A bolyhok biológiája május 19, 2008
Posted by asterdroid in : földönkívüli, óceán, világ, exobiológia , 3hozzászólásMost egy kicsit visszatérek exobiológiai témámhoz:
A bolyhok biológiája
A kis gömb nagy élvezettel indult növekedésnek a vörös bolyhok védelmében. Azok táplálták, tisztogatták, melengették, egész burkot fontak köréje. Más gömbök is laktak a vörös bolyhok mezőin, kisebbek, nagyobbak, sőt olyanok is voltak, melyek a burokban már egészen differenciálódva, szerveket fejlesztve éldegéltek. A mező pedig lassan, szinte észrevehetetlenül mozgott.
A hidegebb óceánfenéken születő friss bolyhok egészen világosak voltak. Ahogy hónapról hónapra távolodtak szülőhelyüktől és mentek a melegebb óceánfenék felé, úgy váltak egyre vörösebbé. Néhány tized fok eltérés is elég volt, hogy útbaigazítsa őket. Persze előfordult, hogy a fenék domborzata zsákutcába vitte őket, például egy kiemelkedésre, ahonnan nem volt visszaút. A csapdába került bolyhok éldegéltek ott egy darabig, talán egy-két évig is, de aztán már nem bírták az egyre több fiatal bolyhot, akik szintén erre a vakvágányra kerültek. Ilyenkor egy kis részen elkezdtek halódni, leszakadtak a kőzetről és vagy elsodródtak, vagy, ha nem volt hullámzás, fiatal társaik hátát kezdték ellepni, mint valami fekély, és mérgezték őket elpusztult testükkel. Ez sokszor láncreakciót váltott ki és a kiemelkedésről egyre többen szakadtak le, legtöbbjük a kőzet egy morzsáját is magával rántva. Sok-sok év alatt lepusztultak az ilyen kiemelkedések, egyre alacsonyabbak lettek. A kisebbek el is tűntek, a karcsúbbak gyakran derékba törtek, de a legnagyobbak még évezredek után is kiemelkedtek.
A láncreakció-szerű leszakadások során, ha volt egy kis hullámzás, az élettelen bolyhok összeragadva, ragacsos, sötét, bordó vagy barna, oszló tömeggé álltak össze, úgy sodródtak az óceánban. Ha egy kisebb lény az útjukba került és hozzájuk ragadt, azt is elsodorták.
Azok a bolyhok, melyek nem kerültek csapdába és folyamatosan tudtak mozogni a melegebb aljzat felé, egyre élettel telibb vörös színt kaptak, nőttek, elágaztak. Az aljzathoz tapadva, annak ásványait szívták fel és az óceánfenék hőjét használták energiaforrásul. Ahogy nőttek, egyre több melegre volt szükségük, ezért elindultak a magasabb hőmérséklet felé. Az aljzathoz tapadó végük általában hat ágú volt, ebből egy-kettő mindig a környezetet tapogatta, melegség és ásványi anyagok után kutatva. A kőzet minden egyes atomját képesek voltak hasznosítani, így szép lassan koptatták az óceán fenekét. Középső részük felfelé nyújtózkodó, hajlékony test volt, apró lyukakkal, vagyis inkább a testüket alkotó fonalak közötti résekkel, melyeken behatolhatott a víz. Ezek a szálak valójában kis csövecskék voltak, ezek szállították a tápanyagot és az energiát a test felső részébe és falukon át beszívták a szükséges vizet. A felső részük újra sokfelé ágazott, ezekkel a kacsokkal tudták a gömböket megfogni és gondozni.
Minden gömb áldás volt számukra, mert a gömbök „melegvérűek” voltak, mindig bocsátottal ki hőt, ez pedig a termofil bolyhoknak nagyon fontos volt. Ásványi anyagok nélkül el tudtak lenni, legfeljebb nem növekedtek, de meleg nélkül nem létezhettek. Ezért a gömböket nemcsak a „hátukra” vették, hanem körbe is fonták, burokba zárták, még táplálták is. A gömbök pedig meghálálták a gondoskodást, a bolyhoktól kapott ásványi anyagokból és vízből nemcsak a saját testük növekedett, hanem folyamatosan hőt is termeltek.
