Ez egy klassz hely március 10, 2008
Posted by asterdroid in : Kategória , hozzászólásSzép ez a bolygó. Különösen tetszik a tavaszi napfény és az ilyenkor előbújó élőlények serege. Kankalin sárgája, ibolya lilái (mert sokféle van ám!), orvosi tüdőfű lilái és rózsaszínei, a százszorszép, mely rászolgál a nevére, mégis oly szerény. A rovarok is csodálatosak, például a poszméh, kis fehér fenekével, döndicsélve keresgél a fűszálak és a virágok között. A madarak éneke pedig egyszerűen lenyűgöz! Feketerigó füttye, erdeipinty “verése”, harkályok dobolása. A cinkék, csuszkák, kenderikék mind beindultak, keresik párjukat, énekkel védik a területüket. Ez csodálatos!
És nagyon tetszik, hogy sok ember szép kerttel veszi körül magát, ahol hóvirág, tőzike, krókuszok és még mennyi minden gyönyörködtet!
Ha nyugdíjba megyek, átköltözöm ebbe a három dimenzióba (még addig fel kell fedezni, hogyan lehetséges) és itt fogok élvezkedni a tavaszi napsütésben. A többiek meg irigykednek majd. 
Újbudapest, pár millió év múlva március 6, 2008
Posted by asterdroid in : sci-fi, könyv, regény, Föld, Budapest, olvasmány , hozzászólás
Most olvastam László Zoltán A Keringés című sci-fijét.
Egyébként is szeretem az olyan sztorikat, melyeknek nem csók a vége. Különösen, ha sci-fi. (Mátrix: fujjjjjj.) Az időutazás ráadásul igen jó téma. Mivel olyannyira lehetetlen a jelenlegi emberi tudás szerint, szinte bármit ki lehet hozni belőle. Na, ez a könyv nem tartozik a „bármi” kategóriájába. Ez profi munka, vérbeli sci-fi.
A lényeg leltár-szerűen, nagy vonalakban: Egy budapesti lányt elrabolnak egy 2.8 millió évvel későbbi Földre. Apja egy másik időszeletben reked. Egy paleontológus leleteket talál, ufókat lát, majd menekülnie kell. Egy blogújságíró terrorista lesz, majd 2.8 m év múlva találkozik az ufókkal. Mindenféle technikai kütyük, bravúros megoldások, a jövő tudományos eredményei. Ötlet-tűzijáték, fordulatos cselekmény.
Ám minden technikai fejlődés középpontjában az EMBER áll. Az egyén, akinek saját sorsa van. A közösségek, melyek tagjait célok kovácsolják össze. Az emberiség, mint faj, mely túl és tovább akar élni. Az ember, mint milliárdnyi megismételhetetlen és egyszeri személy, de mégis egy faj, melynek természete állandónak tűnik. De vajon több millió év távlatából is így van-e?
Kik vagyunk? Hová tartunk? Milyen lesz a ma jól ismert bolygó néhány millió év múlva? Milyen lesz az ember? Milyen alternatívák felé indulhat el az emberiség, ha túl akarja élni a globális felmelegedést és a pénz mindenhatóságát?
Keressük együtt a választ! Tudom, sokan olvastátok már, de aki még nem: olvasd el és mondj véleményt!
Blog a blogban (folyt.) március 4, 2008
Posted by asterdroid in : Kategória, blog , hozzászólás29 Csütörtök
Ma megkértem Mannikát, mondja el nekem is azt a mesét a sosemvolt gyerekországról. A mesében fiúcskák egy csoportja bolyong a sivatagban élelem és víz nélkül, amikor rátalálnak egy üvegpalotára. Kétségbeesetten keresik a bejáratot, mert látják, hogy bent ennivaló és víz van bőven és jól táplált emberek mozognak a falakon belül. Azonban nem találják a módját, hogy lehetne bejutni és rájönnek arra is, hogy a benti emberek nem látják őket, talán valami van az üveg belső falán, ami ezt megakadályozza. Lassan elfogynak mindannyian a sivatag perzselő forróságában, csak egy fiúcska marad életben, de ő is teljesen le van gyengülve. Amikor meglátja saját anyját belül sétálni, elhatározza, hogy még egy utolsó kísérletet tesz. Elkeseredetten dörömböl a falon, de anyja nem hallja meg. Ekkor előveszi a nyakában függő medált, melynek hátulját tükörként használva próbál villantani anyja szemébe. Valami fel is tűnik anyjának és közelebb megy az üvegfalhoz, megérinti. A fiúcska is megérinti ugyanott. Az anya nekinyomja arcát az üvegnek, szemét leárnyékolja, hogy jobban lásson. A fiúnak már csak annyi ereje van, hogy megcsókolja anyja képét kívülről, mielőtt meghal, de olyan boldog, amilyen még sosem volt.
Kérdeztem Mannikát, honnan vette ezt a mesét. Csak annyit mondott, hogy mindig is ismerte a történetet, a saját anyjától hallotta kiskorában. Hogy vannak-e még hasonló meséi, arra azt felelte, hogy vannak, de gyerekeknek valók, felnőttnek nem akarja elmondani. Ezen nagyon csodálkoztam, mert a fiúcska története az üvegpalotánál egyáltalán nem tűnt esti mesének, inkább rémtörténetnek.
30. Péntek
Boder ma egész nap nem volt itthon, így aztán elhatároztam, kirándulok egyet. Elvitettem magam telehibbel az erdőbe, kértem a sofőrt, hagyjon magamra, egyedül szeretnék sétálni. Egy olyan útvonalon indultam el, amelyen az üvegfolyosó úgy kb. másfél óra kényelmes séta után visszatér oda, ahonnan elindult, ráadásul az útjelző tábla szerint közben egy kis tavacskát is meg lehet nézni. Azért választottam ezt, mert nem akartam gyanút kelteni, és azt mondtam a sofőrnek, a tavacskára vagyok kíváncsi. Ahogy az útvonal kicsit görbült és a sofőr már nem láthatott, megálltam és néztem az erdőt. Enyhe szellő fújta a leveleket. Felröppent egy madárka az egyik fáról a sűrű lombba. Múltak a percek. Nem tudom, meddig lehettem ott. Csak álltam és vártam, néztem, bámultam az erdőt. Egy madárka felröppent a lombkoronába. A szellő fújta a leveleket. A tavacska kicsit odébb volt, egy híd vezetett át rajta. Nem érdekelt már. Megszaporáztam lépteimet és visszamentem a telehibhez. Úgy két órát lehettem távol. Hazahajtottunk.
31. Szombat
Ma újra elvitettem magam oda. Bodert is kérdeztem, de nem akart velem jönni. Jobb is. Megint láttam a madárkát felrebbenni a lombkoronába. Mikor visszamentem a telehibhez, kérdeztem a sofőrt, tud-e olyan helyet, ahol a sivatagot lehet megnézni.
- A sivatagot? – nézett rám értetlenkedve.
- Azt. Még sosem láttam sivatagot. Azt mondják szép.
- Hát, lehet. Errefelé biztos nincs sivatag. Erdő az van, meg rét, folyók, hegyek, még meredek kaptatók is vannak, ha kihívásra vágyik. Elvihetem a Nagy Kopaszra, ha akarja.
