eluralkodik a kétségbeesés, hiszen a Nap közben óriásira nő.
Mindenki másképp éli meg a Pörgést, az emberi kapcsolatok, szerelmek is ennek megfelelően alakulnak. A barátok elsodródnak egymástól, majd újra találkoznak, végleg sosem szakadnak el. Egyikük, Jason, a világmindenség titkaira keresi a választ, a Föld megmentésén fáradozik. Testvére, Diane, elmenekül félelmei és érzelmei elől egy vallási szektába. Tyler pedig mindkettejük mellett kitart, segíti őket, az események sűrűjében is ott van, de magánemberként is, mások problémáiban is helytáll a zűrzavarban.
Nem lehet letenni, annyira izgalmas, klasszikus sci-fi, árnyalt szereplőkkel, igazi emberi történet, társadalomrajz, szóval igazi regény is egyben.
Ajánlom mindenkinek, nem csak SF rajongóknak, mert olyan témákat bonclogat, melyek mindannyiunkat érdekelhetnek.
Pörögj rá!
Aki nincs, nem volt és persze nem is lesz február 20, 2008
Posted by asterdroid in : földönkívüli, gyerek, gyerekek, bolygó, galaxis, nemek, munka, társadalom, szerep , hozzászólás(Akkeb 5.)
Éppen a szokásos tíz napos bázison való tartózkodás közben történt, hogy hírt kaptam az egyik gyerekemről, Hahituóról, hogy nagybeteg. Hogy mi a baja, azt máig nem tudtam meg, és mire visszajött a válasz a Kharhüunnie bolygóról, már letelt az eltávom és újra a Hatta bolygón voltam, tehát várnom kellett tíz napot.
Akkeb észrevette, hogy valami gond gyötör és próbált vigasztalni, a maga gyerekes módján persze, de azért jól esett. Az összes játékát odahozta nekem, megsimogatta a hátam és azt mondta:- Ne sírj!Hogy honnan vette, hogy sírok, azt nem tudom, és azt sem, miből gondolta, hogy egyáltalán szomorú vagyok. Annyira más a mi fajunk, mint az övék, egyszerűen nem értettem. Na mindegy, az a lényeg, hogy ő érezte, tudta, hogy baj van és próbált segíteni. A tíz nap során sokat voltunk csak úgy csendben, egymás mellett, és csak révedtünk a semmibe.
Egyik délután egy ilyen révedezés közben egyszer csak Akkeb felém fordult és hirtelen felugrott. Bebújt az ágy alá és nem volt hajlandó kijönni onnan. Mozdulatlan volt, nem tudtam, mi baja. Másnap is hiába közeledtem hozzá, elfutott előlem, de nem a fogócskázás módján, amikor szinte csalogatott, amíg közel nem értem, majd hirtelen elszökött kacagva. Nem. Rettegve menekült előlem.
Én meg csak leültem a sarokba és néztem magam elé. Nem értettem, mi történt, de tompa voltam, nem is igazán izgatott, egyfolytában csak arra tudtam gondolni, mi lehet az én Hahituómmal. Tudtam, hogy néhány óra múlva, amikor visszatérek a bázisra, megtudhatom végre.
- Hahituo meghalt – mondta a főnököm szárazon, amikor megkérdeztem, jött-e válasz a kérdésemre a Kharhüunnie bolygóról. – Kaphat 30 nap eltávozást a család meglátogatására.
Amikor a halála részleteiről kérdezősködtem, szinte alig tudtam meg valamit. Egyszerűen senki nem mondott semmit. A család nem beszélt róla, mintha nem is történt volna meg. A többi gyerekkel voltak elfoglalva, a családi tennivalókkal, senkit nem érdekelt Hahituo. Ezt annál is inkább furcsának találtam, mert nekem is volt egy testvérem, aki meghalt egy bánya beomlásakor és őt rendesen megsiratták, őt ábrázoló emléktárgyakat készítettek és tettek ki mindenhol az otthonunkban.
Keserűséget és nagy ürességet éreztem magamban, amikor visszatértem a bázisra. Nem nagyon tudtam ezt megosztani senkivel, mert mindenki a másnapi útra készülődött már. Csak a legjobb barátom, Fainkettyle szakított rám egy rövid időt közvetlenül indulás előtt.- Szóval meghalt? – kérdezte. – De mi volt a baja? Baleset?- Nem tudom – válaszoltam csalódottan. Nem is néztem Fainkettylére, úgy mormoltam:- Senki nem mond semmit. Mintha nem is létezett volna. Egyetlen tárgyat sem találtam, ami az övé volt, vagy őt ábrázolná.- Nincs, megszűnt?- Valahogy úgy.- Furcsa.Egy darabig hallgattunk, majd Fainkettyle rám nézett és közelebb jött hozzám. Szinte megérintett.- Csak egy esetről hallottam, amikor ennyire eltöröltek valakit. Aki nincs, nem volt és nem is lesz. De az tényleg szörnyű volt, jobb nem is gondolni rá.- Mi történt? – kérdeztem, bár nem voltam annyira kíváncsi a mások nyomorúságára éppen abban a pillanatban.
- Volt az iskolánkban valaki, aki … nem, nem hiszem, hogy Hahituóval is ez történt.
Majd, kis hallgatás után, miközben babrált a mütyürkéivel, újra hozzám fordult:
- Őt mindig nagyon életvidámnak írtad le, igaz?
- Az is volt. Úgy tudott örülni nekem, ha meglátogattam. És mindig kérdezősködött, meséljek neki a munkámról, hogy milyen volt amikor még nem volt gyerekem, milyen volt, amikor a testemben neveltem őt … Mindent tudni akart.
- Értem. Mesélj még róla.
Szép lassan, eleinte nehézkesen, elkezdtem az emlékeimet Hahituóról szavakba rendezni. A furcsa, nyomasztó érzelmek kezdtek átformálódni bennem.
Fainkettyle szociológus volt, olyan öreg volt már, hogy semmiféle szakmai kihívás nem tudta lázba hozni. Az utóbbi időben sokat foglakozott pszichológiával, spiritualizmussal és hasonlókkal. Érdekelte a hatták vallásossága is, sokat foglalkozott a hatta okkultizmussal is megfigyelései során, bár erről csak saját magának írt feljegyzéseket, jelentéseiben mindig csak szociológiai kérdésekkel foglalkozott.
Míg meséltem, csendben hallgatott, elővette csüintéjét és elgondolkodva szopogatta. Kissé hintázott is, öreg végtagjait himbálta. Néha hümmögött, bólintott, elmosolyodott, vagy elkomorult, de hintázott tovább. Végül, mikor kis időre elnémultam, csak ennyit mondott:- Értem. Megcsóválta a fejét.- Mennyire felkavart a rá való emlékezés! Ha a főnököd lennék, biztosan azt mondanám, ne gondolj rá. Ilyen egyszerű. Nincs, nem volt és nem is lesz.Nem szóltam, döbbenten meredtem rá.- Persze, mivel nem vagyok a főnököd, se fő-uhat nem vagyok, nem mondom, hogy felejtsd el. Csak gondolj rá nyugodtan. Idézd fel a szép emlékeket. És majd ha visszajöttünk, megbeszéljük. De most sajnos nincs idő mindent végigcsámcsogni.- Sajnos.- Nem, ez nem baj. Csak gondolkodj el róla, idézd fel az emlékét. Sőt, azt mondom, nagyon is fontos, hogy ne felejtsd el! Ha visszajöttünk, lesz tíz napunk mindent megbeszélni.