Ahogy a bolyhok lassan haladtak a melegebb óceánfenék felé, a gömbök is növekedtek. Kifejlett állapotukban leváltak a bolyhokról és önálló életet kezdtek élni. A bolyhok ekkor már olyan meleg részen voltak, hogy szinte „nyaraltak” a gömbnevelés hosszú és fáradtságos munkája után. Telhetetlenségükben és persze ösztöneiktől hajtva, még tovább mentek, egyre forróbb területekre. Ha a sodrás ellenkező irányú volt, megálltak és spóráikat eregették. Azok egyesültek más egyedek spóráival, majd ha kellően hűvös aljzaton sikerült leereszkedniük a hullámzás megszűntekor, akkor növekedni kezdtek, aprócska, halványrózsaszín bolyhokká fejlődtek, majd megkezdték útjukat.
„Szüleik”, miután kieresztették spóráikat, kezdtek szétesni, szálaik elváltak egymástól, a fonalas „óceáni gyapjú” pedig felszállt a felszínre, ahol sok más élőlény táplálékául szolgáltak.
Two in One május 9, 2008
Posted by asterdroid in : sci-fi, könyv, SF, regény, földönkívüli, társadalom, olvasmány, világ, történelem, Zsoldos, Éden, Távolitűz , 3hozzászólásLegyen most kettő az egyben! Két olyan könyv, melyeket nemrég olvastam, de még nem volt időm írni róluk. Két klasszikus szerző, két földönkívüli világ, két kiváló regény.
Az első könyvet már nézegettem korábban is, kívülről persze. Egy elég visszataszító lény van az elején, meg más, nyálkás lényeknek tűnő alakok. Gusztustalan kinézetű egy könyv, mondhatom, de talán pont ezért izgatta a fantáziámat. Nemrég aztán el is olvastam.
Stanislaw Lem Éden című regényéről van szó. Az Éden bolygóra lezuhanó űrhajó legénysége idegen életformákkal és egy először érthetetlen civilizációval találkozik. Néha nem is olyan könnyű eldönteni, mit is látnak, mi mire való, ki kicsoda, és persze, hogy ellenségesek-e vagy nem. Egy idegen világ, mely érthetetlen, félreértelmezhető és félelmetes. Itt a Földön is sok a félreértés és az értetlenség a különböző társadalmak között, hát még egy földönkívüli civilizációval! Néha a rémület felülkerekedik a megismerés vágyán. A kapcsolatfelvétel pedig nem könnyű, kibogozhatatlan foszlányokból kell összerakni, hogy mit mond a másik. Van, amit nem lehet tudni, amit nem szabad tudni, amiről nem lehet beszélni. Az információ a diktatúra eszköze is lehet. Az információ hiánya annál inkább. Ha az happy end-nek számít, hogy a földiek végül el tudják hagyni a bolygót, akkor vegyük úgy, hogy jó a vége. Csak az zavar, hogy az öldöklés tovább folyik azon az űrből oly szép, éden nevű bolygón …
A másik könyv borítója inkább olyan Indiana Jones-os, régészeti leletek között egy férfi és egy nő, a háttérben viszont mégiscsak van valami scifis, egy világító csúcs, talán egy űrhajó. Aki még nem olvasott történelmi sci-fi regényt, tegye meg, Zsoldos Péter Távoli tűz című könyve érdekes és izgalmas olvasmány. Akár időutazásnak is tekinthetjük, de ezúttal nem a jövőbe, hanem a múltba. Gregor Man és társai egy idegen bolygón az emberi civilizáció bronzkorának megfelelő társadalmat találnak. Az ott élők is emberek, akik befogadják őket és városállamukban az ott maradó Gregor Man király lesz. A tudós király nem akarja átugrani az évezredeket, ezért felveszi szokásaikat, de lassan tudásával kiemeli népét a többi városállam közül.
Ebben a könyvben nem egy érthetetlen civilizációba csöppen a főszereplő, a szerzőnek mégis fel kellett építenie egy világot a földi történelem mintájára. Mondhatom, jól sikerült, kiválóan megírt minden részletében. A kalandok sem hiányoznak. Csaták, hadjáratok, szövetségek, árulás, politikai intrikák, szerelem – mind, mintha velem történt volna, annyival magával ragadott a történet. (A sok szereplőt még ki is jegyzeteltem, hogy tudjem mindig, ki kicsoda.)
Ugyanakkor a könyv végén az is kiderül, mennyire könnyű félreértelmezni a történelmet. Élvezetes és elgondolkodtató regény.