- Nem köszönöm, - válaszoltam, - én a sivatagot szeretném látni.
- Azzal sajnos nem szolgálhatok. Ahhoz messzebbre kell utaznia. Mondjuk Líbiába vagy Egyiptomba. De én mondom magának, nem biztonságos. Ha akarja, inkább elviszem egy kiberfunba, ott kedvére játszhat sivatag-szimulációt.
- Nem, köszönöm, inkább menjünk haza.
32. Vasárnap
Furcsát álmodtam. Boder, Honni és én az erdőben sétáltunk. Ezúttal volt üvegfolyosó. Gyönyörködtünk a tájban. Egy házhoz értünk, ami az üvegfalban volt. Zárva volt az ajtaja, az ablakai lefüggönyözve. Kitartóan kopogtattunk. Egyszer csak megjelent egy furcsa, rongyokba öltözött alak az ajtóban. Az arcát nem láttuk. Honnit és engem beengedett, de Bodert nem. Odabent levette a csuklyát, Mannika volt az. A kandallónál ültünk és beszélgettünk. Egy kis idő múlva indultunk volna haza, de addigra a ház belseje átalakult és nem találtuk az ajtót. Mannika kért minket, hogy maradjunk, de mi mindenáron vissza akartunk menni és Boderért kiáltoztunk. Aztán nem tudom, mi történt, mert felébredtem. Már nem érdekel, mit mond, vagy gondol Boder, holnap tennem kell valamit.
33. Hétfő
Ma elmentem egy ügyvédhez azzal, hogy szeretnék elválni. Elmondta, mik a lehetőségek és mik a kilátásaim. Nem valami rózsás. Este Boderrel is közöltem a hírt. Nem lepődött meg annyira, mint vártam. Csak ennyit kérdezett:
- Van valakid?
- Nincs, de nem tudok így élni.
- Értem. Rendben. Nem állok utadba, csak arra kérlek, csendben intézzük el.
- Jó. Nekem sem hiányzik a felhajtás.
34. Kedd Alig hunytam le a szemem az éjjel. Azon pörgött az agyam, mi lesz most. Mit fogok tenni, ha elváltunk. Valamikor hajnaltájt aludtam csak el, már világosodott – legalábbis, sejtésem szerint – az üvegfalra vetített égbolton. Semmit nem csináltam egész nap, csak néztem ki az ablakon, fel az égre és számoltam, hányszor úszik el felettem ugyanaz a szamovár alakú felhő. Tizenkilencnél abbahagytam. Érdekes, hogy a Nap rendesen végigment kelettől nyugatig – talán az nem vetített, vagy nagyon ügyesen csinálták. Este felhívott az ügyvégem azzal, hogy beszélt Boderrel, és ne aggódjak, nem lesz gond, mindent elintéz. Mondtam, hogy nem aggódok.
35. Szerda
Érdekesen alakult az álmom. Ugyanúgy elmentünk Boderrel és Honnival az üvegfalba épített házhoz, Boder kint maradt, mi bementünk és a végén, amikor már átalakult a ház, emlékeztem, hogy nem tudtunk a múltkor sem kimenni. Ezért így szóltam Mannikához:
- Mi lesz, ha nem megyünk ki innen?
- Semmi különös. Akkor örökre itt maradtok. De ne aggódj, nem lesz bajotok. Jól elleszünk. Ha akartok, még kirándulhatunk is. Csak oda nem mehettek vissza.
- Jó, akkor itt maradunk.
Honnival egymásra néztünk és megöleltük Mannikát. Aztán kimentünk hátul a házból egy kis friss levegőt szívni. Honnival kézenfogva sétáltunk a lemenő napot követve.Végre egy álom, amely nem végződik rosszul.
36. Csütörtök Ma megkértem a sofőrt, hogy egy olyan kirándulásra vigyen, ahol valami falumúzeum-szerűséget lehet látni. Elkerekedett a szeme, először csak gondolkodott, majd végül rábökött a térképen egy helyre.
- De az messze van ám! Jó négy óra oda az út.
- Nem baj. Látni akarom. Előttünk az egész nap.
Tényleg jó hosszú út volt. Ráadásul elég elhanyagolt állapotban is voltak a falumúzeum házai. Turisták sem voltak, egyedül bolyongtam a házak között. Nem volt üvegfal, de kijelölt útvonalon kellett haladni, erre időnként egy hang is figyelmeztetett az elágazásoknál. Egyre messzebb kerültem a telehibtől és egyre sötétebbek, magasabbak és omladozóak voltak a házak. Egy mocskos kis utcácskában aztán már a figyelmeztető hang helyett csak sercegést lehetett hallani. A kommunikátoromat visszavittem oda, hol még volt hang és felakasztottam egy kerítésre. A mocskos utcában aztán letértem a kijelölt útról. Egy idő után már nem tudtam, hol vagyok, és kezdtem félni. Itt-ott egy-egy leszakadó ereszcsatorna, innen-onnan felbukkanó furcsa rovarok és rágcsálók hozták rám a frászt. A nyelőcsövemben éreztem lüktető szívemet, kapkodtam a levegőt, szinte már futottam. Egy utcasarkon egy elrozsdásodott táblán ez állt: „Hóvirág utca”. Mentem tovább. Egyszer csak megláttam egy takarosabb házat. Megálltam, bekopogtam. Aztán rájöttem, hogy az ajtó nyitva van. Beléptem, kicsit körülnéztem. Egész tiszta volt. Megtaláltam a hátsó kijáratot, de nem tudtam, belül vagyok-e még az üvegfalon, vagy sem. Kinyitottam az ajtót és kiléptem. Forró, száraz homokot fújt arcomba a szél. Kimentem a sivatagba. Egyre távolodtam a háztól. Visszanéztem, ugyanúgy állt ott, nyitott ajtóval. Ez megnyugtatott. Csak mentem egyenesen tovább, nem tudom mennyi ideig, bizonyára órákig. Már alig volt erőm, amikor rátaláltam. Ott feküdt egy üvegfal tövében. Nem messze még más gyerekek is ott voltak. Mind fiúk. Mind halottak voltak. Leroskadtam. Az üvegfalon belül jól táplált emberek sétáltak, volt víz és élelem. Honni testét a karomba vettem és elindultam vissza a házhoz. Már láttam a nyitott ajtót, de épp hogy vonszoltam magam. Magamhoz szorítottam Honnit és leültem. Mannika talált rám. Bevitt a házba, rendbe hozott és visszavezetett a kijelölt útra a falumúzeumban. Elmentem a legközelebbi infokom-kikötőhöz – minden turista látványosság közelében van ilyen – és beírtam ezt itt a blogomba.
Most pedig visszamegyek a sivatagba.
Blog a blogban március 2, 2008
Posted by asterdroid in : blog , hozzászólásEgy sikertelen dimenzió átlépési kísérlet közben jutottunk hozzá egy digitális adatfolyamhoz, melyet sikerült többé-kevésbé megfejtenünk. Egy elektronikus formában tárolt naplónak tűnik. A sorszámozás 22-vel kezdődik, az eleje nincs meg, egyenlőre a vége sincs, mert még a dekódolás folyamatban van. Valami történt a vétel közben, ami megrongálta a szöveget, de rajta vagyunk, hogy összeszedjük. A forrását nem igazán sikerült behatárolni, lehet találgatni, honnan érkezhetett.
22. Csütörtök
Ma megint Honnival álmodtam. Úgy ötéves lehetett. Egy szakadék szélén ültünk és néztük a tájat, ami furcsa, mert a szirt tetején üvegfalnak kellett volna lennie. Fogyalmam sincs, miért nem voltak üvegfolyosók sem. A mélyben egy folyó kanyargott a fák között, messzebb, a dombok tetején szélerőművek forogtak. Honni rám mosolygott, felállt és a szikla peremén egyensúlyozott. Néztem az arcát és nevettem bohóckodásán. Mikor visszaült mellém, hátizsákomból elővettem egy céklás bucit, a kedvencét. Elkerekedett a szeme, elvette tőlem és mohón beleharapott. Lehunyta a szemét a gyönyörűségtől. Olyan szép volt így boldogan! Néztem egy-két pillanatig, aztán lelöktem a mélybe. Nem nézett vissza. Letekintve nem láttam semmit. Nem is hallottam, még egy puffanást sem. Kétségbeesetten sírni kezdtem, ekkor felébredtem. Szörnyű volt. Azt hiszem, el kéne mennem egy pszichiáterhez.
23. Péntek
Hál’ Istennek, nem álmodtam semmit. Már olyan sokszor volt rémálmom Honnival kapcsolatban, hogy kezdek nagyon megijedni magamtól. Talán mégiscsak az én hibám. Nem lett volna szabad engednem, hogy elvegyék tőlem. Le kellett volna tagadnom a létezését, vagy nem is tudom. Minek beszéltem Bodernek azokról a furcsa, hörgő hangokról. Hiszen Honnit egy cseppet sem zavarták ezek a rohamok és Mannika fúvókája sokat segített. Mannika bölcs asszony. Ő volt az egyetlen, aki mert vígasztalni, amikor Honnit elvitték. Mindenki más csak az emberiség javát emlegette, meg dicsért, hogy milyen bátor vagyok. Boder előtt persze nem mutattam ki, mennyire kétségba vagyok esve. Nem hozhattam szégyent rá, a végén még a sajtó szétkürtölte volna, hogy asztmás a gyereke és hétéves koráig titokban tartotta. Igazából nem ő tartotta titokban, hanem én – Mannika segítségével. Egyszer Boder már megfenyegette Mannikát, hogy lecsukatja, amikor valami sosemvolt gyerekvilágról mesélt Honninak, de végül addig könyörögtem, üvöltöztem, sírtam, fenyegetőztem, míg végül Boder belátta, hogy szükségem van rá. Belátta? Vagy csak rájött, hogy ha botrányt rendezek azzal neki ártok a legtöbbet. Hiszen ott lihegnek a paparazzók a kerítésünk körül, éhesen, mikor csíphetnek valami szaftosat. Honnit is úgy vitte el, hogy egy kiberfunba mennek. Ott aztán valahogy megoldotta, hogy az TSzÜ kezére kerüljön. Nem mondta el soha, hogy történt. Csak annyit tudok, hogy Honni él, csak azt nem tudom, hogy hol.
24. Szombat
Nem értem ezeket az álmokat. Hiszen tudom, hogy Honni él. Miért álmodom mindig azt, hogy meghal?Már megint rémálmom volt. Ezúttal a folyóban fürödtünk. Hancúroztunk, ugráltunk a vízbe egy nagy kőről, bukfenceztünk a kristálytiszta víz alatt, kavicsokat hoztunk fel. Nagyon hideg volt a víz, de a nap melegen sütött, a parton hamar megszáradtunk. Megettük a szendvicseinket és zöldturmixot ittunk hozzá. Aztán összeszedelőzködtünk és már indultunk volna haza, amikor egyszerűen megfogtam Honnit, becipeltem a vízbe, ő még csak nem is kapálózott, csak nézett engem mosolyogva nagy, fekete szemeivel, még akkor is nézett boldogan, amikor lenyomtam a víz alá és belefojtottam. Nem tiltakozott. Mikor kiemeltem volna a vízből, nem volt ott. Hogy tűnt el, nem tudom. Kerestem, ki akartam halászni a testét, hogy megsirassam, de nem volt sehol. Lemerültem a víz alá is, hogy talán úgy megtalálom, de ekkor felébredtem.
25. Vasárnap
Boder sejthet valamit, mert ma reggel megjegyezte:
- Végre nem dobáltad magad éjjel.
Megijedtem, de volt erőm visszakérdezni:
- Miért, szoktam?
Csak annyit mondott, hogy mostanában észrevette, hogy nagyon nyugtalanul alszom. Talán nem gyanakszik Honnival kapcsolatban, mert az a dolog már fél éve történt. Akkor csak Mannika titkos gyógyvize segített, hogy nyugodtan tudjak aludni.
Nem akarok arra az időre visszagondolni. Holnap elmegyek egy pszichiáterhez.
26. Hétfő
Mégse mentem el pszichiáterhez, mert a végén még bezárnak. Bár nem tudom, nem lenne-e jobb, mint ez az állandó színlelés Boder előtt.
Azelőtt annyira megbíztam benne, olyan jókat beszélgettünk, vagy csak szótlanul sétáltunk a parkban, kéz a kézben. Nem is tudom, mikor romlott el, de az biztos, hogy amikor annyira belemerült a politikába, már nem voltunk annyira összenőve lelkileg. A szex még jó volt, de ma már az sem. Nyolc éve, amikor teherbe estem, legalább az ágyunk forró volt. Aztán az is kihűlt. Boder szerint a házasságnak ez egy természetes stádiuma, nem kell kétségbe esni, eljutottunk a „szeretve tisztelni egymást és szövetségesként együtt élni” fázisba. Csak azt nem tudom, hogy mi mire szövetkeztünk.
27. Kedd
Lehet, hogy nem is pszichiáter kellene nekem, hanem válóperes ügyvéd.
Ma egy hivatalos fogadáson vettünk részt a Belügyminisztériumban. Mosolyvillantások, pózok, vakuk villogása, kézfogások, puccos ebéd, lebegő kameraszemek mindenhol. Egy csomó embert már ismertem, de azt nem tudom, mire volt jó ez az egész. Boder szerint benne kell lennünk a dolgok sűrűjében, hogy alkalom adtán élni tudjunk a lehetőségekkel. Hogy milyen lehetőségekről van szó, azt nem sikerült kihámoznom, gondolom valami politikai dolog. De nem is nagyon érdekel, csak rohadtul untat. Lassan már azt sem tudom, mi az én szerepem ebben a házasságban. Majd megkérdezem Bodert.
28. Szerda
Csatakosan ébredtem. Izzadtságban fürödve, zihálva, és valami ismeretlen félelemmel a szívemben riadtam fel az éjszaka közepén. Mikor rádöbbentem, hol vagyok, gyorsan kimentem vécére, nehogy Boder, ha netán felébredne, megsejtsen valamit. Le is zuhanyoztam. Még jó, hogy a fürdőszobám odébb van és nem hallatszik be semmi a hálószobába. Mikor visszamentem, Boder ugyanúgy feküdt, mint mikor felkeltem, mélyen aludt, bizonyára nem vett észre semmit.