Fizika május 7, 2008
Posted by asterdroid in : sci-fi, SF, regény, földönkívüli, fizika, világ , hozzászólásNem tudom, ki hogy van ezzel, de a fizika sosem tartozott a kedvenc tantárgyaim közé. Nem volt vele gondom, de nem igazán érdekelt. A matek valahogy közelebb állt hozzám… Azt azonban be kell vallanom, hogy a hétköznapi élet jelenségeinek fizikája és a csillagászat mindig is érdekelt, csak az iskolában nem erről volt szó. Ma is sokszor fordulok a téma értőihez, ha valamire kíváncsi vagyok. Az utóbbi időben a tárgy egyik legjobb értőjétől „vettem órákat”, Arthur C. Clarke-tól.
Nagyon tetszik, hogy közérthető módon írja le azoknak a világoknak a fizikáját, ahol a történetei játszódnak. Ugyanakkor szereplői, akik leginkább emberek, meg kell, hogy küzdjenek a fizika törvényeivel, ezáltal nemcsak érthetővé, hanem izgalmassá is teszi a fizikát. Egy ismeretlen bolygó vagy más földönkívüli jelenség mindig félelmet kelt, ugyanakkor Clarke az olvasókban a tudásvágyat erősíti, azt az izgalommal vegyes örömöt, amikor új, eddig még nem tapasztalt jelenségeket figyelhetünk meg.
Először furcsa volt az Űrodüsszeia sorozat, amikor annakidején elkezdtem olvasni, de később megszerettem, egyre jobban lekötött. A 2010: Második Űrodüsszeia a kedvencem, mert ebben a karakterek és az emberi kapcsolatok is izgalmasak, ugyanakkor érthetőbb is, mint az első.
Most elolvastam a Randevú a Rámával-t, amit kezdő sci-fi barátoknak mindenképpen ajánlok, mert könnyen emészthető, ugyanakkor elgondolkodtató, nagyon jellemzően Clarke-regény.
A Föld felé egy ismeretlen égitest közeledik, melynek felderítésére az Endeavour napkutató űrhajót küldik. Az objektum a Ráma nevet kapja és az eddig valaha készített legnagyobb mesterséges tárgynak bizonyul. Az Endeavour űrhajósai Norton kapitány vezetésével sok csodát látnak a belsejében. Az először élettelennek látszó világ lassan – akarom mondani, elég gyorsan – feléled, ezzel zavarba ejti a felfedezőket és meglehetős zavart okoz a bolygók tanácsában is. Valahogy mindig azt képzeltem (és bizonyára ezzel nem vagyok egyedül), hogy ha egy idegen civilizációval találkozik az emberiség, akkor vagy ellenségesen, vagy barátságosan fognak viszonyulni a egymáshoz. A könyv szereplői is dilemmáznak, de úgy látszik, van egy harmadik lehetőség is …
A világ leírása nemcsak szemléletes és fantáziadús, hanem nagyon jól meg is szerkesztett, az az érzése az olvasónak, hogy ha meg lennének a feltételek hozzá a Földön, akár meg is lehetne építeni valamikor a jövőben, ha már eljutottunk arra a fejlettségi szintre. A legjobb benne, hogy felszítja az olvasó tudásvágyát, ugyanakkor erősíti a tiszteletet más kultúrák vagy civilizációk iránt. Hősei igazi hősök, kalandok és veszélyek idején helytálló, döntéshelyzetben erkölcsileg is mérlegelő, ugyanakkor ízig-vérig emberek, akikkel az olvasó szívesen azonosul.
Nem is tudom, hogy a vége happy end-e vagy sem, mindenesetre jól lekerekített és számomra pozitív kicsengésű, bár, ha jobban belegondolok, kicsit szomorú a tehetetlenség érzése, hogy egyszerűen, tudomást sem véve rólunk, a Ráma továbbrepül.
Vannak titkok, melyek jobb, ha azok is maradnak, hisz nem tudhatunk mindent, nem érthetünk mindent a körülöttünk levő világegyetemből. Pont ez sarkall újabb és újabb felfedezésekre. Engem ez a könyv motivál.
Azt hiszem Clarke-nak az irodalom egyben az ismeretterjesztés eszköze, de ez egyáltalán nem csökkenti műveinek irodalmi értékét, sőt! Ráadásul mindig időszerű, olvasás közben sokszor megnézem, mikor is írta, mert az ember nem hisz a szemének, olyan modern tudott lenni már negyven évvel ezelőtt is.
Ne azért olvassuk, mert most halt meg, hanem mert tényleg jó!