Hogy mit álmodtam, arra csak halványan emlékszem. Persze Honniról szólt. Egy erdőben voltunk, úgy rémlik és én futottam, ő meg valahol ott volt mögöttem. Nem üldözött, nem is kiáltozott, nem tudom, miért futottam előle. De ott volt valahol. Nem is előle menekültem, azt hiszem. Talán csak ott hagytam valahol és igyekeztem eltűnni minél hamarabb, nem vagyok benne biztos.
Félbeszakadt megfigyelés február 28, 2008
Posted by asterdroid in : Föld, megfigyelés, munka, reggel , hozzászólásMegfigyelt egyén: ME11f, negyven körüli fehér nő. 2007. 02. 28.
Megfigyelés helye: … (város), Magyarország, Föld.
ME11f megfigyelt tevékenysége nevezett napon:
7.00 Alszik: ágyban, egyedül. Partnere már nem alszik.
7.22 Felébred. Fordul a bal oldalára. Parnere már nincs az ágyban. Kinéz az ajtó felé.
7. 28 Meghallja partnere lépéseit, hívja. Partnere elköszön, rövid csók.
7. 33 Felül, levesz az éjjeliszekrényről egy magazint. Feje alatt megigazítja a párnát. Az ablak felé néz: be vannak húzva a sötétítőfüggönyök. Felkapcsolja az olvasólámpát. Félig ülve olvasni kezd.
7. 47 Már lecsúszott fekvő helyzetbe. Mellkasa fölött tartja a magazint és olvas. Megnézi az órát. Folytatja az olvasást.
7. 54 Megigazítja feje alatt a párnát, oldalra fekszik, olvas tovább.
8.33 Hirtelen ránéz az órára és felemelkedik. Még egyszer megnézi az órát. Leveszi a telefonját az éjjeliszekrényről, azon is megnézi az időt. Az 1 perccel kevesebbet mutat. “A francba!”- mondja félhangosan és felül. “Hogy az ember nem tud normálisan végigolvasni egy sztorit!” Közben a papucsát keresi és sietve kimegy a fürdőszobába. “El fogok késni!”
8.35 Felveszi a fekete melltartóját és trikóját, kimegy a vécére.
8.37 Kezet mos a fürdőszobában. Megfésülködik, visszamegy a nappalin keresztül a hálószobába a hajcsatokért. Feltűzi a haját.
8. 39 Kinyitja a nappaliban lévő szekrénysor egyik felső ajtaját, beletúr a ruhák közé. Nyitva hagyja az ajtaját.
8.40 Az egyik szék támlájáról levesz egy fekete kordnadrágot, belebújik, befűzi a barna műbőr övet, becsatolja.
8.41 A hálószobában kinyitja a ruhásszekrényt, kivesz egy vállfát, levesz róla egy megyypiros, gyűrt anyagú pamutinget és felveszi.
8.42 Viszamegy a nappaliba, a polcról leveszi a parfümjét, befújja magát. Becsukja az előbb nyitvahagyott szekrényajtót. Átsiet a fürdőszobába, kiveszi a zsebes falvédőből a dezodort, befúj vele mindkét hónaljába.
8.43 Felemel a mosógépről egy csokoládébarna, kötött, vékony, bordás mintájú pamutpulóvert. Az alatta lévő levetett, olajzöld blúzt a szennyesbe hajítja. Belebújik két karjával a pulóverbe, majd a fejével is, de csak félig, hirtelen abbahagyja. Szimatol. Leveti, a szennyesbe dobja. Visszamegy a nappaliba, újra kinyitja az előbb becsukott szekrényajtót és körülnéz. Habozik. Megtapogat egy világoskék kardigánt, elfintorodik. Hozzáér egy meggypiros, vastag pulóverhez, kicsit elgondolkodik. Kissé jobbra néz, átsiklik tekintete egy spenótzöld, kézikötésű garbón, majd megállapodik egy vajszínű, vékony pulóveren. Leveszi, belebújik. Kicsit kicsi, lehúzogatja a elejét, ami eleve csúcsos és az ujját, ami japánujj. Megigazítja az alatta kissé összegyűrődött inget és a gallérját.
8.48 Visszamegy a fürdőszobába, kezet és arcot mos. Kinyitja a kontaklencse tárolóját és jobb középső ujjával kiveszi a jobb lencsét. Bal középső- és mutatóujjával széthúzza a jobb szemhéjakat, majd felhelyezi a lencsét a szemgolyóra. Hasonlóan felhelyezi a bal szemre is a bal lencsét. Pislog, forgatja a szemeit. Belenéz a tükörbe, pislog, főleg a jobb szemével, kissé megmasszírozza a szemkörnyéket, de nagyon óvatosan. Gyengéden megtörli törölközővel a szemeket. Újra belenéz a tükörbe.
8.50 Levesz egy tégelyt a polcról, letekeri a tetejét és bekrémezi az arcát egy halvány barackszínű krémmel. Nyolcas alakban bemasszírozza az arcába, majd vékonyan bekeni a homlokát és a nyakát is. Visszazárja a tégelyt, visszateszi a helyére.
8.52 A falvédő egyik zsebéből kivesz egy hosszúkás, henger alakú tárgyat, kinyitja: korrektor; elfedi vele az állát szegélyező, elkapart pattanás hegeket. Visszateszi a korrektort.
8.53 Egy fekete, henger alakú tárgyat vesz ki a falvédő egy zsebéből: szempillaspirál. Kinyitja, kifesti vele először a jobb, majd a bal szempilláját. Visszazárja, elteszi.
8.54 A kontaktlencse tokját belehelyezi egy kis neszeszerbe, behúzza annak cipzárját, bemegy vele a nappaliba, leteszi az asztalra. Az asztalon lévő tárgyak közül egy vékony, nagyalakú könyvet, 3 CD tokot (bennük 4 CD-vel), egy pendrive-ot betesz egy az azstalon fekvő, sárgásbarna, mintás vászon válltáskába.
8.55 Az asztalon fekvő kordbársony mobiltelefon tokot megfogja és bemegy vele a hálószobába, odamegy az éjjeliszekrényhez, leveszi az egyik mobiltelefonját, kihúzza belőle a töltő zsinórját, beteszi a telefont a tokba, becsukja, visszamegy a nappaliba, beteszi a táskába, a táskával kisiet a konyhába, leteszi egy székre.
8.56 Belenéz a hűtőbe, kivesz egy málnás gyümölcsjoghurtot és egy multivitaminos gyümölcslevet. Kinyitja.
…
Itt a kapcsolat megszakadt. Nem tudom, odaért-e időben a munkahelyére, de valószínű, hogy nem.
Smink február 27, 2008
Posted by asterdroid in : blog , hozzászólásNa most kipróbálok egy új sablont. Az előző nem tetszett, ez jobban olvasható, bár kicsit túl egyszerű. Mindegy, megteszi. Viszont amikor beálítottam, majd újra megnéztem, nem tudtam a szokott módon bejelentkezni, magán az oldalon. Meg is ijedtem, hogy fogok én ide bemenni? De itt vagyok.
Nem is rossz, talán megszeretem majd.
Mesék a lelőtt kémműholdról (Változatok egy témára) február 24, 2008
Posted by asterdroid in : Föld, műhold, fegyver, USA, Oroszország, Kína, mese , hozzászólásHáttér: A héten a Pentagon egy SM3-assal kilőtte az USA 193 nevű műholdat, amit 2006 december 14-én lőttek fel egy Delta II rakétával és már néhány órával a pályára juttatás után felmondta a szolgálatot.
vs.1
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kémműhold. Pontosabban, nem is egy volt belőle, hanem sok, de ez a bizonyos már 2006 végén hasznavehetetlenné és irányíthatatlanná vált, majd lassan elkezdte közelíteni a Földet. Szép lassan jött, jött, amíg már olyan közel nem ért, hogy akár amatőrök is megfigyelhették. Közben a sajtó világgá kürtölte, hogy akár az emberek fejére is pottyanhat.
- Hűha! – csapott fejére egy generális a Pentagonban, - Mi lesz, ha valakire ráesik? Tájékoztatnunk kell a világ összes országát, hogy vigyázzanak és mindenki szaladjon el előle.
Így is történt. Megijedt mindenki, engem is beleértve. Hanem aztán jött egy okosabb tábornok, akinek más is eszébe jutott:
- Mi lesz, ha a hidrazin üzemanyag lakott területen szóródik szét? – kérdezte a többiektől. Azok elgondolkodtak és egyikük halkan megjegyezte:
- Megint mindenki Amerikát szidja majd, hogy milyen felelőtlen.
- Ilyen kockázatot nem vállalhatunk! – kiáltott fel az okos generális. - Népünk és kormányunk jó híre nem szenvedhet csorbát!
Gyorsan össze is ült egy szakértői bizottság, egy válságstáb, egy kormánybizottság, egy parlamenti vizsgálóbizottság, egy elnöki bizottság és egy ellenőrző bizottság, ja, majd’ elfelejtettem, egy minőségügyi bizottság is. Hosszú hetek munkájával a következőket állapították meg:
1.) A műhold előre nem meghatározható helyen, de bizonyosan Földet fog érni.
2.) A hidrazin belélegezve halálos.
3.) A műhold összeszerelését végző munkások közül B. J. H. felelős azért a műszaki hibáért, amely az eszközt irányíthatatlanná tette.
B. J. H.-t hamarosan letartóztatták, azóta nincs róla hír.
Megnyugodtak a kedélyek, minden bizottsági tag felvette a tiszteletdíját és elment nyaralni melegebb éghajlatra.
Hanem az a nyavalyás műhold csak jött közelebb, csak jött. Még szerencse, hogy a hős elnök, George W. Bush sosem mulasztja el, ha embertársaiért tehet valamit. El is határozta, hogy megakadályozza, hogy a műhold valakire ráessen, vagy hogy mérgező anyaga bárkit is megbetegítsen, netán megöljön.
- Ha csak 1% esély van, hogy emberi életben kár esik, kötelességünk megelőzni a bajt! – mondta, majd éles elméjét megcsillogtatva meg is magyarázta:
- A Föld felszínének több, mint 1%-át lakja ember, vagyis túl nagy a rizikó.Imígyen szólt az elnök, s szavára felkeltek a népek a Pentagonban. A harmadik, még az előző kettőnél is sokkal okosabb generális azt javasolta, hogy lőjék szét a műholdat egy hadihajóról indított rakétával.
Hanem egy könyvelő, az emberiség ellensége, közbevetette:
- Ha szabad megjegyeznem, az akció 40-50 millió dollárba kerülne, honnan vegyünk ennyi pénzt hirtelen?
Na ezt a könyvelőt még ott rögtön, a Pentagonban elhallgattatták és egy másik könyvelőt kerestek, aki talált valami nem kötelezően vállalt szociális feladatot, amelytől el lehetett vonni a szükséges pénzt.
Megvárták, hogy az Atlantis űrrepülőgép visszatérjen, nehogy a robbanáskor keletkezett űrszemét kárt tehessen benne, majd kilőtték a műholdra a rakétát. De nehogy valamelyiktek abba az ostobaságba essék, hogy azt képzelje olyan könnyű volt! Nem, egyáltalán nem volt könnyű! A hírszerzésnek nagyon rövid ideje volt a műhold lelövésére, mindössze 10 másodpercre nyílt meg az ablak. A Hawaiitól nyugatra állomásozó USS Lake Erie cirkálót nézték ki a feladatra, de ott volt még a USS Decatur és a USS Russell rombolóhajó is a közelben, hátha szükség lesz egy második próbálkozásra is.
De persze elsőre eltalálták, hogy is lehetett volna másképp! Mintegy 250 kilométeres magasságban eltalálni egy kb. buszméretű objektumot nem egyszerű, de az amerikai űrtechnika olyan precizitásra képes, hogy nem is gondolnátok, ugye? Meg is erősítette a Pentagon, hogy a tűzgolyó, a gőzfelhő és a színképelemzés által kimutatott hidrazin jelenlét mind arra utal, hogy a manőver sikerrel járt. A mérges gázok szétszóródtak a magasban, a műhold darabjai pedig immár olyan kicsik, hogy a légkörben elhamvadnak és nem jelentenek már veszélyt. Éljen, éljen!
És valóban: az emberek megnyugodtak és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
(forrás: bbcworld.com) vs.2Hol volt, hol nem, volt az USA-nak egy kémműholdja, mely 2006 decemberében bekrepált és nem volt hajlandó többet fennmaradni. Esett lefelé, zuhant nagy sebességgel, vagy szép lassan jött, az most mindegy. Naná, hogy a sajtó azzal rémisztgetett, hogy akár valakinek a fejére is pottyanhat.
Ezt azonban nem hitte el mindenki, például néhány optimista szakértő, akik úgy gondolták, nem jelent veszélyt az emberiség számára. Itt volt például Dr Jehn, az Európai Űrügynökség (ESA) űrszemét elemzője (a guberálókat is lehetne szemételemzőnek hívni, nem?), aki azt hangoztatta, hogy nem is olyan ritka esemény, hogy egy műhold visszazuhan a Földre, tulajdonképpen évente előfordul, csak nem verik nagydobra, mert semmi galibát nem csinál. Általában irányítottan éri el a felszínt, valahová a Csendes-Óceánba esik, ahol nem kerülhetnek ellenséges kézre a hírszerzési adatok. Ráadásul legtöbbször a súrlódás miatt olyannyira felhevül, hogy még a légkörben elég. Csupán a nagytömegű, a hőnek különösképp ellenálló objektumok maradhatnak meg. Az USA 193 esetében ugyan van rá esély, hogy valami megmarad belőle az atmoszférán való áthaladáskor, de Dr Jehn szerint ennek a valószínűsége igen csekély.Megnyugodhattak a kedélyek: „miért pont én kerülnék be abba a „csekélybe”? De mégis, mindenkinek ugyanannyi esélye van, mint nekem. Egyenlő pályák, egyenlő esélyek – csak a Pentagon megy biciklivel.”
Aggodalmunkat annál is kevésbé oszlathatta el Dr Jehn esélylatolgatása, hogy, mint a jó meteorológus, jósolt hideget is, meleget is. Azt mondta, hogy mivel bárhol földet érhet a műhold és nem lehet előre megjósolni a becsapódás helyét, csupán kb. 24 órával az eseményt megelőzően tudnának közelebbit mondani. Egyedül az adhat útbaigazítást, hogy milyen pályára állították eredetileg a műholdat, hogy mely földi pontok felett kellett elhaladnia. A szakértők csupán egy órával a becsapódás előtt állíthatnának valamit is nagy bizonyossággal arról, hogy hol esik a Földre, de ez is csak hozzávetőleges becslés lehet, mert vonala körülbelül 10 ezer km hosszú lenne.
Erre a laikusok azt gondolták: „Persze a Pentagonban biztos tudják a pályaadatokat, csak nem akarják kiadni – a biciklisták.”
„Keine Panik! Tudjuk, hogy merre fog menni, de nem mondjuk meg. Bebebe!” - gondolták a titkolózó generálisok és közben azon törték a fejüket, mit lehetne tenni.
És íme, a földi tudomány nagyszerűsége! Feljuttatni sokkal könnyebb egy műholdat, mint lehozni. Hát igen, a fára is sokkal könnyebb volt annakidején felmászni, mint lejönni róla. Meg kővel megdobni a veszélyes ellenséget, mint okosan távol tartani.
Így aztán a Pentagonban nem számolgatták tovább a pályaadatokat, nem hallgatták tovább a szakértők pro és kontra érvelését, hanem kerestek egy rakétát, amivel ki lehetne próbálni egy Bruce Willis-es figurát.
Így történt, hogy a kémműholdat szétlőtték.Itt a vége, fuss el véle, aki nem hiszi, járjon utána!
vs.3
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy, nem, nem is egy, hanem sok, sok-sok kicsi sárga ember. Nem is az a lényeg, hogy nem fehérek voltak azok a kis kínaiak, hanem az volt velük a baj, hogy nem amerikaiak voltak.
Mindenfélét feltaláltak, mindent gyártottak, minden piacra eljutottak, mindenfélét főztek és sokan szerették a főztjüket. Még azt is elintézték, hogy olimpiát rendezhessenek. Mindenféle hájtek kütyüt gyártottak, tőzsdézni kezdtek, dübörgött a gazdaság, meg minden. Űrprogramjuk rakéta sebességgel haladt, 2003-ban, a világon harmadikként, képesek voltak embert juttatni az űrbe. A kínaiak nemcsak egyszerűen sokan voltak, hanem szervezettek is. Kihasználták a volt politikai nagyhatalmak gyengélkedését és egy idő után sok területen meg is előzték őket.
Mikor már annyi műholdjuk volt, hogy nekik maguknak is meggyűlt a bajuk velük, fogták magukat és lepuffantottak egyet közülük 2007 január 11-én. A Feng Yun 1C jelű időjárási műholdat kb. 865 km magasságban találták el egy a Xiang Űrközpontból kilőtt rakétával.
Na lett is nagy kalamajka! Ugyan az emberek többsége ugyanúgy éldegélt tovább mint addig, még a sajtó is csak úgy mellesleg számolt be a műhold lelövéséről, voltak, akik tudták, hogy mostantól fogva a világ másképp megy tovább.
Ha ugyanis a kínaiak olyan fegyvert tudtak kifejleszteni, mellyel egy magasan keringő időjárási műholdat ki tudnak lőni, akkor akár mások kellemetlenkedő műholdjait is kilőhetik, ha akarják. Össze is csinálták magukat az amerikai Védelmi Minisztériumban. Tiltakoztak gyorsan nemzetközi szinten a keletkező űrszemét ellen, mely kárt tehet a civil és a katonai műholdakban.
A szovjetekkel együtt az USA az 1980-as években már felhagyott a műhold-elhárító rakétarendszerek fejlesztésével, mondták, de ezt kár volt, mert pár hónappal előtte meg pont azt mondták, hogy a nemzetközi felhívással ellentétben nem fogják leállítani a hasonló kísérleteket, ehhez Amerikának joga van.Szóval, hogy a mese fonalát el ne veszítsem, egy gyors pelenkacsere után felidézték, mit is tanítottak nekik a régi-vágású, hidegháborús teniszezők: ha elveszted az adogatásod, azonnal szerezd vissza és vedd el az ellenfeledét! Ki is ötlötték, hogy le lehetne lőni azt az éppen meghibásodott kémműholdat, melyet csak pár hete bocsátottak fel. Lehetőleg titokban, aztán majd utólag megmagyarázzák, ha nagyon muszáj. Sajnos, a sajtó megneszelhetett valamit, mert mikor a tudomásukra jutott, hogy van egy meghibásodott, zuhanó műhold, rögtön fel is tették a kérdést:
- Le fogják lőni rakétával?Mit lehetett erre válaszolni?
- Nem, eszünkbe sem jutott – mondta Gordon Johndroe.
Nem könnyű a nemzetbiztonsági tanács szóvivőjének lenni.
Na most mit csináljanak? A titkos fegyverkísérletnek annyi. Néhány hétig nem hozták szóba a témát, hogy elcsituljanak a kedélyek. Valamit ki kellett találni, most már nem lehetett csak úgy lelőni, valami hihető, nem katonai indoklás kellett. Ekkor valaki a Pentagonban felvetette:
- Esetleg a hidrazin üzemanyag veszélyességére hivatkozva be lehetne adni, hogy szükséges a rakétatámadás.
Így is történt. Elmondták, hogy a megfagyott üzemagyag ellenállóbbá teszi a műholdat az atmoszférán való áthaladáskor keletkező hővel szemben, ezért akár érintetlenül is a Földre juthat a tartály, mely kb. 454 kg hidrazint, vagy még többet is tartalmaz. Ez egy szárazföldi becsapódás esetén két futballpálya méretű területen jelentene veszélyt, belélegezve akár halálos is lehet.
- Ez majd biztosan jól megijeszt mindenkit. Könyörögni fognak, hogy mielőbb lőjük szét! – örvendeztek a nemzetbiztonságiak.Néhány nappal az akció előtt bejelentették a tervet, hivatkozva a fennálló veszélyekre, és bár voltak, akik kétségbe vonták a művelet szükségességét, nem haboztak megtenni. Nem vesztegették a drága időt arra, hogy megvizsgálják, van-e egyáltalán esély arra, hogy szárazföldön, lakott területen szóródjék szét a gáz az esetleg - de nem valószínűleg - épen maradt, majd földetérő tartályból.
Azt gondolták, mindenki örülni fog, hogy megszabadították az emberiséget a veszélytől, de ez nem jött be. Elsőként az oroszok és a kínaiak tiltakoztak.
Az orosz Védelmi Minisztérium álcázott fegyverkísérletnek minősítette az akciót és megjegyezte, hogy számos országnak zuhant már le mérgező anyagot tartalmazó űreszköze, de ez még sosem tett szükségessé rendkívüli intézkedéseket. A kínai Külügyminisztérium szintén tiltakozott és követelte a nemzetközi közösség tájékoztatását a részletekről, hogy minden ország megelőző lépéseket tehessen. Lehet, hogy arra gondoltak ezek a kis sunyi sárgák, hogy majd ők szívesen kilövik az amerikai műholdakat.Andrew Brookes az IISS-től azonban nagy magabiztossággal kijelentette:
- Szerintem nem azért csinálták, hogy megleckéztessék az oroszokat és a kínaiakat. Az amerikaiak tudják, hogy kell egy műholdat eltalálni, ráadásul akár sokkal magasabban mozgó eszközt is ki tudtak lőni 1985-ben egy repülőgépről.Egyszóval, ez az akció nem oszt, nem szoroz, Amerika eddig is csúcs, volt, most is az. Na persze.Az oroszok és a kínaiak felvetették:
- Nekünk nem szabad, csak az amerikaiaknak? Na majd figyeljetek! Lesz még itt tűzijáték!Azok a hétköznapi emberek pedig, akik eddig szép csendben éldegéltek, most elkezdtek félni.Sajna, ennek a mesének nem lett hepiendje. Nézzétek meg ezt a videót:
http://www.youtube.com/watch?v=iZ7g4tejb4Y
Aki nincs, nem volt és persze nem is lesz február 20, 2008
Posted by asterdroid in : földönkívüli, gyerek, gyerekek, bolygó, galaxis, nemek, munka, társadalom, szerep , hozzászólás(Akkeb 5.)
Éppen a szokásos tíz napos bázison való tartózkodás közben történt, hogy hírt kaptam az egyik gyerekemről, Hahituóról, hogy nagybeteg. Hogy mi a baja, azt máig nem tudtam meg, és mire visszajött a válasz a Kharhüunnie bolygóról, már letelt az eltávom és újra a Hatta bolygón voltam, tehát várnom kellett tíz napot.
Akkeb észrevette, hogy valami gond gyötör és próbált vigasztalni, a maga gyerekes módján persze, de azért jól esett. Az összes játékát odahozta nekem, megsimogatta a hátam és azt mondta:- Ne sírj!Hogy honnan vette, hogy sírok, azt nem tudom, és azt sem, miből gondolta, hogy egyáltalán szomorú vagyok. Annyira más a mi fajunk, mint az övék, egyszerűen nem értettem. Na mindegy, az a lényeg, hogy ő érezte, tudta, hogy baj van és próbált segíteni. A tíz nap során sokat voltunk csak úgy csendben, egymás mellett, és csak révedtünk a semmibe.
Egyik délután egy ilyen révedezés közben egyszer csak Akkeb felém fordult és hirtelen felugrott. Bebújt az ágy alá és nem volt hajlandó kijönni onnan. Mozdulatlan volt, nem tudtam, mi baja. Másnap is hiába közeledtem hozzá, elfutott előlem, de nem a fogócskázás módján, amikor szinte csalogatott, amíg közel nem értem, majd hirtelen elszökött kacagva. Nem. Rettegve menekült előlem.
Én meg csak leültem a sarokba és néztem magam elé. Nem értettem, mi történt, de tompa voltam, nem is igazán izgatott, egyfolytában csak arra tudtam gondolni, mi lehet az én Hahituómmal. Tudtam, hogy néhány óra múlva, amikor visszatérek a bázisra, megtudhatom végre.
- Hahituo meghalt – mondta a főnököm szárazon, amikor megkérdeztem, jött-e válasz a kérdésemre a Kharhüunnie bolygóról. – Kaphat 30 nap eltávozást a család meglátogatására.
Amikor a halála részleteiről kérdezősködtem, szinte alig tudtam meg valamit. Egyszerűen senki nem mondott semmit. A család nem beszélt róla, mintha nem is történt volna meg. A többi gyerekkel voltak elfoglalva, a családi tennivalókkal, senkit nem érdekelt Hahituo. Ezt annál is inkább furcsának találtam, mert nekem is volt egy testvérem, aki meghalt egy bánya beomlásakor és őt rendesen megsiratták, őt ábrázoló emléktárgyakat készítettek és tettek ki mindenhol az otthonunkban.
Keserűséget és nagy ürességet éreztem magamban, amikor visszatértem a bázisra. Nem nagyon tudtam ezt megosztani senkivel, mert mindenki a másnapi útra készülődött már. Csak a legjobb barátom, Fainkettyle szakított rám egy rövid időt közvetlenül indulás előtt.- Szóval meghalt? – kérdezte. – De mi volt a baja? Baleset?- Nem tudom – válaszoltam csalódottan. Nem is néztem Fainkettylére, úgy mormoltam:- Senki nem mond semmit. Mintha nem is létezett volna. Egyetlen tárgyat sem találtam, ami az övé volt, vagy őt ábrázolná.- Nincs, megszűnt?- Valahogy úgy.- Furcsa.Egy darabig hallgattunk, majd Fainkettyle rám nézett és közelebb jött hozzám. Szinte megérintett.- Csak egy esetről hallottam, amikor ennyire eltöröltek valakit. Aki nincs, nem volt és nem is lesz. De az tényleg szörnyű volt, jobb nem is gondolni rá.- Mi történt? – kérdeztem, bár nem voltam annyira kíváncsi a mások nyomorúságára éppen abban a pillanatban.
- Volt az iskolánkban valaki, aki … nem, nem hiszem, hogy Hahituóval is ez történt.
Majd, kis hallgatás után, miközben babrált a mütyürkéivel, újra hozzám fordult:
- Őt mindig nagyon életvidámnak írtad le, igaz?
- Az is volt. Úgy tudott örülni nekem, ha meglátogattam. És mindig kérdezősködött, meséljek neki a munkámról, hogy milyen volt amikor még nem volt gyerekem, milyen volt, amikor a testemben neveltem őt … Mindent tudni akart.
- Értem. Mesélj még róla.
Szép lassan, eleinte nehézkesen, elkezdtem az emlékeimet Hahituóról szavakba rendezni. A furcsa, nyomasztó érzelmek kezdtek átformálódni bennem.
Fainkettyle szociológus volt, olyan öreg volt már, hogy semmiféle szakmai kihívás nem tudta lázba hozni. Az utóbbi időben sokat foglakozott pszichológiával, spiritualizmussal és hasonlókkal. Érdekelte a hatták vallásossága is, sokat foglalkozott a hatta okkultizmussal is megfigyelései során, bár erről csak saját magának írt feljegyzéseket, jelentéseiben mindig csak szociológiai kérdésekkel foglalkozott.
Míg meséltem, csendben hallgatott, elővette csüintéjét és elgondolkodva szopogatta. Kissé hintázott is, öreg végtagjait himbálta. Néha hümmögött, bólintott, elmosolyodott, vagy elkomorult, de hintázott tovább. Végül, mikor kis időre elnémultam, csak ennyit mondott:- Értem. Megcsóválta a fejét.- Mennyire felkavart a rá való emlékezés! Ha a főnököd lennék, biztosan azt mondanám, ne gondolj rá. Ilyen egyszerű. Nincs, nem volt és nem is lesz.Nem szóltam, döbbenten meredtem rá.- Persze, mivel nem vagyok a főnököd, se fő-uhat nem vagyok, nem mondom, hogy felejtsd el. Csak gondolj rá nyugodtan. Idézd fel a szép emlékeket. És majd ha visszajöttünk, megbeszéljük. De most sajnos nincs idő mindent végigcsámcsogni.- Sajnos.- Nem, ez nem baj. Csak gondolkodj el róla, idézd fel az emlékét. Sőt, azt mondom, nagyon is fontos, hogy ne felejtsd el! Ha visszajöttünk, lesz tíz napunk mindent megbeszélni.
Munka - Család február 14, 2008
Posted by asterdroid in : földönkívüli, gyerek, gyerekek, nemek, család, munka, hivatás, szex, társadalom, szerep , hozzászólásVannak gyerekeim. Csak nem velem vannak. Néha meglátogatom őket. Olyankor elgondolkodom azon, miért kell nekem a saját családomból kitaszítottan élnem. Miért van, hogy akiket a tulajdon testemben hordoztam, és az én saját testemből van a testük, alig ismernek?
Talán ez a fájdalmas valóság indított arra, hogy a gyerekekkel próbálkozzam, amikor a hattákat kellett megfigyelnem és tanulmányoznom. Nagyon jól esett Akkebbel játszani, például sokat labdáztunk, kergetőztünk, bújócskáztunk. Ugyanezt a saját gyerekeimmel nem tehetem meg. Hogy miért?
Mert nálunk a hozzám hasonlók dolga a gyermekszülés, majd pedig a társadalom javának szolgálata kemény kétkezi munkával, vagy a tudomány, illetve a művészetek terén. A gyerekemet a két másik szülő neveli, ezt családnak hívják. Én viszont nem vagyok tagja.
Uhat vagyok. Ez olyan, mintha azt mondanám: örök magányra ítélt. A másik két nem tagjai, a timmuezek és a tihlykaiok élvezik a családi élet minden örömét. Keveset dolgoznak, csak éppen annyit, hogy ne nagyon vonja el őket a családtól. Mi, uhatok, viszont választott életpályánkon fel kell áldozzuk magunkat a közjóért. Mi tartjuk el a társadalmat. Igaz, aki tehetséges, azt semmi és senki sem akadályozza, hogy a számára legérdekesebb területen dolgozzon. A munka nemesít …
Képzeld el, hogy két másik személlyel párosodsz (ez nálunk hármasban folyik), az együttlétből terhes leszel, mert uhat vagy. A másik kettő tovább párosodhat más uhatokkal is, annyit szexelnek, amennyit akarnak, közben te a testedből élő, a benned növekedő utóddal vagy elfoglalva. Azok feléd se néznek, mit érdekli őket egy uhat, csak azért kellettél, hogy szülj nekik. Aztán, amikor nagy kínok között megszülsz, elveszik tőled a gyereked, nem is láthatod jó darabig, mert őket kell hogy megszokja először, elvégre ők lesznek a szülei. Te meg 30 napi távollét után mehetsz vissza dolgozni és csak akkor láthatod a saját gyerekedet, amikor már 3 éves. Ekkor meghívnak a „családodhoz”, hogy lásd és ha a timmuez és tihlykai párod úgy akarja, akkor párosodj velük újra. Persze lehet, hogy közben már több gyerekük is lett, akiket valaki más szült, nem te.
A gyerekek között kb. 50% uhat, 25-25% timmuez illetve tihlykai. Általában legalább 4-5 gyerek van egy családban, de nem ritka a 10 gyerek, van ahol még több. Nagy család kell, sok uhat, hogy legyen, aki dolgozik.
Az is igaz, hogy jól megfizetnek a munkánkért, megbecsülnek, és pihenés is jár, tehát bele sem döglünk. Mindegyikünknek lehet hobbija, akár több is, szellemileg is, fizikailag is fel tudunk töltődni. Történelmünk nagy cselekedeteit is mind uhatok tették, a társadalom megbecsül minket. A timmuezek és a tihlykaiok viszont az utódnevelés gondjaival vannak elfoglalva éjjel-nappal, nincs pihenő, hobbi, vagy ilyesmi, esetleg csak egy-két ellopott órácska. Életük vége felé persze már egyre kevesebb a gondjuk, a gyerekek felnőttek, a felelősségük csökken, élvezik az unokáikat, dédunokáikat. Mi viszont életünk utolsó leheletéig a hivatásunknak élünk. Ha nem tennénk, éhen is halnánk, mert rólunk nem gondoskodik a társadalom, ha abbahagyjuk a munkát. Arra neveltek minket, hogy egész életünkben a szakmai dicsőséget keressük, a szakmai sikereket hajszoljuk, soha ne hagyjuk abba.
A legtöbben közülünk ezt is teszik, nem foglalkoznak mással, csak a hivatásukkal. Vannak, akiknek még hobbijuk sincs, beszűkülnek, viszont a pályájukon a legmagasabb szintre jutnak. Ezek a szakbarbárok a legjobban megfizetett, legmegbecsültebb tagjai a társadalomnak.
Engem azért ennyire nem hajt a siker utáni vágy. Sok minden érdekel, bele-bele kapok ebbe-abba, munka után igyekszem kikapcsolódni és a hobbijaimnak élni.
Szagok február 13, 2008
Posted by asterdroid in : Kategória , hozzászólásNéhány budapesti szagminta a múltkor mintavételből: nedves por szaga, benzingőz, gázolaj, kipufogógázok, sóder, aszfalt szaga (valamiféle földmunkákat végeztek éppen), olajszaggal átitatott műanyag szaga (számomra ez a legundorítóbb), meszes vakolat szaga, emberek nedves kipárolgása - kicsit fanyar, nehéz, mindenkinek másfajta szaga van. Továbbá: narancs és banánillat (utcai árusnál) keveredve enyhe rothadó zöldség szaggal, meleg emberszag - kicsit a kenyér illatára emlékeztető, nehéz illat, melyet zárt helyen lehet érezni és idővel fullasztóvá válhat és túlteng benne a széndioxid, emberi izzadtságszaggal keveredve a hőség miatt savanykás-kesernyéssé válik. Olcsó kávé szaga (kávéautomatából), összekeveredve a gépből kifröccsent és már megszáradt, tönkrement kávé szagával. Kellemes szagok is voltak: enyhe, virágillatú, vagy friss gyümölcsillatú parfümök nőkön, szalámis szendvics illata, egy fólia bevonatú tábla (whiteboard) tiszta szaga, a hozzá használt filctoll ecetes-alkoholos szaga, bőrcsizma pikáns, de puha szaga. Áplot férfiszag, azaz friss illatú parfüm, vagy arcvíz szaga, alatta tiszta gyapjú öltöny szaga, egész pici meleg, még nem állott, testszaggal, valamint hajápoló szerek diszkrét illata. Szájszagok: mentol illata - talán rágógumiból -, cigarettaszag - érdekes, hogy van, akinél kellemetlen, szinte fojtogató, nehéz, rátelepedős szag, van akinél könnyű, illékony, izgalmas illat -, almaszag, fonnyadó gyümölcs szaga, kávészag, kissé állott, de csak enyhén nehéz, fáradt lehellet. Aluljáró: koszos beton szaga, por, kukaszag, poros és mocskos üveg szaga - hasonlít a vonatok üvegéhez -, tiszta üveg alig érezhető szaga - talán a tisztítószer szagnyomai -, újságszag - ez is kellemes, de kissé tömény -. Nem voltak hajléktalanok ebben az aluljáróban, viszont pékség igen: édes, meleg szag, műkenyér szag, olyan manipulálóan finom, birtoklási vágyat felizzító szag. Kabátszagok: szövetkabát - régen mosott, de nem különösebben koszos - olyan rátelepedős, kissé fojtós szag, műbőrkabát kemény szaga, pufidzseki nájlonszaga keveredve a beleizzadt ember szagával, szövetdzseki meleg, kissé izzadt, de nem túl tömény, inkább puha szaga, öblítőszer szaga egy frissen mosott ballonkabátból.